Békés Megyei Hírlap, 1992. április (47. évfolyam, 78-102. szám)
1992-04-18-20 / 93. szám
MŰVÉSZETEK- TÁRSADALOM 1992. április 18-20., szombat-hétfő Ócska kastély sokat ér A műemléki világnap Szabadkígyóson is kevés a megbecsüléshez... Műemlék kastélyt venni ma Magyarországon nem olcsó mulatság, hiszen ezeknek az épületeknek zöme több, mint negyven éve pusztul, s annak, aki ezt helyre akarja hozni, bizony mélyen kell a pénztárcájába nyúlni. Kastélyt eladni azonban jó üzletnek látszik —jönnek a külföldiek, a vállalkozók, ha szép helyen van, az ócska kastély is sokat ér. A két — látszólag ellentmondó — kijelentés az alapja annak, hogy ismét fellángoltak a viták a magyarországi kastélyok körül. Nem eló'ször; a ’80-as évek elején, a „kastélyprogram” elindulásakor az a hír járta, hogy „bomba üzlet” hasznosítóként, felújítás fejében bérbe venni egy-egy kastélyt. Valóban jól jártak ezek a korai magyar „vállalkozók”? — kérdeztem Petravich Andrástól, az Országos Műemlékvédelmi Hivatal (nemrégiben még Országos Műemléki Felügyelőség) hatósági főosztályának vezetőjétől, akkoriban a kastélyprogram irányítójától: Az első magyar orvosnő, Hugonnai Vilma Svájci diplomáját nem honosították — Aki életformájának választotta, hogy építi-szépíti, lakja a kastélyt, az meg tud élni belőle. Sokan abbahagyták, mikor kiderült, hogy nem ez a gyors meggazdagodás módja. A sikeres vállalkozásoknál is — amilyen a Sitkéi Felsóbüki-Nagy-kastélyban működő panzió, vagy a Vas megyei Tömördön, a Chemel-kas- télyban egy keramikus házaspár alkotóháza — azt mondhatjuk: inkább a kastély járt jól. Az idei Utazás kiállításon örömmel láttam, milyen sok helyütt kínálnak az utazóknak szállást, programot kastélyokban, és ez mindenképpen azt bizonyítja, hogy nem volt haszontalan az a tíz évvel ezelőtti kezdeményezés. — Van jó néhány kastély azonban, melyet annak idején nem adtak ki a kezükből a téeszek, nagy- vállalatok, tanácsok. — Ezek legtöbbje sosem volt tulajdonos, csak az állam nevében kezelője ezeknek az értékes ingatlanoknak. — Erről a ,,kezelésről" megvan a véleményünk. Bátran nevezhetnénk akár „gondatlan kezelésnek” is. — A 750 védett műemlékből körülbelül 200-ról mondhatjuk, hogy jól hasznosították, vagyis úgy, hogy legalább nem romlott az állapota. Ritka az olyan szerencsés megoldás, mint a nagytétényi Száraz-Rudnyászky-kasté- lyé, mely már nem sokkal a háború után múzeum lett. A legtöbb vállalati, téesz- vagy gyermeküdülő volt, amilyen a parád- sasvári Károlyi-kastély, az egervári várkastély, Mihályiban a Dőry-kastély. Még a kollégiumokat, egészségügyi intézményeket is megfelelő hasznosításnak tartottuk, hiszen ha a berendezést, a belső díszítést nem őrizték is meg, legalább az épületre vigyáztak. A Békés megyei Szabadkígyóson, a Wenckheim-kastély dísztermében például tornaterem van, de ha összehasonlítjuk a Komárom megyei, bajnai Sándor- Mettemich kastéllyal, ahonnan csak akkor költözködött ki a gépállomás és az istálló, amikor már majdnem a fejükre omlott a tető, akkor még a tornateremnek is örülhettünk. Egyébként ez utóbbi kastély egyike annak a 650 műemléknek (nemcsak kastélyok!), amelyeket jellegük, rossz állapotuk vagy különösen nagy, nemzeti értékük miatt meg akarunk tartani az állam tulajdonában. — Ha sikerül — teszi hozzá Nagy Tibomé, aki a hivatal műemlékfelügyeleti hatóságát vezeti. — Ebben a pillanatban ugyanis már több hónapja várunk a kormányrendeletre, mely rögzítené