Békés Megyei Hírlap, 1992. március (47. évfolyam, 52-77. szám)
1992-03-14-15 / 63. szám
1848-1849 J© ..Szomorú szívvel gondolok vissza arra a kei “ A fogoly magyar hadsereg tagjai Gyulán és Sarkadon* A történet egyik színhelye Gyulán, a Wenckheim-kastély Mikor megjött a parancs, hogy Gör- geyt a főhadiszállásra kell szállítani, ennek a feladatnak a végrehajtásával Rüdiger gróf segédtisztjét, Trompovsz- kij alezredest bízta meg, kinek emlékül Görgey átadta katonai érdemkeresztjét — a magyar címerből átvett babérkoszorúval övezett keresztet. A tábornagy a foglyot nagyon udvariasan fogadta. — Üdvözlöm, Görgey tábornok — köszöntötte. — Görgey Artúr — válaszolta Görgey, és tisztelettel meghajolt, ezzel kifejezve azt, hogy immár magánember- nek tekinti magát. Őfőméltósága néhány estét végigbeszélgetett vele, és úgy nyilatkozott róla, mint ügyes hadvezérről, mikor pedig megtudta, hogy Görgey — nem lévén pénze élelemre — huszonnyolc rubelért eladta kitűnő lovát, egy angol híntert, négyszáz félimperiált ajánlott fel neki, melyet, mint hallottam, Görgey később köszönettel visszafizetett. Hamarosan megjelent azonban Haynau segédtisztje, és Görgeyt egy orosz csendőrtiszttel együtt a stájerországi Klagenfurtba, az osztrák uralkodó által állandó tartózkodási helyéül kijelölt városba kísérte. Eközben a fogoly magyar hadsereget a Pest felé vezető úton Sarkadra irányították, ahol Anrep altábomagynak, a 2. lovashadosztály parancsnokának a felügyelete alá került. De mivel neki nem volt segédtisztje, sem vezérkara, pedig előreláthatólag sok írásbeli ügyet kellett intéznie, Rüdiger gróf abban a megtiszteltetésben részesítette, hogy e tábornok beleegyezésével beosztott hozzá arra az időre, míg a foglyok az ő felügyelete alatt maradnak. Jövendő sorsukat illetően egyébként teljes bizonytalanságban voltunk, és amennyire tudtuk, igyekeztünk őket biztatni; ezt abban a reményben tettük, hogy legalább az életük megmarad. Ezt a reményt akkor a trónörökös bécsi útjára alapoztuk, és őfenségének Görgey, testvérei és segédtisztjei számára sikerült kegyelmet kieszközölnie. Grünne osztrák tábornok valóban meg is érkezett Aradra azzal a paranccsal, mely Haynau tábornoknak megtiltotta, hogy a foglyok életével rendelkezzék, de a szerencsés győztes, ahogy saját magát titulálta, sietett minél előbb bosszút állni azokon, akik oly gyakran győzedelmeskedtek felette. Szomorú szívvel gondolok vissza arra a két hétre, amíg ezek a szerencsétlenek a mi foglyaink voltak; de meg kell jegyeznem, hogy nem is lehetett volna nemesebb, jószán- dékúbb és viselkedésében barátságosabb emberre bízni ezt az ügyet, mint Anrep tábornokra, aki a foglyok nehéz sorsát minden rendelkezésére álló eszközzel megkönnyítette. Sarkadon kaptuk a hírt, hogy Arad vára Buturlin vezérőrnagynak megadta magát. A vár megadása Görgey alábbi levelének volt a következménye, melyet Damjanichnak, a várparancsnoknak írt 1849. augusztus 14-én: Kedves barátom, Damjanich! amire érett megfontolás után elhatároztam magam, tegnap véghezvittem. Minden, ami az én parancsnokságom alatt állt, és egy sereg alakulat, amely csak utólag jelentkezett parancsnokságom alá, feltétel nélkül letette a fegyvert, és most olyan bánásmódot tapasztalunk, amely meglep, szinte megszégyenít; mert ha megpróbálom a fordított esetet elképzelni, nem tudom, szavatolhatnám-e feltétlenül, hogy minden tisztünk ugyanilyen kedvesen, lovagiasan viselkedjen az ellenséges hadifoglyokkal. Azért közlöm ezt veled, mert ez egyelőre a legfontosabb számodra. Most pedig rátérek leveled megválaszolására, melyet két hadikövetedtől kaptam, és tartalmát gróf Rüdiger tábornok úrral is közöltem. Én is, akárcsak te, feltételeket akartam szabni, és a legudvariasabb, de igen határozott válasz így szólt: az orosz csász. hadsereg nem azért jött Magyar- országra, hogy tárgyaljon, hanem hogy harcoljon, és ugyanez a válasz szól neked is és minden más csapat- és