Békés Megyei Hírlap, 1992. március (47. évfolyam, 52-77. szám)
1992-03-14-15 / 63. szám
1848-1849 Egy elfeledett márciusi ifjú a XIX. századból 1 / Kertjébe senki nem ül korhadó, vén Emléktábla Gyulán, szülőháza helyén Pálffy Albert nem tartozik irodalomtörténetünk nagyságai közé. Szülővárosából, Gyuláról korán elszármazott, s csak ritkán, látogatóba járt vissza, ott sem játszhatott hát a város szellemi fejlődését befolyásoló szerepet. A gyulaiak mégis híven megőrizték az emlékét. 1899- ben, másfél évvel a halála után szülőházát emléktáblával jelölték meg. A kor irodalmi korifeusa, Gyulai Pál tartott beszédet az emléktábla leleplezése alkalmából, s ebben — a kor irodalomszemléletének megfelelően — kijelölte irodalomtörténeti helyét, megállapította jelentőségét: hírlapíró és regényíró volt; a hírlapírás terén érdeme a szóno- kias nemesi stílussal való szakítás, a rövidmondatos, gunyoros, franciás írásmód meghonosítása; a regényírás terén, különösen a pályája csúcsát jelentő utolsó korszakában, a korrajzban, „a társadalmi viszonyok élénk és jellemző feltüntetésében” szerzett legtöbb érdemet. A girondisták történetét olvasta Pálffy Albert 1820. április 20-án született Gyulán. Apja, Ferenc, a gyulai sóhivatal tisztviselője volt, afféle birtoktalan nemes, de nagy múltú família sarja: távoli ősök révén a Pálffy grófokkal is rokon. Nemesi családból származott az édesanyja is: Nyéki leány volt, István főherceg uradalmi igazgatójának a lánya. Az elemi iskolát Gyulán, középiskolai tanulmányait Debrecenben, Nagybányán és Aradon végezte. Szülei papnak szánták, így került 1837-ben a szabadságharc alatti magatartása miatt hírhedtté vált esztergomi érsek, akkori szatmári püspök, Hám János szemináriumába. Hám Jánost szerepelteti Egy mérnök regénye c. művében. A regény hősét, a korán árvaságra jutott kis Szabolcsy Gábort Szatmár- ban a papok nevelik, s a jóeszű fiút egy alkalommal bemutatják a püspöknek is. A püspök kérde- zősködése nyomán kiderül, hogy a kisfiú németül nem, de franciául jól tud. „A jólelkű püspök azt hitte, a szélhűdés kerülgeti. A német nyelv nem tudását valahogy eltűrhette, de a francia beszédtől elszömyülködött. Egy gyermek, aki most végezte be a gimnázium első osztályát, és franciául beszél!... Mert Hám János püspök úr előtt a francia nemzetben Bossuet vagy Fénelon csak kivétel lehetett: a többi francia Voltaire vagy Robespierre. Még ezeknél is gonoszabb, tudniillik I. Napóleon, aki a pápát elfogatta, aki a felséges osztrák dinasztia ellen háborút folytatott, sőt annak vitéz hadseregét, ahol csak találta, még tönkreverni is vakmerőskö- dött. Úgy nézett rá, mintha eretnekségen kapta volna.” A farancia nyelv és Hám püspök „összeütközésének” elbeszélése bizonyára nem nélkülözi az egyéni emléket. A szemináriumban tanult meg franciául, itt kezdett francia könyveket olvasni. „Francia irodalmi olvasmányai egészen átalakították a fogékony elméjű itjú lelkületét, s a csöndes kedélyű ifjúból ezek hatása alatt a forradalmi magasztos eszmék lelkes híve vált. Kedvenc könyve volt A girondisták története, de emellett szorgalmasan lapozgatta a római klasszikus, valamint a hazai írók műveit is. Már az egyházirodalmi iskolában feltűnt szabad szellemével s önálló ítéletével, és sok heves vitát folytatott konzervatív érzelmű tanáraival és társaival a felvilágosodás eszméiért.” Petőfi párbajsegédje volt 1840-ben, a szatmári szemináriumot elhagyva, a nagyváradi jogakadémiára iratkozott be. 1842-ben, jogi tanulmányai befejeztével, Pestre ment jurátusnak. A Pestre kerülő huszonkét esztendős if júnak határozott írói ambíciói voltak. A francia romantikus iskola hatása alatt állt. Eugen Sue hatása alatt írja majd első regényét, a Magyar millio- naire-t. Ez bizony gyenge regény, de határozott hitvallás a franciásság mellett, határozott csatlakozás azokhoz az írókhoz, akik irodalomban is, politikában is a franciák híveinek vallják magukat, röviden: forradalmat akarnak. A franciák híve minden jelentős fiatal író, kezdve Petőfin és Jókain. „Valamennyien franciák voltunk!” — írja Jókai. — „A francia írók nemes rajongásai, erős meggyőződése, dicső ábrándjai, magukkal ragadták mindazt, aki ifjúságot és nemes ábrándokat bír.” Pálffy a fiatal írók, a későbbi Tízek Társasága, tisztes törzsgárdájához tartozott. A forradalom előtt megjelent két regényével, mintegy húsz novellájával átütő sikert nem tudott elérni. De lehet-e ezen csodálkozni, amikor olyan versenytársai voltak, mint Eötvös, Kemény, Jósika, Jókai — a kisebbeket nem is említve. A „fiatal Magyarország” írói szinte egyetlen nagy családot alkottak. Mindnyájan szegények voltak, birtoktalan hivatalnok nemesek fiai, vagy nem is nemesi származásúak. A kor irodalmi viszonyait, a fiatal írók életét számos emlékező írás bemutatja, Pálffy is A régi Magyarország utolsó éveiben című regényében. Szűkös kereset, aránylag olcsó megélhetés, s a viszonyok patriarchális egyszerűsége jellemzi Pálffyék életét. Fényűző életmódra nem is igen vágytak. A fiatal írók csoportjában Pálffy egyéniségével írói rangján felüli tekintélyt szerzett magának. Jókai így jellemzi: „Pálffy Albert szép, nyúlánk, elegáns alakja, választékos mozdulataival, mintha előttem állna most is: mindig finoman, de mindig csípősen szólt; barátai gyöngéit szemben kigúnyolta, de hátok mögött védelmezé őket.” Petőfi legbizalmasabb barátai közé tartozott. A köztük lévő baráti viszonyt mutatják egymás rovására elkövetett tréfáik is. Álljon itt ezek közül az az egy, amely különösen jellemző Pálffynak a kortásaktól sokat emlegetett gunyoros-csípős modorára és szellemességére: Petőfi különc öltözködésére szokta volt mondani: „Mikor ez a Sándor elibénk jön, mindig van valami rajta, hogy az ember róla álmodik.” Említsük még meg, hogy 1848-ban, mikor Petőfi kihívta párbajra követválasztási ellenfelét, Pálffy volt az egyik segédje. Lapját elégették Világnézetük egyezett, de Pálffy egyéniségének több vonása éles ellentétben állt Petőfiével. Petőfi lobbanékony természetű volt, a formákkal mit- sem törődött, Pálffy sokat adott a fegyelmezett tónusra, a társas illem szabályaira. Petőfi s a többi fiatal forradalmár író társasága mellett Pálffy egy másik írói-politikai csopor- tulással is kapcsolatba került: a centralistákéval. 1847-től Csen- gery Antal Pesti Hírlapjának volt munkatársa. A márciusi forradalomban — természetesen — Petőfiék oldalán állt. A forradalmi eseményekben ugyan nem volt különösebb szerepe, de már március 19-én megindította Március Tizenötödike című lapját, s ebben az egész forradalom és szabadságharc alatt híven szólaltatta meg a forradalmi ifjúság következetes és bátor politikai véleményét. Lapja nemcsak politikai elvei és stílusa miatt volt újszerű, hanem terjesztési módja miatt is. Nem az előfizetőkre támaszkodott, mint a korábbi magyar lapok, hanem az utcai árusításra. Esténként jelent meg, s a nap várt eseménye volt, mikor a rikkancsok végigfutottak az utcákon a „friss Már- cius”-sal. Hírlap-áruló című versében, majd harminc év után. Arany János így emlékezik népszerűségére: Elkérkedik negyvennyolccal, S nem hiszi, hogy hihetetlen, Hogy ö akkor több hírlapot Árult el a,,szigetben." ,,Igaz, még csak suhanc valék, De a torkom hatalmos: ,,Fris Március-ból" száz forint Egy estve, itt, urajm! No’?...” Pálffy, a huszonnyolc éves szerkesztő, jelentős emberré vált. íróként nem tudott az élvonalba kerülni, szerkesztőként egyszeribe híres lett. Lapjának erőteljes forradalmisága, korán jelentkező köztársasági elvei, kíméletlenül gúnyolódó stílusa szenvedsélyes híveket és szenvedélyes ellenfeleket szereztek. Vidéken több helyen elégették a lapot, de mindenütt olvasták, mindenütt tudtak róla. Ilyen körülmények között nem csoda, ha Pálffy gúnyos arca, csípős modora közbeszéd tárgyává, sőt hírlapi témává vált. A szabadságharc hullámverései természetesen hányták- vetették a lapot és szerkesztőjét is. A Március Tizenötödike Pest elvesztése után Debrecenben jelent meg, Pest visszafoglalása után tövid ideig párhuzamosan adták ki Debrecenben is, Pesten is, de a pesti lapot nem Pálffy, hanem Gaál József szerkesztette, Pálffy lapjának radikális szellemét megtagadva, sőt támadva is. Június elején azonban Pálffy visszatér Pestre, ettől kezdve csak Pesten s