Békés Megyei Hírlap, 1992. február (47. évfolyam, 27-51. szám)

1992-02-29-03-01 / 51. szám

1992. február 29.-március 1., szombat-vasárnap HAZAI TÜKÖR Nem csinált semmit, csak hagyta érvényesülni az embereit Fotó: Kovács Erzsébet Kobayashi és csapata Békéscsabán ,Mindenki tudja, egy-egy óra néha egész örökkévalóságnak tetszhe- tik, el is suhanhat, akár egy pillanat—attól függ, mit élünk meg abban az órában. Mert az idő élet. Az élet pedig a szívünkben lakik.” (Részletek Michael Ende: Мото c. könyvéből.) Eredetileg riportot készültem írni Kobayashiról, a karmester­ről, abból az alkalomból, hogy az elmúlt pénteken negyedízben jött Békéscsabára dirigálni, je­len esetben a negy venéves jubi­leumát ünneplő Állami Hang­versenyzenekar élén. Ám pró­bálkozásaim ellenére tudomá­sul kellett vennem, hogy a neves karmester időhiányra hivatkoz­va magához csak a művészetén keresztül engedte közeledni a kíváncsiskodókat. Glinka: Ruszlán és Ludmilla című operájának nyitánya ferge­teges tempóval indult a kezei között a Jókai Színház színpa­dán. A vonóskar lehengerlő hangszeres teljesítménnyel vitte előre a művet, mely a szerző második operája elé íródott 1842-ben. Glinka berlini tanárá­nak útmutatása: „menjen és ír­jon orosz népzenét” jó talajra talált, a mű az Iván Szuszanyin- nal együtt az orosz nemzeti irányzat atyjává avatta a kompo­nistát. A fő téma nagy ívét a rezek jól támasztották, csupán a timpani kemény hangja rítt ki, ez főleg a csellószólam lágy színei mellett hatott oda nem illőnek. Figyelemkeltőként mindeneset­re megtette a hatást. A későbbi honfitárs, Szergej Rachmanyinov 1934-ben alko­tott zongorás versenyműve, a Rapszódia egy Paganini-témára jelentette a folytatást. Az eredeti 24 capricciót több zeneszerző is átdolgozta variáció formájában. Az egyéni utakat kereső zongo­raművész-komponista Paganini témája mellé még a Dies Irae közismert gregorián dallamát is beépítette opuszába. Zenei nyel­vezete változatos. A robusztus akkordikusság, a vadromanti­kus hangzások mellett a szelle­mes élcelődés, a bravúrlehető­ségek épp úgy megtalálhatók, mint Clayderman napjaink sza­lonzenéjére emlékeztető határ­esetei. Á szólista, Prunyi Ilona a fölény oldaláról közelítette meg a művet. Virtuóz volt, sziporká­zó, magabiztos. Tapasztalt pia­nistaként határozott oktávmene- tekkel, s ahol kellett, meleg szí­nekkel örvendeztetett meg ben­nünket. A mű szövete — a con legno vonótechnikától a stafé­taszerű súlyeltolódásig — bő­ven adott alkalmat a különböző hangszerek művészeinek az att­rakció fokozására. És ezen felül mit kell még tudnia egy hang­szeresnek? Az est befejező darabja, Stra­vinsky: Petruskája erre is vá­laszt adott. A jelenlévő zenei szakközépiskolások a közön­séggel együtt a gyakorlatban, és nem is akárkiktől kaptak pará­dés képeket a huszadik századi orosz zene kaleidoszkópjából. A mű olyan, mint maga Stra­vinsky. Páratlan kozmopolita volt, orosz létére, svájci, francia, amerikai állampolgárságát úgy váltogatta, mint zenei korsza­kait. „Szarka” hajlama ellenére az orosz népzenei hatás mégis erősen átsüt az 1911 -ben zongo­rára és zenekarra, majd később táncjátékká komponált művön. Kobayashi a nyitány után itt volt az, aki. Egy dirigens, aki emberszámba vette a partnereit, akinek a zenekar a hangszere, és akiről látszott, hogy ezt a hang­szert szereti. Nem csinált sem­mit, csak hagyta érvényesülni az embereit. Bízott bennük. A fu- volista szólójánál beállt hallga­tóságnak (sőt a karmesteri dobo­gót sem szégyellte két kezével családias taps közepette a helyé­re tenni). És pontos kormány­zással így tett a helyére mindent. A jól dolgozó ütőapparátust, különös tekintettel a kisdob- duókra, a magas szintű fafúvós­belépéseket, élükön a fuvolis- tákkal, a fagott kiélezett hang­jait, egyszóval biztos „térképis­merettel” az egész művet. Egye­dül a rezek tűntek indiszponált- nak a Petruskában, és a zongora is elhangolódott a koncert utolsó harmadára. A siker azonban nem maradt el, vastaps és virág­kosár köszöntötte az ünnepeite­ket. Az a bizonyos idő elröpült, hogy észre sem vettük. A csu­romvizes, ízeiben-porcikáiban kifáradt Kobayashi végül is megszánta kitartásomat és távo­zóban, két mondattal ugyan, de megfejtette titkát: — Szeretem a kollegáimat, hozzám hasonló embereknek tartom őket. Egyenrangú partnereknek, és talán ebből fakad a megérté­sünk. ,A kis Momo egyet tudott, ahogyan rajta kívül senki: hall­gatni másokat. Nincs ebben semmi különös, mondhatja ne­tán némelyik olvasó, hallgatni akárki tud. Csakhogy ez téve­dés. Valóban hallgatni a mási­kat, erre igen kevés ember ké­pes. S ahogy Momo értett ehhez, annak a világon párja nem volt.” Kobayashi és az Állami Hangversenyzenekar megyénk­ben legközelebb április 27-én szerepel Gyulán, a Művelődési Központban. F. Pálfy Zsuzsa Olvasóink írják A suszter és a kaptafa Úgy tűnik, hézagosak ismereteink: egyre szűkül az a terület, amelyen specialistának gondolhatjuk magunkat. Naponta találko­zunk a legkülönfélébb bakikkal. Nem a megfelelő helyen és helyzet­ben használjuk egyik-másik szólásmondásunkat. így vagyunk azzal is, hogy ,,a suszter maradjon a kaptafánál" (Békés Megyei Hírlap, február 17., N. S. olvasói levele), amellyel kapcsolatban és amely okán ,,harag és elfogultság nélkül" próbálom elmondani — hitem szerint — az objektív valóságot. Korántsem a teljeset, mivelhogy magam is ,,suszter” vagyok e téren. Kicsit nagyobb helyet igényelne e témámnak szükséges részlete­zésű fejtegetése, ezért most csak néhány sorban — mégis talán közérthetően — az „áldás” -ról. A katolikus felfogás szerint Isten kegyelmének, segítségének kérése valamire vagy valakire. A pap rendszerint egyháza nevében Isten áldását, segítségét kéri azok számára, akik a megáldott tárgyakat használni fogják. Valamennyi áldásnak saját formulája, szövege van. (Pápai áldás, újmisés, aranymisés áldások, János-napi bor-áldás, barkák megáldása, sző­lők áldása, gyertyaszentelés stb.). Az áldás adása (közlése) mindig, mindenhol, minden kultúrában megvolt: Adám és Éva megáldásától kezdve, Abrahámon át napjaink gyakorlatáig. A tárgyak megáldása nem azért történik, hogy ez által e dolgok „szentté” váljanak, hanem hogy az ember helyesen használja azokat. Nemcsak papi áldások vannak, hanem bárki által elmondható, adható áldások is (pl. apai­anyai, asztali, úti áldás). Ezek után fűzöm gondolataim a levelező sorainak utolsó bekezdéséhez. Az egyház fő törekvése természetesen a háborúk elkerülése. A keresztény etika mindenféle háborút nagy bajnak tart, mert benne a megszámlálhatatlan emberi életeken túl erkölcsi értékek mennek tönkre, emberi magatartások deformálódnak, anyagi javak pusztul­nak halomra. De tudván, hogy mégsem kerülhető el minden esetben, joggal áldja meg a katonákat (sohasem a fegyvereket!) bármelyik oldalon