várparancsnoknak. így tehát minden egyes parancsnok ♦Részlet Rüdiger gróf segédtisztjének visszaemlékezéséből dolga, hogy mérlegelje, melyik kötelesség szentebb, személyes becsvágyát félteni és még sokak életét és egészségét feláldozni érte, vagy pedig a hazát és szerencsétlen békés lakosait a további háborús nyomorúságtól megoltalmazni. Nézetem és a parancsnokságom alatt álló legbátrabbak nézete szerint nincs már egyéb kötelességünk, mint szegény szorongatott hazánkat megóvni mindazoktól a szenvedésektől, amelyekért semmit sem vagyunk képesek ellenszolgáltatásként nyújtani. Fontold meg ezt, és hidd meg, én azt a szomorú tapasztalatot szereztem, hogy éppen azok, akik a veszély pillanatában a leggyávábban viselkedtek, mihelyt már nem kell veszélytől tartaniuk, egyszerre a leghangosabbak lesznek. Őfőméltósága, herceg Paszkievics tábornagy úr kijelentette, hogy nem fogadhat el előleges feltételeket, de azt hiszi, hogy a várőrség bizalmát kiérdemelte azzal, ahogy velünk bánik. Őfőméltósága már csak azért sem bocsátkozhatik tárgyalásokba, mert akkor nem lesz módja az osztrák körülzáró csapatot orosszal felváltania, de ha a vár őfelsége az orosz cár csapatainak feltétlenül megadja magát, könnyen megteheti és meg is teszi ezt. Neked, mint a vár parancsnokának, sem parancsolnom, sem tanácsot adnom nem szabad: legfeljebb kérhetlek, hogy inkább az emberiesség, mint a dicsőségvágy előtt nyisd meg szívedet. Damjanich, a magyar hadsereg egyik legkitűnőbb és legbátrabb tábornoka szintén Sarkadra akart jönni, ahová az aradi várőrséget is irányították, hogy Görgey seregeivel egyesítsék, de útközben sebe kiújult, megbetegedett, és kénytelen volt Gyulán maradni. Anrep főhadsegéd odaküldött, és megparancsolta, hogy elővigyázatosságból állítsak mellé egy orosz tisztet. Damjanich magas, daliáSj nagyon kellemes és művelt férfi volt. Állát hatalmas fekete szakáll borította, Magyarország lovagjának tartották. Ő azt állította, hogy az aradi Vár6rségnek Buturlin néhány kedvezményt ígért, főként azt, hogy soha nem adják át őket az osztrákoknak. Rögtön megértettem, hogy ez így nem történhetett meg, és azonnal értesítettem Anrep tábornokot. A dolog magától tisztázódott: Damjanich közlését semmiféle írásos bizonyíték nem támasztotta alá, Buturlin pedig azt a parancsot kapta, hogy az aradi vár helyőrségének ugyanilyan feltételeket kínáljon, mint amilyenekkel Görgey seregei tették le a fegyvert. Ennek alapján Anrep tábornoknak nem állt módjában, hogy elfogadja Damjanich követelését, annál kevésbé, mert a várőrség már Sarkadon volt. Amikor átadtam ezt a választ, Damjanich, tudván, hogy az osztrákok őt különösen gyűlölik, elkeseredett, nekem pedig végig kellett hallgatnom gyönyörű fiatal feleségének erős szemrehányását; Damjanich- né mindenhová elkísérte férjét, és akkor éppen a tábornok törött lábát kötötte át. A szerencsétlen Damjanichot még arra sem találták méltónak, hogy főbe lőjék, hanem Haynau parancsára — felakasztották. Foglyainkhoz visszatérve azt láttam, hogy az a terület, ahol el voltak helyezve, fokozatosan temetővé alakult át. Az eltakarítatlanul ott maradt szemét, a kétnapos szakadatlan eső, a hideg éjszakákkal váltakozó forró nappalok és a sovány koszt a kolera nagymértékű elterjedésének okozóivá váltak, úgyhogy naponta közel harmincán haltak meg. Ebben az időszakban különösen a nők tűntek ki önfeláldozásukkal, s a szeretet, gyengédség és könyörület példái mellett nemegyszer voltam tanúja annak, hogy a feleség zokogva és kétség- beesetten zárta le éppen meghalt férje szemét. Az a veszély fenyegetett, hogy ez a szerencsétlen helyzet lázadásra ad alkalmat, ezért a tábornagy, ahogy Anrep főhadsegéd jelentését megkapta, rögtön megparancsolta a foglyok átszállítását Gyulára Wenckheim grófnak, Radetzky vejének közeli hatalmas birtokára. Wenckheim gróf pompás kastélya versailles-i mintára épült. A birtokot terjedelmes parkok, mesterséges tavak, vízesések