csak az ő szerkesztésében jelent meg a lap. A Március Tizenötödike mindvégig független lap volt. Szerkesztőjét és munkatársait semmiféle tekintély sem gátolta véleményük szabad kimondásában. így történhetett, hogy a lapot 1849. július 8-án a Szemere - kormány betiltotta, szerkesztőjét esküdtszék elé állította. Az esküdtszéki tárgyalásra azonban már nem kerülhetett sor a közbejött világosi katasztrófa miatt. A pénztárablak mögött A fegyverletétel után Pálffynak menekülnie kellett. A Március Tizenötödike bármelyik Csíkszentmihályi Róbert érme száma, elég lett volna arra, hogy bíróság elé állítsák és a legsúlyosabb büntetéssel sújtsák. Először Biharban, Belényes közelében bújt meg írótársa, Dobsa Lajos atyjának birtokán, majd az Arad megyei Szintyére ment anyai nagybátyjához, Nyéky Alajoshoz, aki itt volt ispán István főherceg uradalmában. Egészen 1853. februárjáig rejtőzködött itt. Ez a rejtőzködés azonban nem jelentett a világtól való teljes elzártságot. Többször megfordult ebben az időben szülővárosában, Gyulán is, sőt 1850-ben — neve említése nélkül — kötete is jelent meg Egy földönfutó hátrahagyott novellái címmel. Az 1852-ben kiadott amnesztiában bízva, 1853. februárjában visszatért Pestre. Hamarosan letartóztatták, s bíróság elé ugyan nem állították, mert az említett amnesztia értelmében pert már nem lehetett indítani 1848— 1849-es cselekményekért, de internálták a csehországi Bud- weissbe. (Cseh neve: Budejovi- ce.) Több, mint két évet töltött itt, a város lakosságának megbecsülésétől és szeretetétől övezve. Meg is nősült: az egyik tekintélyes és vagyonos polgár lányát, Neveklovszky Stefániát vette feleségül. Magyarországra visszatérve rövidebb ideig Esztergomban telepedett le, majd családjával együtt Pestre költözött. Mintha a hosszú évek mulasztását akarta volna pótolni, hatalmas írói munkásságba fogott. 1855-től 59-ig három regényt és tíz ki- sebb-nagyobb elbeszélést publikált, 1860. után pedig a megélénkülő politikai élet a hírlapíráshoz is visszavezette. A Hon és a Magyar Sajtó munkatársa volt, 1867 júliusában pedig maga indított lapot Esti Lap címen. Ez a lap s vele Pálffy szerkesztői pályafutása 1870-ben megszűnt. A Vasárnapi Újságba és a Politikai Újdonságokba azonban még később is írt cikkeket. Anyagi gondjai nem voltak. Felesége hozományából házat építtetett Pesten a Sándor főherceg utcában. Számottevő keresetet jelentettek írói, szerkesztői és hírlapírói honoráriumai is. A jómódú háztulajdonosnak szólhatott, hogy felszólították, legyen a Hazai Első Takarékpénz- tár napi biztosa. A megbízatást vállalta. Úgy érezte, hogy a pénztárablak is a polgári társadalomért vívott harc egyik őrhelye. Politikában a kiegyezés híve, irodalomban a realista irányzat követője lett. Mindez nem segítette elő, hogy a zömében ellenzéki és Jókai-rajongó olvasóközönség megszeresse, de az irodalmi társaságok méltányolták: 1864-ben a Kisfaludy Társaság, később az Akadémia választotta tagjává. Félreállva, szomorúan Mégsem lett a kiegyezés utáni korszakban ellenszenves törtetővé, gátlástalan haszonélvezővé. Szerény, tartózkodó, becsületes ember volt. A közéletből lapja megszűnése után félrehúzódott. Csendes szemlélővé vált, de későbbi regényeinek egy-két célzása elárulja, hogy egyáltalán nem megelégedett szemlélővé. Később fiai betegsége és korai halála is hozzájárult, hogy komorrá, elzárkózóvá váljék. Mindkét fia tüdőbajban halt meg a hetvenes évek végén. Az irodalomtörténeti hagyomány szerint Gyulai Pál biztatására kezdett újra írni a '80-as években. Legjobb regényei ekkor születtek, az írói népszerűséget azonban ezekkel sem sikerült elnyernie. A nála nemcsak sokkal tehetségesebb, hanem sokkal modernebb Jókai is túl volt már ekkor pályája zenitjén, Mikszáth emelkedésének évei már ezek. Pálffy maga is jól látta, hogy kiöregedett a világból, mikor az akadémiai kitüntetésre így válaszolt: „Kertjében nem ültet senki olyan korhadó vén fát, mely csak helyet foglal, de jóízű gyümölcsöt már nem bír teremni. Kár volt ezt az Akadémiának elfelejteni, mikor reám gondolt.” 1897. december 23-án halt meg, életének 78. évében, Budapesten.