ennek a 650 műemléknek az állami tulajdonban tartását. Ez alatt az idő alatt azonban a mostani kezelők mindegyike tudomást szerzett szándékunkról az Állami Vagyonügynökségtől, s van idejük megtalálni a lehetőségeket, hogy mire megjelenik a törvény, már ne legyen „állami tulajdon” az, amit pedig éppen meg akartunk tartani. Petravich András rögtön példát is mond: — Most tudtam meg, hogy a Citadellát is — mely Budapest egyik jelképe, és mint ilyen, az említett 650 műemlék egyike — fenyegeti ilyen veszély. Kezelője, a Budapest Tourist a vagyonügynökség szervezésében társasággá alakult, s bár ma még az államé, a részvények áramlása követhetetlen, lehet, hogy holnap egy külföldi üzletember dönti el, mi legyen a Citadellával. — Ha ,,a hatszázötven'' sorsa is kétséges, mi lesz a többivel, melyek az önkormányzati törvény, a kárpótlás, a privatizáció folytán új tulajdonoshoz kerülnek majd? Beleszólhatnak sorsukba a szakemberek, vagyis a műemlékvédelem? — Éppen ezért kapjuk a legtöbb bírálatot, sőt feljelentést is, mert megpróbálunk a műemlékek, a kastélyok érdekében beleszólni — mondja Nagy Tibomé. — Persze, hogy az önkormányzatok kérik a kastélyt. Azt remélik, jó áron túladhatnak rajta. De mi van akkor, ha mégsem jön a pénzes vállalkozó? Hiszen nem minden kastély van az idegenforgalomba bevezetett területen, és a legtöbb iszonyatosan lerobbant. Ha nem veszik meg, akkor azok fogják védeni, felújítani, méltón használni, akik eddig elhordták a köveit is? — Nagy Tibomé kételyei őszinték. — Talán a régi tulajdonosok, őbennük reménykedhetünk. —Jelentkeztek a Nádasdyak, a Károlyiak. Elővásárlási joguk van a kastélyokra, de igen nehéz lenne azt mondani, hogy ha nem akarják, tudják megfizetni, ne vegyék meg. Ugyanis milyen alapon várjuk el tőlük, hogy ők állják a negyvenéves rombolás költségeit is, miután családjuk sokszor úgy hagyta ott a kastélyt, hogy még a teríték is az asztalon volt. Az ő esetükben legalább abban reménykedhetünk, hogy a családi kötődés, a hagyományok arra bírják őket, hogy őrizzék az épületeket, azok jellegét. — Emiatt a véleményük miatt könnyen érheti önöket a vád, hogy az önkormányzatokkal szemben az eredeti tulajdonosokat részesítik előnyben. ■— Nekünk a kastély a fontos, s ha azt látjuk, hogy az önkormányzat — a kiárusításon kívül — egyebet nem tud kezdeni vele, soha nem lesz arra pénze, hogy rendbe hozza, vagy éppen az épületegyüttés kis részeinek külön eladásával teszi lehetetlenné a későbbi funkcionális hasznosítást, akkor nem pártoljuk, hogy az övék legyen. Amennyiben az önkormányzatnál fennmaradásuk, méltó hasznosításuk biztosítottnak látszik, természetesen hozzájárulunk az átadáshoz. Igaz, csak egy műemlékvédő van a vagyonátadó bizottságokban, de a miniszter — a mi hatóságunkon keresztül — egyetértési jogot gyakorol. Egyet pedig csak akkor érthetünk, ha látunk valami biztosítékot rá, hogy a mostani rendszer nem fogja tovább folytatni a pusztítást, melyet az előző a kastélyok körében végzett. Molnár Gabriella, MTI-Press A XIX. század utolsó évéig azok a nők, akik természettudományos kutatásokkal kívántak foglalkozni, az előítéletek tüskés akadályaiba ütköztek. A tudományos kutatás, körülbelül 1830-ig mondhatjuk, hogy „háziipar” volt! A nők kutatásokkal legfeljebb férjük, apjuk vagy fivérük társaságában törődhettek. Később, amikor kialakultak a tudományok elővitelét, elterjesztését célzó társaságok, a szervezők a nőknek legfeljebb azt engedték meg, hogy a hallgatóság soraiban vehessenek részt a tudományos üléseiken. Az egyetemeken nők világi tárgyakat, például orvostudományt vagy jogot nem tanulhattak, ez csak férfiak számára volt biztosítva. Mivel magyarázható vajon ez a makacs ellenállás a nők tudományos képzettségi igényeivel szemben? Főképpen biológiai érveket, elméleteket találtak ki. Mári. e. 3. században Arisztotelész a nőket fizikailag és szellemileg alacsonyabb rendűnek tartotta a férfiaknál. A XIX. században a professzorok azt állították, hogy a nők agya kisebb a férfiakénál, következésképpen gyatra az elméjük és képtelenek a racionális gondolkodásra. Ezen badarság mellett az evolúcióra is hivatkozva azt is állították, hogy az evolúció a nőkben a házias készségeket fejlesztette ki, a túlzott tudományos képzettség nőietlenné teszi őket és képtelenek lennének az anyai teendők ellátására. Amint az egyetemeken a természettudományos oktatás központivá kezdett válni és alapvető képesítést adott bármiféle tudományos hivatásra, a nők is elkezdték követelni, a férfiakkal azonos feltételek mellett, az egyetemekre való felvételüket. Ez bizony elég lassan ment, így csak hosszú küzdelem után, 1868-tól kezdtek nőket felvenni, például a londoni és az edinburghi egyetemekre. Ilyen körülmények között határozta el Hugonnai Vilma, hogy orvosi diplomát szerez. Ezt sok megpróbáltatás után Magyarországon csak 50 éves korában, 1897.május 14-én érteel! Vilma 1847-ben született nemesi csaÖtvenévesen szerzett hazai diplomát Iádban, 6 testvére volt. Fiatalon legkedvesebb időtöltése volt, hogy orvosi könyveket, folyóiratokat olvasott és szívesen ápolta a környék betegeit. Pán- don ismerkedett meg férjével, Szilassy Györggyel, rövid ideig Vasadon is éltek. György fia nevelésében az anyósa nem sok lehetőséget adott neki, így házassága hamar megromlott, később el is váltak. 1872-ben elhatározta, hogy orvos lesz. Mivel Magyarországon nőket nem vettek fel az egyetemre, Zürichben kezdte el tanulmányait. Tanulmányai költségeit eladott ékszerei árából fedezte (ezeket apósától kapta hálából, mert midőn apósa himlós lett, odaadóan ápolta). Nagyon szerényen volt kénytelen élni, szűk anyagi lehetőségei miatt. Szorgalma szinte hihetetlen nagy volt. Az egyetemi tanulmányai mellett különórákon azokat a tantárgyakat is meg kellett tanulnia, melyekből itthon hiányps képzést kapott (matematika, fizika, növény- és állattan, latin nyelv). Nyári szünetekben is bejárt a klinikára, a sebészetre, az élettani intézetbe. Édesapja halála miatt haza kellett térnie Pándra, itt igyekezett pótolni kisfia nevelésében, amit korábban elmulasztott. Svájcba visszatérve elkészítette doktori disszertációját és 1879. február 3-án orvosdoktorrá avatták. Itthon azonban nagy csalódás érte: zürichi diplomáját nem honosították, csak mint okleveles szülésznő működhetett! Nem adta fel a harcot: megpróbált bekerülni a magyar egyetemre is! Ehhez először le kellett érettségiznie, meg kellett tanulnia görögül is. 1881-ben jó eredménnyel letette az érettsé- '-gft. Közben családi élete rendeződött, másodszor férjhez ment Wartha Vincéhez, aki korának kitűnő vegyésze volt. Ebből a házasságból született Vilma lányát már maga nevelte és gondozta. Noha anyagi helyzetük most már nagyon jó volt, dolgozni is kezdett. Egészségtant tanított a Veress Pálné Országos Nőképző Egyesületi Iskolájában, dolgozott a X. kér. óvodák felügyelő bizottságában. Újabb 14 év után — Wlassics Gyula kultuszminisztersége alatt — nyílt lehetősége, hogy Magyarországon beiratkozhasson az orvosi egyetemre. Ugyanis 1895. november 18-án, Erzsébet királyné neve napjának előestéjén engedélyezte Ferenc József, hogy az egyetem orvosi, gyógyszerészeti és bölcsészeti szakára immár nőket is felvegyenek! Gondolom, ebben nem kis érdeme volt a magyarok által nagyon kedvelt „Sziszi” királynénak! Tehát 1896-ban az 50 éves Hugonnai Vilma újra kezdett az egyetemen tanulni. 