Békés Megyei Hírlap, 1992. február (47. évfolyam, 27-51. szám)
1992-02-08-09 / 33. szám
0 1992. február 8-9., szombat-vasárnap MŰVÉSZETEK- TÁRSADALOM Szorító Miklós atya hazatérése Gondjainkra bízva Háromszázötven szöveg eltávozottakról és élőkről Miklós István : Háború után Fotó: Fazekas Ferenc Én már csak így ismertem meg emlékét, s a beszélgetések hangulatából, amiként Miklós atya neve fel-felmerült, afféle képzeleti rekonstrukciót készítettem róla: kolduló szerzetes barátként, mondjuk ferencrendi testvérnek rajzoltam magam elé, magas, szikár alak, ősz ton- zúrával fejebúbján, aki persze sohasem pénzért nyújtja ki a kezét, hanem hogy megmenekítsen egy régi házat, utcát, megsimogasson fáradt öregeket, visszadobja a labdát a kerítés mögött futballozó gyerekeknek, s akihez gyónni, megtisztulni járnak művészbarátai, akiknek valamilyen hamisság szárad a lelkén — illetve az ecsetjén... Most, hogy néhány nappal ezelőtt az az öröm ért, hogy rámbízták a békési Jantyik Múzeum két időszaki kiállítási termének berendezését Miklós atya képeivel, s források után kutattam, abból az egyetlen méltatásból, mely a múzeum irattárában fennmaradt (1980-as békéscsabai kiállításának a katalógusában Koszta Rozália vallomása), szinte szó szerinti igazolást nyert ez a bizonyos képzeleti kép, csupán a kámzsás csuhát kellett visszaakasztanom a fogasra. Miklós István festőművész 1898. április 5-én született Békés városában, ahová aradi inasévek, majd a Békéscsabán leélt hosszú élet után kilenc esztendeje, 1983-ban bekövetkezett halálát követően most tért haza először—ez az első egyéni kiállítása Békésen. (Milyen érdekes pályakép-, pályaképlet-ismétlő- dés ez Békés megye térségében Munkácsy Mihálytól Miklós Istvánon át Lipták Pálig, Vágréti Jánosig s ma is tovább, s milyen izgalmas művészettörténeti feldolgozás témája lehetne: miért, hogyan, miképpen lesz asztalos, kőműves, szabó vagy akármilyen más mesterséget tanuló fiatalokból annyi országos hírű művész?! Honnan a tehetségnek ez az áradása, s az a lelki-erkölcsi erő, amely az autodidaktákat fenyegető buktatókat sorra legyőzve, mégis, mindennek ellenére pályára juttatja s a pályán tartja ezeket a kitűnő festőket?! Sőt: később a maguk — meg persze a Mokos József s mások — alapította magániskolákban, szakkörökben tulajdonképpen egymástól veszik át a befutás stafétabotját!) Karizmatikus egyénisége miatt Miklós István művészi személyiségét még ma is a romantikusan vagy kedélyesen nosztalgikus legendák, adomák fényhomálya takarja előlünk. Pedig a városra (Békéscsabára) hagyott, de immár Békésen tárolt több mint 700 (s nyilván lakásokban, családi gyűjtemé- jiyekben lappangó további sok száz) különböző technikájú alkotásból álló életműve igencsak megérett a művészettörténeti mérlegelésre. Az általunk kiválogatott (s az — állítom — európai szinten dolgozó múzeumi kiállításrendezők: Streit Miklós és Szlota András által „felhordott”), január 30-ától május elsejéig nyitva tartó emlékkiállítás tükrében mindössze néhány fő vonásra összpontosíthattunk: az indulás és a beérés éveinek (1933—1947) a konstruktív, szerkezetes látásmódjára (amikor munkái rendszeresen szerepelnek a budapesti Nemzeti Szalon, a Műcsarnok és az Ernst Múzeum tárlatain, sőt Hágába és Londonba is eljutottak); olajban, temperában is pasztell pu- haságú, világos színfoltjainak a