álljanak is; így buzdítván őket a helytállásra. Ez az aktus azonban természetesen nem azonos a háborúra ösztökéléssel, sem az öldöklés szentesítésével! Hanem ez az „áldás” imádság a hadba- vezényeltekért, azok testi és lelki épségének megmaradásáért; báto­rítás arra, hogy a kötelességeket, megpróbáltatásokat, szenvedése­ket keresztényi türelemmel viselhessék el, emberi módon gyakorol­ják a könyöriiletességet a felfordult helyzetekben, melyeket nem ők teremtettek. Ugyanígy jár el az anya is, aki megáldja a harctérre távozó fiát; naponta imádkozván érte. Távolról sem azért ám, hogy halomra ölje a soha nem látott-ismert embertársait, más anyákfiait, hanem hogy az Isten segítse haza a fiát. Azt gondolom, nem szükséges kommentálni annak a szövegkör­nyezetnek otrombaságát, mellyel N.S.az általa értelmezettfegyver- megáldásokat az „abortuszvitával" hozza párhuzamba. Ezek soha össze nem hozható, egymás mellé nem rakható kategóriák! Más. Hogy a levelező kivel és mivel ért egyet, az természetesen a saját magánügye. De csak addig, amíg nem hozza azt nyilvánosság­ra. Akkor pedig a szakszerűség, a pontosság és az objektivitás minimális kötelezettség! E soraihoz — engedelmével, magának a levélírónak gondolatmenetével—azt az észrevételt teszem, hogy ha „a vallásnak ott van a templom”, akkor a sportnak ott a pálya, uszoda, ring, a kongresszusnak ott a konferenciacsarnok, a parla­mentnek az ülésterem stb. Ugye milyen silány az eredendő érv! Különben Svájcban és Spanyolországban több mint háromszor, Cseh- és Németországban majdnem háromszor annyi a rádiók műsorideje vallási témákban, mint nálunk. Az egyházi vezetők által most kért műsoridő még csak nem is duplája a jelenleginek. Egyéb érveket nem sorakoztatok fel ez ügyben, hanem kinyilvánítom tiszte­letem és szívélyes üdvözletem: Petöcz Károly f,------------ - ------------ " 'N F igyelem! Folytatásokban Az erényöv Dirkholz Kft. Fenyőfát Orosházáról Pályázat * Pályázat Középiskolások, diákújságírók! „Lehet-e valaki bűnösebb a szöktetés bűntettében, mint Berlhe uraság? Fortélyos álnoksággal legyőzte Lajon kisasszony erényét, de a győzelem kegyetlenné tette: nem elégedett meg azzal, hogy rabul ejtette a fiatal lány szívét, de a szó szoros értelmében bilincsbe verte a testét is, s kegyetlenebbül bánt el vele, mint egy rabszolgá­val. Képzelhető-e gonoszabb barbárság annál, mint egy ifjú teremtés testét láncra verni, s oly börtönbe zárni, melyet magamagával hurcol mindenhová? Ez a börtön egy keskeny, nadrágocskaszerű öv, átszőve és be­szegve sárgaréz sodronyokkal, elöl lakattal lezárva, melynek kul­csa Berlhe uraságnál állott. Az öv varratai vörös spanyolviasszal voltak lepecsételve, olyan pecsétnyomó alkalmazásával, melybe egész különleges és utánozhatatlan rajz volt vésve. De bát ez csak természetes: a börtönőr nyugodt akar lenni, hogy foglya kellő biztonságot nyújtó rács és lakat alatt van. Az egész alkotmány oly módon van megszerkesztve, hogy csak egy igen kis rést hagy szabadon, de ez a rés is körül van tüskézve, úgyhogy kívülről megközelíthetetlen; azt hiszem, Berlhe uraság ezt a rést sem engedélyezte valami szívesen, de a természeti szükségle­teknek ő sem parancsol. Ám azt megtette, hogy a rést is pecsétekkel körítetté, melyek karéjban őrködnek fölötte, mint megannyi őrszem vagy mint megannyi eunuch.” Ráth-Végh István Az erényöv című könyvének borítóján ol­vasható a