stb. díszítik. A birtok ura főként kiváló méntelepével foglalatoskodott, s többször javasolta, hogy vegyek tőle lovat, de zsebem mindig üres volt. A gróf mint okos ember, kinek viszonya Radetzky gróf vejének minőségében mind a magyar tisztekhez, mind hozzánk kétértelmű volt, mindig nagyon jól feltalálta magát. A magyar hadseregben sok ismerőse szolgált, mint például Leiningen gróf, Esterházy, a Schrnidegg grófok, Széchenyi gróf és mások, kikkel korábban a bécsi társaság legmagasabb köreiben szokott találkozni. Most fogadnia kellett őket, s közben nem éreztethette velük helyzetük kényelmetlenségét, különösen a mi tisztjeinkkel összehasonlítva, kik szövetségeseknek és barátoknak számítottak. Azzal kezdte, hogy meghívott magához annyi embert, amennyit csak a hatalmas termekben el tudott szállásolni, vagyis körülbelül kétszázat, és majdnem két hétig nála laktunk. Anrep főhadsegédnek, mint parancsnoknak, átengedte a saját dolgozószobáját, nekem pedig a grófné kabinetjét jelölték ki. Tábornokunk, hogy a ház úrnőjének kedvébe járjon, őröket állíttatott fel, hogy a kastélyt és a kertet minden rendbontástól megóvja. A gróf teljes ellátásunkról gondoskodott, s valóban úgy éltünk nála, mint egy angol lord kastélyában. A múltról megfeledkeztünk, és bár aggódtunk a jövő miatt, különböző reményekkel igyekeztünk megnyugtatni magunkat. Esténként kellemes társalgás alakult ki, melyben mindenki részt vett, a grófnő szerette a zenét, és koncertező zenészek rögtön akadtak. Néha még táncoltunk is, és itt tanultam meg a „csárdást”, ezt a gyönyörű magyar táncot, melyet a magyar hölgyek oly kecsesen járnak. Gyula az eliziumi mezőkre hasonlított, mindenki szórakozott, lakomázott, mulatott. De szívünkre ólomsúlyként nehezedett az a gondolat, hogy vajon meddig fog ez tartani. Hamarosan elérkezett a végzetes óra. Egyik este, mikor mindannyian összegyűltünk a nagyteremben, hogy valamit megünnepeljünk, kiáltás hangzott el:-—Jönnek az osztrákok! Félelmében és kétségbeesésében mindenki szétszaladt. A foglyok Anrep tábornokhoz siettek, aki nem tehetett mást, mint hogy rábeszélje őket, hogy törődjenek bele sorsukba. A bánatnak és szomorúságnak az volt az oka — mely miatt oly hirtelen félbeszakadt az általános jókedv —, hogy Montenuovo osztrák tábornok, Mária Lujza fia egy ezred kíséretében megérkezett, hogy átvegye a magyarokat. Vártuk az osztrákok érkezését, de nem ilyen hirtelen és nem minden előzetes értesítés nélkül. El lehet képzelni, hogy Anrep tábornok, ki olyan nyájasan és oly részvéttel nyugtatta és vigasztalta foglyainkat, milyen nehéz helyzetbe került. Lehetséges, hogy volt olyan perc, mikor a magyarok bennünket hibáztattak, de mint nemes lelkű férfiak már korábban megértették helyzetünket, és a szemrehányásnak vagy elégedetlenségnek egyetlen szava sem hagyta el ajkukat. Éllenkezőleg, őszintén és buzgón megköszönték tábornokunknak szívélyes bánásmódját, mondván, hogy soha nem felejtik el. Másnap Montenuovo megparancolta a tábornokok és tisztek lefegyverzését, akiknek, mint említettem, Rüdiger gróf meghagyta kardjukat, majd megkérte Anrep tábornokot, hogy bízza meg segédtisztjét ezeknek a szablyáknak az átvételével és a foglyok listájának összeállításával. Bátorkodtam megkérni őnagyméltósá- gát, hogy engem mentsen fel ez alól a kötelezettség alól, és osztrák tiszttel végeztesse el ezt a feladatot. így is történt. A gyászos, mondhatni utolsó ceremóniára egy földszinti szobát jelöltek ki: a tiszt ott foglalt helyet, de a foglyok nem mentek be a helyiségbe, hanem az ablakon keresztül hajították be neki szablyájukat, és ily módon úgy megdobták őt is, hogy több sebből vé- rezve végül a földre rogyott. A foglyok közül azok, akikkel közelebbi ismeretségbe kerültem, éjszaka eljöttek, hogy elbúcsúzzanak tőlem, s én, megérezve, hogy mi vár ezekre a szerencsétlenekre, keblemre szorítottam őket. A honvédtisztek lefegyverzésének helyén ma emlékmű áll