finom remegésére, amely még jobban kiemeli a formák és a kompozíció kohézióját; majd annak a folyamatnak a festői zamataira, amikor a szocreál évtizedek nivelláló kényszerűségével szemben is megőrzi őszinteségét, s ezért, noha színvilága tarkábbá, motívumai pedig életképibbé oldódnak, figyelme sohasem fordul el a valódi, tehát legkisebb kisemberektől, erején felüli tematikai feladatokra nem vállalkozik, s ha mégis szépítenie, idealizálnia kellett — kozmetikai szerekért nem az Ogonyokhoz, hanem az impresszionistákhoz fordult. Banner Zoltán Angyalok az Alföldi Tárlaton Jószay önállóan kutatja a fa lehetőségeit Jószay Zsolt faszobraival második alkalommal jelentkezik az Alföldi Tárlatok sorában. Kiállított munkái azon túl, hogy egyik kategóriájában díjazott volt, kiemelkednek a bemutatott művek sorából. A fiatal művész a bükki hegyek szorításában élve, ösztönös tehetségű fafaragóktól tanulta a mesterséget. E tájegységen a fa felhasználása a mindennapiság természetes része volt. A fejsze vagy bicska egyaránt formát adott használati és díszítő eszközöknek, tárgyaknak. Jószay Zsolt az elsorvadni látszó mesterség „törzsének”, még élő „ágának” új hajtása. A hivatalos művészetképzés stúdiumait elkerülve önállóan kutatja az anyag (tölgy, kőris, dió...) tulajdonságait, lehetőségeit. A múlandóságot magában hordozó anyagban keresi az időn átívelő formakompozíciót. Ahogyan a forma a formátlanban tárul fel, úgy tör a formátlan, az állandótlan az állandóság felé. Hiszen fából faragta a szegény ember isteneit, oltárait, hogy a maga képére formált monumentuma megvívjon az elmúlással. Sőt, szembenézzen a halállal és Erős János-i lendüJószay Zsolt: Nyakláncos (fa, 115 cm) lettel kívül kerüljön az időn — saját terében maradva. Jószay Zsolt mohó, indulatoktól mentes, mértéktartó művész, aki észreveszi, hogy az emberek magatartása a külvilághoz, az adott és teremtett valósághoz megváltozott. Az egész alakos nőalakját díszítő nyaklánc direkt jelzés „ékesített” korunk meztelenségére. A fa rostjainak hajlása, törzsének csavarodása a belső megnyilatkozás lehetőségét adja Jószay Zsolt számára — mint az egyiptomi szobrászatban vagy a késő gótika mestereinél. Szemlélete az emberi méltóság és személyiség tiszteletére figyelmeztet groteszk realizmussal. Szobrainak „ARCA” van, s korunkban ez nem kevés. A jobbára háromnegyedes méretben, rendszerint tölgyből faragott szobra a mozdulatot olyan kinetikus ponton „állítja” meg, amelyből a folytatás értelmezhető. Emberalakjai nem statikusak, mint a templomok oszlopfői, éppen ezért természetes terük — napba nézőén — az utcai járdán és nem a járda mellett volna(!), gyalogosok között sétálva, mintha ANGYAL szállt volna le közénk! Ezt a szárny- nélküli, észrevétlen teremtett ANGYALT küldte nekünk: Jószay Zsolt... Megtalálhatja a kedves látogató a múzeum falai között, de bizony mondom, siessen, mert kirepül!!! Szilágyi András Azok, akik 35-40 évesen is antológiákba kényszerítve a fiatal író(k), fiatal költő(k) sokak által már bélyegként megélt kategóriájába gyömöszölve küzdöttek, szekértáborba gyűlve vagy egyedül, legtöbbször az irodalomesztétika sáncai mögött meghúzódó ideológiai megfontolások ellen küzdöttek irodalmi létükért, az alkotás szabadságáért, a gondolat tisztaságáért, a megjelenésért, első önálló kötetükért. És bizony a ritkásan sorjázó kötetcímek, a jegyzetek sokuknál árulkodnak a vágyott alkotói ki/beteljesülés elmaradásáról. Ünnepi alkalom ez az antológia. Tízéves a Váci Mihály Irodalmi Kör. Ez az egy évtizedes létezés — ahogy a szerkesztő és lektora, Madár János és Cselé- nyi István Gábor írják — „a közös megszólalás teremtő szándéka gyűjtötte össze ezeket az írásokat. Az egyéni és közösségi problémák megfogalmazásának igénye, amely lélektől lélekig vezet bennünket. Magányról, félelemről, otthontalanságról, egyetemes létkérdésekről tudósítanak ezek az írások. Hírt adnak veszteségeinkről is: Váci Mihály, Ratkó József, Mester Attila, Bori Zsolt, Bíró László, Nem vitatható, hogy szép cél vezette a szerkesztőket, amikor egybe- gyüjtötték szépirodalmi antológiájuk szövegeit. Háromszázötven szöveg. Versek és elbeszélések. Rövidek és hosszabbak. Kétszáz szerző. Élők és holtak. Idősek, fiatalok, de a kötet végére helyezett életrajzi jegyzetekben szemelgetve minduntalan egy agyonfiatalított generáció tagjai tűnnek fel. K. Kovács István, Kutasi Péter haláláról. A gyász, a fájdalom megfellebbezhetetlen ítéletéről. Szociografikus mozzanatok figyelhetők meg ugyanakkor a gyűjteményben. Valóságközeli sorsélményekhez kötődő motívumok, amelyek rólunk szólnak. Társadalmi igazságtalanságokhoz, szegénységhez szoktatott életünkről.” Az eltávozottakon túl híradás ez a kötet az élőkről, Szombathelytől Nyíregyházáig, olyan jelenléti ív, melyen egymással talán szót érteni is alig tudó, élesen különböző alkotómódszert követő generációk tagjai is megférnek, hiszen összerendezi őket a Váci Mihály Irodalmi Kör figyelme. Áldásos és hasznos e figyelmezés. Ebben az át/túlpo- litizált újabb átmeneti helyzetben eszünkbe juttatja, hogy élnek, éltek itt költők is, itt szű- kebb pátriánkban, Békésben. Imponáló, már-már lokálpatriótái büszkeséget innolvál az a népes alkotótábor, melynek tagjaira már Nyíregyházán is felfigyeltek. A „Gondjainkra bízva”, merthogy ez az antológia címe, a következő Békés megyei alkotókat vette fel: Oláh Nóra, Molnár M. Eszter, Ménesi György, Zsadányi Lajos, Kántor Zsolt, Illyés Terézia, Hetényi György, Fehér Mária, Szúdy Géza, Barta Kálmán, Verasztó Antal, Blas- kó Mihály, Sass Ervin, Tomka Mihály, Üjházy László, Vajnai László, Varsa Zoltán, Korin Géza, Endrődi Szabó Ernő. Kinek egy, kinek több versét is olvashatjuk. Van, kitől kevesebb több lenne. Sajnáljuk, hogy a prózából is válogató kötetben a békési próza nem talált otthonra. (Gondjainkra bízva. Szépirodalmi antológia. Szerk. Madár János Nyíregyháza, 1991. 362 P-) Csobai László Miért szép? Pál apostol: A szeretet dicsérete Ez a korinthusbeliekhez írt első levél is, akár a többi, tanító jellegű, apostoli munka nagyrészt. Mit, hogyan kell látni, miről miként gondolkozni, s felfogni a Krisztus-hit és az élet mindennapi kérdéseit. A filozofikus elmélkedés és a gyakorlati problémák — élet, életmód — tárgyalása közepette az értékek értékéhez jut el Pál: a szeretet- hez. Több más levelében is sok szépséget találni, a gondolatok, kifejezések világossága, tisztasága, s a mondatok formálásának igényessége esztétikai élvezetet nyújt. De igazi költői hevület a szeretet felmagasztalásakor fogja el, mindjárt a méltán legtöbbet idézett első szakaszban: ,,Ha embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólok is, szeretet pedig nincsen én bennem, olyanná lettem, mint zengő érez, vagy pengő czimbalom.” Zengő érc és pengő cimbalom... Majd kétezer éve a gyönyörű, de lélek nélküli beszéd szinonimái, s szebben ki sem lehetne fejezni, hogy a mégoly tökéletesség is tökéletlen a legnemesebb emberi érzelem híján. A költemény — mert az A szeretet dicsérete — a legfőbb dologról beszél. Megállapít és magyaráz. Hiába az ember összes tudománya, még a hegyeket megmozgató hite is — szeretet nélkül semmi és senki. Hiába jóté- konykodja el egész vagyonát, ha szeretet nincs benne, hasznára sincs. Ezek után fejti ki milyen is az a szeretet, amit О annak nevez. „A szeretet hosszútűrő, kegyes; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a gonoszt. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal..., mindent elfedez, mindent hiszen, mindent eltűr. A szeretet soha el nem fogy, de legyenek bár jövendőmondá- sok, eltöröltetnek; vagy akár nyelvek, megszűnnek; vagy akár ismeret, eltöröltetik.” Legvégül pedig: „Most azért megmarad a hit, remény, szeretet, e három; ezek között pedig legnagyobb a szeretet.” Nem mindennapi szavak, de hát Pál apostol sem az volt, rangsorolása mégis meglepő, s főleg elgondolkoztató, hogy még a hitnek is fölébe rendeli a szeretet. Míg Károli Gáspár fordításában külön gyönyörködik az ember, ésszel is igyekszik követni a lánglelkű apostolt. S ekkor jön rá, hogy a kifejezések, megfogalmazások szép burkában a még szebb tartalom lelt hazára: a gondolat, amelynek szépsége legfőképp igazságában rejlik. Vass Márta Verasztó Antal: Fél ötkor még semmi Valamiféle végkifejlet felé haladunk, várjuk a gázszerelőt. Ha jól számolom, ötödik napja. A múló idő töredezett felszíne alatt kecses antilopok szökdécselnek. —Lehet, hogy Örsének nincs antilopcipője ?! -— Micsoda szégyen! Lassan odaballagok az ablakhoz, mehetnék az ajtóhoz is, de csak kompromittálnám magamat, úgyse látnék át rajta. Az ablakból meg félszemmel is látom, nem jön a gázszerelő. Közben játszom az idővel—hadd teljék—, valahogy ilyenformán: aki a szemközti ház sarkánál megáll, váljon kővé! Kétségtelen, nincs könnyű dolgunk. Ráadásul csöpp hiányérzetünk is van, nekem különösképp, mert a mai napig nem tudtam a latin nyelvű maximákat beépíteni a heti termelési jelentésbe... A plakátok meg állandóan utazásra biztatnak. Ahogy ajánlataikat böngészem, trópusi melegem lesz. Istenem, ha egyszer én is közietek lehetnék... Cukrászdába talán mehetnék, ott is meleg van, de várjuk a gázszerelőt. Örse az egyik szobában, én mega másikban. Ebben a semmihez sem hasonlítható állapotban időszerűtlen dolgokat művelünk. Az emlékezés második rétegének hatása alatt Örse durva osztatú darabokra törte a csokoládét. Mellesleg lassan kész ufológus lesz, legalább is hozzám képest. Egyszerű ez — magyarázza —, konkrétumok a Földön, konkrétumok a Földön kívül. Mellesleg, a gázszerelő távolmaradása is konkrétum. A gondolat fogantatása viszont valami gyönyörű dolog! Gondolatban a hétfejű sárkányt is legyőztük, de hányszor?! Egy asszony a piacon fokhagymát vásárol, kilója drágább, mint a banáné. Nincs mit tenni, a banánt mégse lehet kolbászba keverni, engem'is csak bajba, ezzel a gázszerelővel. Pedig jó szerelő, csak egy kicsit késedelmes. Végül aztán csak megfürödtünk, utána tiszteletbeli taggá választottuk egymást egy olyan helyre, ahol még senki... bizony Isten, rajtunk kívül...