1897. május 14-én avatták orvosdoktorrá, svájci diplomájának megszerzése után újabb 25 év kellett ahhoz, hogy magyar orvos legyen! Még 25 évig folytatta orvosi pályáját. Gyakorló orvosi tevékenysége mellett szakdolgozatokat, könyveket írt a szülészetről, a bábaképzésről, szülésznői oktatásról. Saját szomorú tapasztalatai motiválták, midőn aktív részvevője lett a hazánkban Bédy-Schwimmel Róza által 1904-ben alapított Feministák Egyesületének. Ez a polgári, radikális jellegű nőmozgalom harcolt elsősorban a nők választójogáért, a művelődésben és az állami vezetésben a nőknek a férfiakkal egyenlő eséllyel való részvételéért. Az első magyar orvosnő példamutató, értékes élet után, 1922-ben, hetvenöt évesen halt meg. Dr. Sonkoly Kálmán Művésztestvérek kiállítása Tótkomlóson és Mezőkovácsházán Fény iné Nagy Piroska fotóriporter és Nagy Vince grafikus közös kiállítását a tótkomlósi Tajovsky Művelődési Házban, majd Mezőkovácsházán láthatták az érdeklődők. A Debrecenben élő testvéreket művészi indíttatásukról kérdezgettem. Fényiné: „Talán családi örökség. Apám fafaragó ezermester volt, a Berettyóhoz közeli Gáborjánban — ahol születtem — még ma is több díszes kapu őrzi keze nyomát. Én a fotózással már gyermekkoromban megismerkedtem, csodás volt egy kis ablakon át nézni a világot!” Nagy Vince: „Apám őstehetség volt és a megörökítés vágyában utódjának érzem magamat. Bennem él ez a belső kényszer, amelynek felszínrehozatalát, ki- teljesedését olyan festőművészek segítették, mint Veress Géza, Menyhárt József, akik mestereim voltak. Az akvarelltech- nika mellett legszívesebben linóba metszem képeimet.” Fényiné (aki ma már az Amatőr Fotószövetség alelnöke): „Képeimet szívvel-lélekkel csináltam, valahol mindegyikben benne vagyok. Ha fotózom, mindent elfelejtek, akkor nincs házi rabszolgaság, teljesen kikapcsolok...” Nagy Vince: „...és erre vagy hasonló, jókedvű, feloldódást nyújtó tevékenységre — úgy hiszem — minden embernek szüksége lenne.” S ide imám a debreceni testvérpár üzenetszerű vallomását: „Szép az élet, ha széppé teszed. Ez az élet művészete. Hogyan? Keresd a módját és megtalálod!” Szavaikat a szerény külsőségek között, de gazdag belső világú, csendes boldogsággal telített életük is igazolja. És talán az sem érdektelen, hogy mindkét családban a felnövekvő gyermekek is tovább ápolják a családi „örökséget”. Egyszer talán még az ő neveikkel is találkozunk. Balogh Ferentz A tótkomlósi kiállításuk megnyitásakor dr. Spissák Lajos fotóművész ismertette Fényiné lézerfénnyel másolt dianagyításait, amelyek különös, pasztellhatású színes képeket eredményeztek. Az előbb baromfikeltető, majd dekoratőr foglalkozású Nagy Vince metszetei táj- és madárképeket ábrázolnak. Külön figyelmet érdemel az a sorozat, amelyben írók, költők szülőházát örökítette meg. Táncsics Mihály szülőháza Ácsteszéren (Nagy Vince linómetszete) „Ha fotózom, mindent elfelejtek..." Belső udvar (F. Nagy Piroska fotóján)