fenti szöveg, s a teljes történettel olvasóink is rövidesen megismerkedhetnek. Közvélemény-kutatásiink visszajelzése er­edményeként ugyanis hosszú idő után újra folytatásokban köz­lünk különféle műfajú, de mindenképpen érdekes történeteket, re­gényeket. Figyelje hát lapunkat, szerdától, itt a 4. oldalon olvasha­tó Az erényöv folytatásokban. Legnagyobb megrendelője a szomszédja (Folytatás az 1. oldalról) vannak, akiknek a bére közel 40 százalékkal magasabb, mint ko­rábban. Természetesen ehhez igazodik a magasabb követel­mény is. Csomagolóeszközök gyártásával, ládakészítéssel foglalkozik Glasholz Faipari Kft. Legnagyobb megrendelőnk a szomszédos Hunguard-Float Üveggyár, amely a kapacitá­sunk mintegy 60 százalékát, havi 3500 db csomagolórekeszt vásáról tőlünk. A fentmaradó 40 százalék a szabad kapacitásunk. Az új tulajdonos megtartotta a régi gépsort és egy vastagsági gyalugéppel, egy japán gyárt­mányú homlokvillás targoncá­val, valamint egy oldalvillás tar­goncával egészítette azt ki. A technológia nem változott, vi­szont a követelmény a méret- pontosság tekintetében erősö­dött. Mindössze két vezető, Gabnai Sándorné és Szabó György irányítják az üzemet. Terveik között szerepel, hogy a volt Szovjetunió köztársaságai­ból és Ausztriából behozott I. Osztályú fűrészelt fenyőárunak a mennyiségét legalább 10 ezer köbméterre emeljék. Ehhez valószínűleg területbővítési igénnyel is számolnak. Új fafel­dolgozó gépeket vásárolnak, amelynek segítségével belső burkoláshoz szükséges fameg­munkálásokat végezhetnek el, illetve lépcsőket, feljárókat is gyárthatnak. A Dirkholz Kft. a kereskedel­met végzi — az értékesítéssel Gelesel Gabriella foglalkozik. Telepén kis- és nagykereskedő­ket egyaránt kiszolgálnak. Rö­vid határidőre vállalják komp­lett tetőanyag méretre vágását, összeállítását. Sőt, első osztályú osztrák fenyőből készült lambé­riát is értékesítenek. Eltérően a többi hasosonló fatelepek gya­korlatától, itt egyosztályba so­rolt fenyő fűrészáruk vannak, mind első osztályúak. PappJános A Békés Megyei Hírlap szerkesztősége pályázatot hirdet a megye középiskoláiban megjelenő diákújságok — ahol újság nincs, ott az újságírást kedvelő diákok — számára. A pályázat célja: versengés a megye középiskolái között újságírásban és lapszerkesztésben. A pályázó iskolák diákjai egy újságoldalt kapnak lapunkban, s azt önállóan „megírják”. A pályázat egyben verseny is. A legjobb oldalakat közön­ségszavazatokkal választjuk ki. A győztes iskola jutalmat kap, csapata pedig lehetőséget arra, hogy — munkatársaink segítsé­ge mellett—lapunk nyolcoldalas számát összeállítsa. A szava­zásban is érdemes részt venni, mert a szavazók között értékes nyereményeket sorsolunk ki. A második és harmadik helyezett iskolák versenyzői a nyári szünidőben megismerkedhetnek a Békés Megyei Hírlap szer­kesztőségének munkájával és részt vehetnek a lapkészítésben. A pályázati oldalakat áprilisban vagy májusban kellene el­készíteni, a győztesek pedig a tanév utolsó napjaiban kapnának lehetőséget a Békés Megyei Hírlap egy hétköznapi számának elkészítésére. Az iskolák sorrendjét a pályázati oldalak elkészítésében sorshúzással döntenénk el. KÖZÉPISKOLÁSOK! DIÁKÚJSÁGÍRÓK! SZABAD A PÁLYA! Március 8-áig várjuk jelentkezéseteket a szerkesztőség cí­mén, 5601 Békéscsaba, Munkácsy u. 4. * ............... ...........

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom