Békés Megyei Hírlap, 1992. április (47. évfolyam, 78-102. szám)

1992-04-18-20 / 93. szám

MŰVÉSZETEK- TÁRSADALOM 1992. április 18-20., szombat-hétfő Ócska kastély sokat ér A műemléki világnap Szabadkígyóson is kevés a megbecsüléshez... Műemlék kastélyt venni ma Magyarországon nem olcsó mulatság, hiszen ezeknek az épületeknek zöme több, mint negyven éve pusztul, s annak, aki ezt helyre akarja hozni, bizony mélyen kell a pénztárcájába nyúlni. Kastélyt eladni azonban jó üzletnek látszik —jönnek a külföldiek, a vállal­kozók, ha szép helyen van, az ócska kastély is sokat ér. A két — látszólag ellentmondó — kijelentés az alapja annak, hogy ismét fellángoltak a viták a magyarországi kastélyok körül. Nem eló'ször; a ’80-as évek elején, a „kas­télyprogram” elindulásakor az a hír járta, hogy „bomba üzlet” hasznosítóként, felújítás fejében bérbe venni egy-egy kastélyt. Valóban jól jártak ezek a korai magyar „vállalko­zók”? — kérdeztem Petravich Andrástól, az Országos Mű­emlékvédelmi Hivatal (nemrégiben még Országos Műem­léki Felügyelőség) hatósági főosztályának vezetőjétől, ak­koriban a kastélyprogram irányítójától: Az első magyar orvosnő, Hugonnai Vilma Svájci diplomáját nem honosították — Aki életformájának válasz­totta, hogy építi-szépíti, lakja a kastélyt, az meg tud élni belőle. Sokan abbahagyták, mikor ki­derült, hogy nem ez a gyors meg­gazdagodás módja. A sikeres vál­lalkozásoknál is — amilyen a Sit­kéi Felsóbüki-Nagy-kastélyban működő panzió, vagy a Vas me­gyei Tömördön, a Chemel-kas- télyban egy keramikus házaspár alkotóháza — azt mondhatjuk: inkább a kastély járt jól. Az idei Utazás kiállításon örömmel lát­tam, milyen sok helyütt kínálnak az utazóknak szállást, programot kastélyokban, és ez mindenkép­pen azt bizonyítja, hogy nem volt haszontalan az a tíz évvel ezelőtti kezdeményezés. — Van jó néhány kastély azon­ban, melyet annak idején nem ad­tak ki a kezükből a téeszek, nagy- vállalatok, tanácsok. — Ezek legtöbbje sosem volt tulajdonos, csak az állam nevé­ben kezelője ezeknek az értékes ingatlanoknak. — Erről a ,,kezelésről" meg­van a véleményünk. Bátran ne­vezhetnénk akár „gondatlan ke­zelésnek” is. — A 750 védett műemlékből körülbelül 200-ról mondhatjuk, hogy jól hasznosították, vagyis úgy, hogy legalább nem romlott az állapota. Ritka az olyan szeren­csés megoldás, mint a nagytété­nyi Száraz-Rudnyászky-kasté- lyé, mely már nem sokkal a hábo­rú után múzeum lett. A legtöbb vállalati, téesz- vagy gyer­meküdülő volt, amilyen a parád- sasvári Károlyi-kastély, az eger­vári várkastély, Mihályiban a Dőry-kastély. Még a kollégiumo­kat, egészségügyi intézményeket is megfelelő hasznosításnak tar­tottuk, hiszen ha a berendezést, a belső díszítést nem őrizték is meg, legalább az épületre vigyáz­tak. A Békés megyei Szabadkí­gyóson, a Wenckheim-kastély dísztermében például tornaterem van, de ha összehasonlítjuk a Ko­márom megyei, bajnai Sándor- Mettemich kastéllyal, ahonnan csak akkor költözködött ki a gép­állomás és az istálló, amikor már majdnem a fejükre omlott a tető, akkor még a tornateremnek is örülhettünk. Egyébként ez utóbbi kastély egyike annak a 650 mű­emléknek (nemcsak kastélyok!), amelyeket jellegük, rossz állapo­tuk vagy különösen nagy, nemze­ti értékük miatt meg akarunk tar­tani az állam tulajdonában. — Ha sikerül — teszi hozzá Nagy Tibomé, aki a hivatal mű­emlékfelügyeleti hatóságát veze­ti. — Ebben a pillanatban ugyanis már több hónapja várunk a kor­mányrendeletre, mely rögzítené ennek a 