Békés Megyei Hírlap, 1992. február (47. évfolyam, 27-51. szám)

1992-02-29-03-01 / 51. szám

1992. február 29-március 1., szombat-vasárnap fcREKES MEGYEI HIRLAp­KÖLTESZET 175 éve született Arany János — Művészete minden kor emberéhez tud szólni A legklasszikusabb klasszikus Az én diákkoromban, az ötvenes években még működtek olyan magyartanárok, akik számára Arany János volt az utolsó igazi költő, s minden őutána való fejleményt modemkedésnek ítéltek. Akkor furcsállottam ezt, ma már természetesnek tartom, hiszen ezek az irodalomszerető emberek a századelőn járták ki iskoláikat, azokban az években, amikor a Nyugat, Ady, Kassák költészete számított a legmaibbnak, s természetesen mindez nem volt, nem is lehetett még tananyag. S nincs mindenkiben hajlam a legújabb törekvések befo­gadására. Azóta mindössze harmadszázad telt el, s ma éppen az ellenkezőjét tapasztalhatom: sok olyan fiatalabb tanár van, aki Arany Jánost a „régi” magyar irodalom alkotói közé sorolja. Meg kell magyaráz­nom, mi értendő ezen. A régi magyar irodalom szakmai kifejezés az irodalomtörténetben, a felvilágosodás, évszámhoz is köthetően az 1772 előtti korszakokat jelöli. Ezeknek az évszázadoknak az alkotói múlhatatlan értékeket hoztak létre, a nagyok is, meg a névtelenek is, de vitathatatlan, hogy nyelvük nemes ódonsága, közlésmódjuk komoly művelődéstörténeti ismereteket feltételező volta a huszadik század felnövekvő nemzedékeitől egyre több befogadói erőfeszítést követelt; a teljesebb élménynek előfeltétele volt a komolyabb irodal­mi iskolázottság, a fejlettebb irodalmi érzék. Vajon természetes-e, hogy a huszadik század végének fiatalsága lassan már ugyanolyan nehézkesen követi Arany János mondatait is, mint Zrínyi Miklósét? A múlt század szellemiségében, Arany János­ban van-e a hiba, meg klasszikus társaiban, hogy ma nehezen befogadhatóak? Egyértelmű igent vagy nemet mondani e kérdésekre lehetetlen. Valóban akadnak klasszikusok, akik porossá válnak néhány emberöltő múltával, de vajon porossá válhatott-e a legklasz- szikusabb klasszikusunk: Arany János? E kérdésre az idősebb nemzedékek nyilván azzal válaszolnának, hogy ez merő képtelenség. De ugyanezt érzik és mondják-e a húszévesek is? Aligha. Olyan korban nőttek-e fel, amelyben az irodalom rangja, szerepe azonos maradt a korábbival? Bizony nem. A vizuális kultúra rohamos térhódítása számos előnnyel járt, ám remélhető, hogy hamarosan az őt megillető helyre vonul vissza, teret engedve az irodalomnak, s általában az olvasásnak is. Aztán a huszadik század mindvégig azt hangsúlyozta, hogy „modernnek kell lenni”, s e szemlélet számára már a tíz-húsz évvel korábbi is ódonnak mutatkozott. Petőfi Sándornak, Arany Jánosnak és Jókai Mórnak múlhatatlan érdeme, hogy az irodalmi nyelvet és a köznyel­vet jelentősen közelítette egymáshoz, az irodalmi műveket mindenki számára befogadhatóvá tette. Pedig Arany János művészete minden kor minden emberéhez tud szólni, csak egy kicsit kell nyitottnak lennünk, s előítéleteinket, beidegződéseinket feladnunk. A Toldi például a gyermek számára is teljes élményt ad, de bizony elő lehet azt venni később is, húsz- vagy akár ötven- vagy nyolcvanévesen is. S a történet és a költészet egyaránt magával fog ragadni bennünket, mert ez a mű ma is csodálatosan eleven. S nemcsak ez, hanem az életmű legnagyobb része. Nem egyes művekre, balladákra, lírai vagy elbeszélő költe­ményekre szeretném azonban most felhívni a figyelmet, hanem arra, ami mindben megtalálható: a költői-emberi magatartásra, világ- szemléletre, annak példaértékű voltára, azaz „modernségére”. Arany János egész tevékenységét a felelősségtudat hatotta át, úgy tudta, hogy az embernek dolga van a világon, s minél nagyobb a tehetsége, annál nagyobb a kötelessége is. Voltak napsugaras sza­kaszai is életének, de inkább csak ezek emlékén boronghatott és meditálhatott. A forradalom, az elnyomatás és a konszolidáció korszakait egyaránt átélte, s csalódásai és megrendülései többré- tűek. Tudja mindenki, hogy a szabadságharc bukása micsoda fájda­lommal töltötte el, hogy kitartóan őrizte e szép korszak eszményeit, de azt már kevesebben tartják számon, hogy nemcsak az „ellenség” győzelmének következményeivel kellett szembenéznie, hanem a „barátokban”, a magyarságban is csalódnia kellett nemegyszer a kiegyezés előtt és után is. Megtapasztalta az ember esendóségét, a társadalomépítés mindenkori tökéletlenségét, kedvszegetté, szkep­tikussá vált, de folytonosan birkózott ezzel az állapottal, mert életművének lényege e szempontból az önbiztatás és a nemzetbizta­tás. S a magyarság sorsának lényegi azonosságát bizonyítja, hogy minderre ma is ugyanúgy szükségünk van, s nemcsak a mai költők, hanem Arany János szavaival is. (MTI-Press) Vasy Géza Magányban Az óra lüktet lassú percegéssel, Kimérve a megmérhetetlen időt; Ébren a honfigond virasztva mécsei, Homlokra összébb gyűjti a redőt. Vajúdni meddig tart még e világnak? Sors! óraműved oly irtóztató: Hallom kerekid, amint egybevágnak: De nincs azokhoz számlap, mutató. Jön, jön... egy istenkéz sem tartja vissza... Mint mélybe indult sziklagörgeteg: Élet? halál? átok, vagy áldás lesz?—Ah, Ki mondja meg! ki élő mondja meg! Vár tétován a nép, remegve bölcse, Vakon előtte kétséges homály. Idő! szakadna bár méhedgyümölcse... Ne még, ne még—az istenért!—megállj. Oh mert tovább e kétség tűrhetetlen. A kockarázás kínját érzenünk: De nyújtanák a percet, míg vetetten A szörnyű csont, ha rajta mindenünk. Egy lépés a gomolygó végtelenbe. Holott örvényzik a lét, a halál: És mi fogódzunk a hib’ány jelenbe: Tart még egy kissé, gyönge szalmaszál! Még egy kevéssé... De mely kishitűség! El, el! ne lássam e dúlt arcokat! Ész, egybefon t vágy, tiszta honfihűség. Bátorságot nekünk mindez nem ad? Megvert reménnyel induljunk csatába? Hitben feladjuk már a diadalt?... Nem, nem! Szivünk egy vértanú imába’ Megedzve, kezdjük a győzelmi dalt! Az nem lehet, hogy milliók fohásza Örökké visszamálljon rólad, ég! És annyi vér—a szabadság kovásza— Posvány maradjon, hol elönteték. Támadni kell, mindig nagyobb körökben, Életnek ott, hol a mártír-tetem Magát kiforrja csendes földi rögben: Légy hű, л bízzál jövődbe, nemzetem. Nem mindig ember, aki sorsot intéz: Gyakran a bölcs is eszköz, puszta báb; S midőn lefáradt az erőtelen kéz, A végzet tengelye harsog tovább; Csüggedve olykor hagyja lomha gépül Magát sodorni az ember fia: De majd, ha eszmél s öntudatra épül, Feltűnik egy magasb hármónia. És vissza nem foly az időnek árja, Előre duzzad, feltarthatatlanúl; Csak szélein marad veszteg hínárja, S partján a holt-viz hátra kanyarúl. Bízvást!... mi benn vagyunk a fősodorban: Veszhet közölünk még talán nem egy: De szállva, ím, elsők között a sorban, Vásznunk dagad, hajónk előre megy! (1861. április) Neoaranyjánosok Nagyszalontáról Nagyszalontán, százhetvenöt esztendeje, 1817. március 2-án született legnagyobb epikus költőnk, Arany János. Arany György és Megyeri Sára fia in­nen, a Partium sík vidékéről emelkedett a klasszikus költé­szet magaslatába. Versei — több mint egy évszázad távlatá­ból — ma is az igazi művészet hevével sütnek át. Nekünk '— nagyszalontai toliforgatóknak — különösen sokat jelentett (jelent) Arany János. A Ceausescu-rezsim egyre sötétebb éveiben sze­münkben már-már mítosszá magasztosodott szellemisége, szinte naponta átlépte a merev politikai dogmákat, két kézzel szórva a hitet megtépázott sze­mélyiségünkre. A Csonkato­rony vidékéhez elválaszthatat­lanul hozzátartozott (tartozik) az Arany-miliő. Művészetét, szűkebb pátriánk azonossága miatt, kettőzött lelkesedéssel fo­gadtuk. Tőle tanultuk meg: me­lyik rímbokor mögött húzódhat Toldi Miklós, melyik mögött a farkasok; mikor húzzunk a vers­lábakra fekete zoknit, s mikor fehéret; melyik versképeken mutat legjobban az emberi sze­retet, és hogy a Kölesérrel ellen­tétesen folyik a