650 műemléknek az álla­mi tulajdonban tartását. Ez alatt az idő alatt azonban a mostani kezelők mindegyike tudomást szerzett szándékunkról az Állami Vagyonügynökségtől, s van idejük megtalálni a lehetősége­ket, hogy mire megjelenik a tör­vény, már ne legyen „állami tu­lajdon” az, amit pedig éppen meg akartunk tartani. Petravich András rögtön pél­dát is mond: — Most tudtam meg, hogy a Citadellát is — mely Budapest egyik jelképe, és mint ilyen, az említett 650 műemlék egyike — fenyegeti ilyen veszély. Kezelő­je, a Budapest Tourist a va­gyonügynökség szervezésében társasággá alakult, s bár ma még az államé, a részvények áramlása követhetetlen, lehet, hogy holnap egy külföldi üzletember dönti el, mi legyen a Citadellával. — Ha ,,a hatszázötven'' sorsa is kétséges, mi lesz a többivel, melyek az önkormányzati tör­vény, a kárpótlás, a privatizáció folytán új tulajdonoshoz kerülnek majd? Beleszólhatnak sorsukba a szakemberek, vagyis a műemlék­védelem? — Éppen ezért kapjuk a leg­több bírálatot, sőt feljelentést is, mert megpróbálunk a műemlé­kek, a kastélyok érdekében bele­szólni — mondja Nagy Tibomé. — Persze, hogy az önkormányza­tok kérik a kastélyt. Azt remélik, jó áron túladhatnak rajta. De mi van akkor, ha mégsem jön a pén­zes vállalkozó? Hiszen nem min­den kastély van az idegenforga­lomba bevezetett területen, és a legtöbb iszonyatosan lerobbant. Ha nem veszik meg, akkor azok fogják védeni, felújítani, méltón használni, akik eddig elhordták a köveit is? — Nagy Tibomé kéte­lyei őszinték. — Talán a régi tu­lajdonosok, őbennük reményked­hetünk. —Jelentkeztek a Nádasdyak, a Károlyiak. Elővásárlási joguk van a kastélyokra, de igen nehéz lenne azt mondani, hogy ha nem akarják, tudják megfizetni, ne ve­gyék meg. Ugyanis milyen ala­pon várjuk el tőlük, hogy ők állják a negyvenéves rombolás költsé­geit is, miután családjuk sokszor úgy hagyta ott a kastélyt, hogy még a teríték is az asztalon volt. Az ő esetükben legalább abban reménykedhetünk, hogy a családi kötődés, a hagyományok arra bír­ják őket, hogy őrizzék az épülete­ket, azok jellegét. — Emiatt a véleményük miatt könnyen érheti önöket a vád, hogy az önkormányzatokkal szemben az eredeti tulajdonosokat részesí­tik előnyben. ■— Nekünk a kastély a fontos, s ha azt látjuk, hogy az önkormány­zat — a kiárusításon kívül — egyebet nem tud kezdeni vele, soha nem lesz arra pénze, hogy rendbe hozza, vagy éppen az épületegyüttés kis részeinek külön eladásával teszi lehetetlen­né a későbbi funkcionális haszno­sítást, akkor nem pártoljuk, hogy az övék legyen. Amennyiben az önkormány­zatnál fennmaradásuk, méltó hasznosításuk biztosítottnak lát­szik, természetesen hozzájáru­lunk az átadáshoz. Igaz, csak egy műemlékvédő van a vagyonátadó bizottságokban, de a miniszter — a mi hatóságunkon keresztül — egyetértési jogot gyakorol. Egyet pedig csak akkor érthetünk, ha látunk valami biztosítékot rá, hogy a mostani rendszer nem fog­ja tovább folytatni a pusztítást, melyet az előző a kastélyok köré­ben végzett. Molnár Gabriella, MTI-Press A XIX. század utolsó évéig azok a nők, akik természettudo­mányos kutatásokkal kívántak foglalkozni, az előítéletek tüs­kés akadályaiba ütköztek. A tu­dományos kutatás, körülbelül 1830-ig mondhatjuk, hogy „há­ziipar” volt! A nők kutatásokkal legfeljebb férjük, apjuk vagy fi­vérük társaságában törődhettek. Később, amikor kialakultak a tudományok elővitelét, elter­jesztését célzó társaságok, a szervezők a nőknek legfeljebb azt engedték meg, hogy a hall­gatóság soraiban vehessenek részt a tudományos üléseiken. Az egyetemeken nők világi tár­gyakat, például orvostudo­mányt vagy jogot nem tanulhat­tak, ez csak férfiak számára volt biztosítva. Mivel magyarázható vajon ez a makacs ellenállás a nők tudományos képzettségi igényeivel szemben? Főképpen biológiai érveket, elméleteket találtak ki. Mári. e. 3. században Arisztotelész a nőket fizikailag és szellemileg alacsonyabb ren­dűnek tartotta a férfiaknál. A XIX. században a professzorok azt állították, hogy a nők agya kisebb a férfiakénál, követke­zésképpen gyatra az elméjük és képtelenek a racionális gondol­kodásra. Ezen badarság mellett az evolúcióra is hivatkozva azt is állították, hogy az evolúció a nőkben a házias készségeket fejlesztette ki, a túlzott tudomá­nyos képzettség nőietlenné teszi őket és képtelenek lennének az anyai teendők ellátására. Amint az egyetemeken a ter­mészettudományos oktatás köz­pontivá kezdett válni és alapve­tő képesítést adott bármiféle tu­dományos hivatásra, a nők is elkezdték követelni, a férfiakkal azonos feltételek mellett, az egyetemekre való felvételüket. Ez bizony elég lassan ment, így csak hosszú küzdelem után, 1868-tól kezdtek nőket felven­ni, például a londoni és az edin­burghi egyetemekre. Ilyen körülmények között ha­tározta el Hugonnai Vilma, hogy orvosi diplomát szerez. Ezt sok megpróbáltatás után Magyaror­szágon csak 50 éves korában, 1897.május 14-én érteel! Vilma 1847-ben született nemesi csa­Ötvenévesen szerzett hazai diplomát Iádban, 6 testvére volt. Fiatalon legkedvesebb időtöltése volt, hogy orvosi könyveket, folyói­ratokat olvasott és szívesen ápolta a környék betegeit. Pán- don ismerkedett meg férjével, Szilassy Györggyel, rövid ideig Vasadon is éltek. György fia ne­velésében az anyósa nem sok lehetőséget adott neki, így há­zassága hamar megromlott, ké­sőbb el is váltak. 1872-ben elha­tározta, hogy orvos lesz. Mivel Magyarországon nőket nem vettek fel az egyetemre, Zürich­ben kezdte el tanulmányait. Ta­nulmányai költségeit eladott ék­szerei árából fedezte (ezeket apósától kapta hálából, mert mi­dőn apósa himlós lett, odaadóan ápolta). Nagyon szerényen volt kénytelen élni, szűk anyagi le­hetőségei miatt. Szorgalma szinte hihetetlen nagy volt. Az egyetemi tanulmányai mellett különórákon azokat a tantárgya­kat is meg kellett tanulnia, me­lyekből itthon hiányps képzést kapott (matematika, fizika, nö­vény- és állattan, latin nyelv). Nyári szünetekben is bejárt a klinikára, a sebészetre, az életta­ni intézetbe. Édesapja halála miatt haza kellett térnie Pándra, itt igyeke­zett pótolni kisfia nevelésében, amit korábban elmulasztott. Svájcba visszatérve elkészítette doktori disszertációját és 1879. február 3-án orvosdoktorrá avatták. Itthon azonban nagy csalódás érte: zürichi diplomá­ját nem honosították, csak mint okleveles szülésznő működhe­tett! Nem adta fel a harcot: meg­próbált bekerülni a magyar egyetemre is! Ehhez először le kellett érettségiznie, meg kellett tanulnia görögül is. 1881-ben jó eredménnyel letette az érettsé- '-gft. Közben családi élete rende­ződött, másodszor férjhez ment Wartha Vincéhez, aki korának kitűnő vegyésze volt. Ebből a házasságból született Vilma lá­nyát már maga nevelte és gon­dozta. Noha anyagi helyzetük most már nagyon jó volt, dol­gozni is kezdett. Egészségtant tanított a Veress Pálné Országos Nőképző Egyesületi Iskolájá­ban, dolgozott a X. kér. óvodák felügyelő bizottságában. Újabb 14 év után — Wlassics Gyula kultuszminisztersége alatt — nyílt lehetősége, hogy Magyarországon beiratkozhas­son az orvosi egyetemre. Ugyanis 1895. november 18-án, Erzsébet királyné neve napjá­nak előestéjén engedélyezte Fe­renc József, hogy az egyetem orvosi, gyógyszerészeti és böl­csészeti szakára immár nőket is felvegyenek! Gondolom, ebben nem kis érdeme volt a magyarok által nagyon kedvelt „Sziszi” ki­rálynénak! Tehát 1896-ban az 50 éves Hugonnai Vilma újra kezdett az egyetemen tanulni. 1897. május 14-én avatták or­vosdoktorrá, svájci diplomájá­nak megszerzése után újabb 25 év kellett ahhoz, hogy magyar orvos legyen! Még 25 évig folytatta orvosi pályáját. Gyakorló orvosi tevé­kenysége mellett szakdolgoza­tokat, könyveket írt a szülészet­ről, a bábaképzésről, szülésznői oktatásról. Saját szomorú ta­pasztalatai motiválták, midőn aktív részvevője lett a hazánk­ban Bédy-Schwimmel Róza ál­tal 1904-ben alapított Feminis­ták Egyesületének. Ez a polgári, radikális jellegű nőmozgalom harcolt elsősorban a nők válasz­tójogáért, a művelődésben és az állami vezetésben a nőknek a férfiakkal egyenlő eséllyel való részvételéért. Az első magyar orvosnő pél­damutató, értékes élet után, 1922-ben, hetvenöt évesen halt meg. Dr. Sonkoly Kálmán Művésztestvérek kiállítása Tótkomlóson és Mezőkovácsházán Fény iné Nagy Piroska fotóri­porter és Nagy Vince grafikus közös kiállítását a tótkomlósi Tajovsky Művelődési Házban, majd Mezőkovácsházán láthat­ták az érdeklődők. A Debrecen­ben élő testvéreket művészi in­díttatásukról kérdezgettem. Fényiné: „Talán családi örökség. Apám fafaragó ezer­mester volt, a Berettyóhoz köze­li Gáborjánban — ahol szület­tem — még ma is több díszes kapu őrzi keze nyomát. Én a fotózással már gyermekkorom­ban megismerkedtem, csodás volt egy kis ablakon át nézni a világot!” Nagy Vince: „Apám őstehet­ség volt és a megörökítés vágyá­ban utódjának érzem magamat. Bennem él ez a belső kényszer, amelynek felszínrehozatalát, ki- teljesedését olyan festőművé­szek segítették, mint Veress Gé­za, Menyhárt József, akik mes­tereim voltak. Az akvarelltech- nika mellett legszívesebben li­nóba metszem képeimet.” Fényiné (aki ma már az Ama­tőr Fotószövetség alelnöke): „Képeimet szívvel-lélekkel csi­náltam, valahol mindegyikben benne vagyok. Ha fotózom, mindent elfelejtek, akkor nincs házi rabszolgaság, teljesen ki­kapcsolok...” Nagy Vince: „...és erre vagy hasonló, jókedvű, feloldódást nyújtó tevékenységre — úgy hi­szem — minden embernek szüksége lenne.” S ide imám a debreceni test­vérpár üzenetszerű vallomását: „Szép az élet, ha széppé teszed. Ez az élet művészete. Hogyan? Keresd a módját és megtalá­lod!” Szavaikat a szerény külső­ségek között, de gazdag belső világú, csendes boldogsággal telített életük is igazolja. És ta­lán az sem érdektelen, hogy mindkét családban a felnövekvő gyermekek is tovább ápolják a családi „örökséget”. Egyszer ta­lán még az ő neveikkel is talál­kozunk. Balogh Ferentz A tótkomlósi kiállításuk megnyitásakor dr. Spissák La­jos fotóművész ismertette Fé­nyiné lézerfénnyel másolt dia­nagyításait, amelyek különös, pasztellhatású színes képeket eredményeztek. Az előbb ba­romfikeltető, majd dekoratőr foglalkozású Nagy Vince met­szetei táj- és madárképeket áb­rázolnak. Külön figyelmet érde­mel az a sorozat, amelyben írók, költők szülőházát örökítette meg. Táncsics Mihály szülőháza Ácsteszéren (Nagy Vince linómetszete) „Ha fotózom, mindent elfelejtek..." Belső udvar (F. Nagy Piroska fotóján)

Next

/
Oldalképek
Tartalom