legtisztább anyanyelv. Az irodalom azonban nem­csak a múltból táplálkozik, a szellemi előd nagysága csupán kezdet lehet, toliforgatói ered­mények eléréséhez több kell, mint híd a múlthoz. S ennek a többnek az inspirációs szerepét — csaknem négy évtizeden át — Nagyszalontán az Arany Já­nos Irodalmi Kör töltötte be. Az Arany János Irodalmi Kör 1953 őszén alakult: Bonczos Ist­ván és Nagy Ilona írók szervezé­sében. De az elévülhetetlen ér­demek kijárnak Dánielisz Endre tanár úrnak is, aki 1955-ben ke­rült vissza szülővárosába, s aki a nagyszalontai magyar kulturális élet legjelentősebb mozgatója lett. Az eredményes évtizedek alatt, a kör védőszárnyai alól tehetségek egész sora röppent az irodalomba. Ennek a kulturális társulatnak az igényét mi sem fejezi ki jobban, mint az a tény, mely szerint: az 1985-ös helyi irodalmi pályázatra csaknem negyven fiatal nagyszalontai tollforgató jelentkezett írásával. (Az itt publikált szerzők többsé­ge is e pályázat díjazottja volt.) 1985 és 1988 között — a kör vezetőségi tagjaként — én is emlékezetes irodalmi esteket töltöttem az Arany János Irodal­mi Kör ülésein, melyeknek káp­rázatos élémnyei még ma is itt élnek bennem. Emlékszem, felszabadult társalgásokra, ki­kiléptek könyveikből a romániai magyar irodalom jeles képvise­lői. Emlékszem, Botosné Ba­logh Irén, Buzgó Éva, Fazekas Izabella, Fekete Annamária hangján gyakran verseikkel üzentek mások. Emlékszem, Székely Ervin barátommal, a sematikus szalontai toliforgatók kertjéből segítő szándékkal tép­tük a konvenciót. Emlékszem, a kör vezetőjével, Zuh Imrével — a szigorítások ellenére — töret­len lelkesedéssel szerveztük a programokat. Emlékszem, a képzőművészetben saját útjait kutató Járó Ilonával (aki a ver­sek világában is nagy jártasság­ra tett szert) a kisváros csendjé­ben számtalanszor hívtuk elő a modern művészetet. Emlék­szem, Pálfy Török Lászlóval többször kölcsönöztük ki rajz­filmek varázsceruzáját, mellyel apró kis Kassákokat rajzoltunk körünkbe. Emlékszem, mire vége lett egy-egy műsoros est­nek, a bejárati ajtó küszöbén Arany János sötét öltönyében ott ült az éjszaka. Mára sajnos az Arany János Irodalmi Kör csupán fogalom lett. Már tavaly sem tartottak üléseket; helyébe a régi-új Arany Emlékegyesület lépett, mint a nagyszalontai magyar kultúra egyetlen hírnöke. Alkotói irodalmárokat össze­tartó társulatot főleg azért nem lehet ma Nagyszalontán fenn­tartani, mert az irodalmi kör ge­rincét jelentő toliforgatók több­sége kivándorolt vagy elköltö­zött. Az itt közölt alkotók közül is már csak: Kubik Imre és Feke­te András (6 még gimnazista) nagyszalontai lakos. Jelenleg Járó Ilona Kolozsváron, Bíró László Szegeden, Módi Tibor és e sorok írója Gyulán él. Azt hiszem, most, Arany Já­nos születésének 175. évfordu­lója alkalmából időszerű meg­emlékezni a nagyszalontai Arany János Irodalmi Körről is, hisz évtizedeken át névadója szellemiségének számtalan kö­vetőjét bocsátotta útjára; ők a mai, az úgynevezett: „neo­aranyjánosok”! M. B. Kubik Imre: Mадуári Barna: Helyzetképek Levél Arany Jánoshoz az avant garde magyar metropoliszában öt liter kassákkal működik a metró itthon a hétköznapok hasábjain dadaista regényét részletekben közli a stressz s naponta a zsebmetszők kubista zsiletrajzaiból zakónk zsebén kiállítást tart a bűnözés Módi Tibor: Valahol Torz tükörszekrényben állok És riadtan kiabálok Mert a tükör megsokszorozza arcomat De téged csak egy példányban látlak Valahol messze. Kelt.: 1989. december 14-én Nagyszalontán házról-házra jár mosatlan lábával a jelen ballagok a Kölesér utcán az arcokon fehérre meszelt félelem feltűri kottavászon-ingujját a népdal mélyen belenyúl a Toldi utcába a csend a Csonkatorony szakállat növeszt hogy álcázza magát ha jön a „szekus” Barguzinból tegnap írt Petőfi Sándor azt mondja nemsoká Magyarországra érkezik addig is üdvözöl téged és Juliskád

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom