Békés Megyei Hírlap, 1992. február (47. évfolyam, 27-51. szám)
1992-02-29-03-01 / 51. szám
0 1992. február 29-március 1., szombat-vasárnap ÉVFORDULÓ MEGYEI HÍRLAP Elet- és eszmetörténeti adalék a püspök gyulai éveihez Száz évvel ezelőtt született Az utóbbi időben örvendetes módon megnőtt az Apor Vilmos életére és mártírhalálára való emlékezések száma. Örvendetesen azért is, mert végre fennhangon kimondhatok lettek dolgok, amelyekről sokunk évekig csak suttogva mert beszélni. A kezembe került írások jelentékeny része mindazonáltal engem egy ponton zavarba hoz, és kielégítetlenül hagy. A vallásos meggyőződés, az emberi tartás, a nemzeti elkötelezettség mindegyikben készen kapott adottság, már-már természeti adomány, olyasmi, mint a legendásan fejedelmi termet, a finom arcéi, a beszédes — hol szelíd, hol parancsoló — szempár. De vajon a belső emberi mag, a tetteket belülről vezérlő karakter valóban csak a természet műve? Örökölt megkülönböztető jegy, mint a főúri titulus? Nem eredmény, inkább kemény erőpróbák, lelki gyakorlatok, önkorrekcióktól nem visszariadó szakadatlan önreflexió terméke? Most, hogy magamban újra felidézhetem a róla gyermekkorom óta élő és alakuló képet, csak erősödik bennem a régi sejtés. Apor Vilmos éthosza az önmagán végzett munka nyomán alakult olyanná, amilyennek a szó hangsúlyos értelmében vett jellemet nevezzük, azt, amely a történelem legkeményebb ütéseire az acél tiszta szavát hallatja. Gyulai évei—nota bene: kerek negyedszázad, 1915-től 1941 legelejéig — bennem a tanulóévek képzetét társítják. A szűkén öt esztendő, amíg a főpapi hivatás keresztjét hordozta itt Győrött, persze minőségileg más felelősséget jelenthetett számára, amint a világ is, amelyre kispap kora óta hatni akart, csak a győri években zúdították az egyénre és a közösségre a háború minden rettenetét. Gyulán Apor Vilmos csak készült a rá váró terhekre. Készült, mert nem volt eleve kész. A szelíd, ránctalan arcéi nem feledtetheti az önalakítás, a sorsformálás belső jegyeit. Gyulai éveinek krónikása persze nem tekinthet el a két háború közötti Magyarország bizonyos vonásainak szemügyre vételétől sem. Ezt a korszakot szeretik keresztény-nemzeti kurzusnak nevezni. A jelszót magát nemcsak kurzuslovagok kapták fel egykoron, akiknek a keresztény értékekhez éppoly kevés közük volt, mint a nemzeti érdekek képviseletéhez, hanem egy időben a hazai tudomány olyan nagyjai is, mint Szekfű Gyula, a történész. Talán elég, ha csak az 1920-ban megjelent Három nemzedékre utalok; a több kiadást megért dolgozat igazi antiliberális-neokonzervatív helyzetértékelést adott a Trianon utáni magyar helyzetről. Szekfűt ezért is tartották sokan a középosztálybeli értelmiség nagy katolikus nevelőjének. Nos, Szekfű maga már a harmincas évek közepén megérezte, hogy a kurzus valahol végzetesen utat tévesztett. A negyvenes évek elejétől egyre energikusabban figyelmeztetett a német nemzetiszocialista veszély növekedésének jeleire, az értékválságra, a pályamódosítás szükségére. A Népszava híres 1941 -es karácsonyi számában már az antifasiszta nemzeti összefogás híveként írt „a szabadság fogalmáról”, egyáltalán arról, hogy „bizonyos lényeges dolgokban meg kell értenünk egymást, mert különben egyenként, különállva (...) könnyebb az elpusztulás...” Köztudott, hogy Szekfű haláláig hívő katolikus maradt; kevésbé tudott, hogy Apor és Szekfű között a nagy megpróbáltatások éveiben termékeny munkakapcsolat alakult ki, s talán közeli barátság is: végül is a saját múltja és feleségének származása miatt üldözött nagytekintélyű professzor a győri püspökség szanyi birtokán kapott menedéket. Én most nemcsak Simonyi Imre A pap-báró a kis cselédlány meg a kezdő hírlapíró ...és továbbá — hogy végre a jó ideig gondosan őrzött ám a változékony időkben valahogyan (és némiképp figyelmem lan- kadása vétségéből) mégiscsak szertecsellengett múltidógondo- lat-nyájat összetereljem e vágóhíd-jelenbe... ...egyszóval úgy emlékszem, hogy ekkoriban még tulajdonképpen jól is éreztem magamat. (Honnét is sejthettem volna, hogy egy napon a földgolyó lakhatatlanná is válhat részemre, méghozzá hallgatólagos közreműködésemmel. Vétkesek közt cinkos, aki...) Szókincsem az időben természetesen még eléggé szegényes volt. (De egy kis cselédlánynak már azt hazudtam, hogy elmúltam tizennyolc éves.) Irodalom-politika, depresszió, kényszer- lakhely-kijelölés: ilyen és hasonló szavakat nem ismertem. Ám arról már hallottam valamit, hogy kezdetben vala az Ige. S amikor egy tavaszelői napon az Ige verssé lón: megmutattam a négyfilléres kockás irkámat doktor báró Apor Vilmos apát úrnak. Le sem beszélt, meg sem dicsért, rá sem beszélt. Én nagyon sápadt lehettem, amit abból gondolok, mert az a Nagyember úgy elpisult, akár egy kiscseléd. Ez az Édes Úr mindenkoron igaz részvéttel élt minden Megszomorítottak és minden Elesendők mellett. Mintegy végső tehetségként gyakorolta a részvétet, s ami több ennél: az irgalmasságot. Én egyébiránt a részvét s az irgalmasság jelenlétét mindig is csupán egynéhány nagyember magaviseletében tapasztaltam. Meg abban, ahogyan a kis mindeneslány szemet húnyt egy átlátszó (egyszerre céltalan s mégis célhoz vezető), ám mindenestül ártalmatlan hazugság felett. Meg abban, hogy este gondosan fejem alá igazította a csíkos huzatú kispárnát, s hajnalban ahogy ismételten betakargatott a nagykabátjával. Igen, ebben részvét simogatott, s irgalom óvott. S abban, ahogyan a Báró (anyámtól tudom, aki később elmesélte) egy hajnali misén, egyik mellékoltámál, imát mondott lelkem üdvösségéért. Igen — gondoltam sok hosszú időkig —, igen: ez volt a Részvét, ez volt az Izgalom. Sokáig igy hittem. Ma már sejtem — pap-báró! kis cselédlány! kezdő vidéki hírlapíró! — igen, ma már könnybe lábadt szemmel tudom: a Pillanatban megvalósult és megélt, s az Időben mindörökre elillant Üdvösség volt az. Igen, az volt az én szívemnek tetsző Osztálynélküli Társadalom... Gyula, Kórház, 1979. május 9. Báró Apor Vilmos dedikált fényképe Kaufmanné Nuszbek Júlia részére (dr. Márki-Zay Lajos fényképgyüjteményéből) arról az új katolikus reformmozgalomról szeretnék szót ejteni, amelynek vezető alakjává a püspöki kari konmferenciák hozzáférhető jegyzőkönyveinek tükrében is Apor Vilmos lett. Szekfű 1947 nyarán,.igazi koronatanúként jellemezte e mozgalmat, gyötrő önváddal is motivált Forradalom után című könyvében; „...a tragikus véget ért szentéletű győri püspök, báró Apor Vilmos (...) ma is élő munkatársaival kidolgoztatta (...) a nézete szerint katolikus szempontból feltétlenül szükséges átalakulásnak részleteit. A sajtó teljes megváltoztatása és demokratizálása, az egyházból a laikus élet felé kiépített intézmények vezetőinek hasonlóképp radikális kicserélése és ezáltal lemondás az elmúlt rendszer feltámasztásáról, az új demokrácia felé fordulva...” (I.m. 101. old.) A mártírhalál ilyen tervek valóra váltását is elodázta. Ki tudja, mily konvulziók során jutott el Apor püspök odáig, hogy felvállalja e terveket, nem törődve a személyes sorsot illető következményekkel? Nos, én látni vélem azt a roppant tapasztalatfelhalmozási folyamatot, amely a negyedszázados gyulai lelkipásztori tevékenység után a győri püspökség élére került Apor Vilmost egy új szellemiségű magyar katolicizmus egyik legkiemelkedőbb, legtágabb látókörű személyiségévé tette. A papi hivatást választotta Báró Apor Vilmos ősi székely főúri famíliából származott. 1892 február 29-én született. Apja ekkor Nagyküküllő vármegye alispánja, két évre rá főispán, újabb egy év múlva az uralkodó személye körüli minisztérium államtitkára, akkor még Bécsben. S bár a családfő igen korán meghalt, az arisztokrata családi és udvari kapcsolatok nem lényegtelen szerepet játszottak az Apor-gyerekek életútjának alakulásában. Vilmos is, Gábor is a családból hozhatták magukkal a pályájuk jó részét meghatározó legitimista meggyőződésüket, tradícióvédő katoli- cizmusukat. A jezsuita gimnáziumokban nevelkedett, érettségizett fiatalember mindenesetre apai patrónusát, gróf Széchenyi Györgyöt, az akkori győri megyéspüspököt kereste fel, hogy bejelentse: véglegesen a papi hivatást választotta; s a rokoni szónak is része volt abban, hogy teológiai tanulmányait a nagyhírű innsbrucki egyetemen, illetve szemináriumban végezte. 1915-ben szentelték pappá a hittudományok ifjú doktorát, aki ezután ismét Széchenyi püspöknél jelentkezett, de már Nagyváradon: időközben ide helyezték a róla megkülönböztetett szeretettel gondoskodó főpapot. Széchenyi püspök düntése volt az is, hogy Apor Vilmos Gyulán kezdje meg lelkészi pályáját, még 1915-ben, Lin- denberger János plébános mellé beosztott káplánként. A világháború akkor már szétfoszlatta a boldog békeidők látszatharmóniáját; a templomépítő buzgalmáról híres megyéspüspök talán nem is sejtette, hogy ifjú védence hamarosan szó szerint is, még inkább képletesen frontvonalba kerül. Az ifjú lelkészt hadiszolgálatra hívják be a Vöröskereszt egyik kórházvonatára. Gyulára hazatérése után Nagyváradra rendeli püspöke; Apor egy évig a papnevelde prefektusa és dogmatikatanára. 1918 augusztusában tér vissza másodszor Gyulára, ahová — alig 27 évesen! — Széchenyi püspök plébánossá nevezi ki, miután Lindenber- ger János Debrecenbe kerül, immár mint kisprépost-kanonok. Most kezdődik Apor képletes „frontszolgálata”: hamarosan olyan feladatokkal kerül szembe, amelyek alaposan próbára teszik hivatástudatát és jellemerejét. Gyula, Békés vármegye akkori központja nagyon is békétlen, sokféle «— társadalmi, felekezeti, nemzetiségi és kulturális — ellentéttől Mécs László ismeretlen verse A vértanú püspök Apor Vilmos emlékére A kor nem kedvez a hősnek, a legendákból ismerősnek, minden színt szürkeségbe rendel: divatba jött a milliós nyáj-ember és a csorda-ember, a gépesített Dzsingisz kán. És mégis szebb a különálom a névtelen tömeghalálon! Hadd zengjen hát az ének dicsfényt az országos nagy gyász felett. Győr város mártír püspökének, ki népének hősi atyja volt. Mit ezer évig építettünk szív-muzsikával szépítettünk könyvtárak, dómok, emberélet szabadság, női becsület, bor, búza, jog: az ördögé lett győztes hadak prédájaként. A győri püspök palotája pincéiben szorongva, fájva bújtak szüzek, anyák, apácák, midőn a harc orkánja dúlt. A püspök kínt állt s védte házát a Tízparancs tábláival. A nyáj-ember és a csorda-ember világpusztító küzdelemben egymásra rontott kába-részeg vad vértivornyán mindenütt s kicsiny hazám a világrészek harcában eltiportatott. Vér mámorával, beszeszelve katonák jöttek, követelve, mit szemérmes száj szólni restel, fején, mellén és kezén lövést kapott s e hősi testtel megvédte mégis szüzeit. A három lövés keresztalakja testét-lelkét szentté avatja: amíg egy ország romja füstölt, a Tízparancs tábláival így halt mártírhalált a püspök, ki népének hősi atyja volt. A Kisalföld után itt jelenik meg először a költőnek ez a verse az általa változtatott kézirat szövege szerint. Dr. Cseh Sándor kanonok, volt püspöki titkár elmondása szerint Mécs László a versét 46 évvel ezelőtt, Csornán írta. Ismeretes, hogy amikor a szovjet csapatok bevonultak Győrbe, és a Káptalandombon álló püspöki palota pincéjébe is behatoltak, ahol sok apáca, leány és asszony keresett menedéket, Apor püspök kereszttel a kezében védelmére kelt az oda menekült nőknek, nem engedte elhurcolni őket —- élete árán. A szovjet katonák négy lövést adtak le rá, három őt érte, a fején, a mellén és a kezén, amelyben a keresztet tartotta. A vértanú püspök belehalt sebesüléseibe. Néhány nap múlva, amikor Mécs László egy gyalogfutártól értesült a mártír püspök tragikus haláláról, akkor alkotta ezt a versét. Utána beküldte Győrbe dr. Cseh Sándor akkori püspöki titkárnak P. dr. Keresztes László és P. dr. Pataki István Bertalan premontrei atyák útján. Dr. Cseh Sándor kanonok eddig féltve őrizte a verset, s az akkor fennálló körülmények miatt az ateista rendszerben nem publikálhatta, de szűk körben, vallásos előadásaiban az utóbbi években felolvasta. Most a költeményt rendelkezésünkre bocsátotta és elmondotta, hogy 1945-ben javasolta a költőnek, hogy a vers eredeti címét („A legutolsó magyar úr”) „A vértanú püspök” címre változtassa meg. Mécs László engedett a kérésnek, és a vers címére utaló szövegét is átírta, vagyis a második és az utolsó versszak utolsó sorát „ki népének hősi atyja volt” mondattal helyettesítette. megosztott kisváros volt már a század elején is. A forradalmak után éppenséggel „Viharsarok”, ahogyan Féja Géza 1937-ben megjelent és nagy vihar kavart könyve már címével is jellemezte. 1919 márciusának végén Gyulán is kikiáltják a Tanácsköztársaságot; de hamarosan híre jön, hogy közeledik Erdély felől a román királyi hadsereg. A háborútól agyongyötört lakosságban földereng, hogy immár a haza földjét kell védeni, nem az elátkozott monarchiát. Sebtében megindul a korábban szélnek eresztett katonaság újraszervezése, s miként a híres székely hadtest tisztjei és katonái, a gyulaiak is leteszik az esküt a Kommünre. Közben a direkt akciók sem hiányoznak: egyes szélsőségesek április elején betiltják az iskolai hitoktatást, holott annak jogát a pesti vezetés elvben szavatolta. Ebben a felfordult világban egy huszonnyolc éves, arisztokrata származású, de a gondjaira bízott nyájat ismerő és sajátjának érző lelkipásztor félelmet nem ismerve felelősen cselekszik. A História Domus, Apor plébános kézírásával rögzíti az eseményeket. Hívők tüntettek a jogtalan rendelkezés ellen, lelkipásztoruk pedig személyesen tiltakozott a helyi direktórium vezetőinél. Neki adnak igazat, nem az ultraradikálisoknak: láthatóan ismerik és becsülik. Újraindulhat a vallásoktatás. Rá néhány hétre viszont ellenállás nélkül megszállják a várost a román királyi csapatok. Tartós okkupációra rendezkednek be: egy helyi ügyvédet neveznek ki a város prefektusává, aki viszont a magyar történelem és földrajz iskolai oktatását tiltja be. Apor ezúttal is tiltakozik, belső parancsra, és mostis eredménnyel. Aztán a megszállók internálják azokat a tiszteket, akik esküt tettek a Tanácsköztársaságra. A plébános megint döntésre kényszerül. Eltökéli, hogy kiszabadítja az oktalanul internáltakat, akkor is, ha nem csak saját híveit kell megvédenie. Ezúttal a román katonai parancsokságon lép fel az üldözöttek érdekében, de most eredménytelenül. Nincs más út: mint főrangú személy bejelentkezik a román királyi családnál Bukarestbe; kihallgatást kér és kap az angol származású anyakirálynőtől. A határozott fellépés most már nem marad hatástalan: 1919 karácsonyán már valamennyi internált otthon ünnepelhetett. így alakul egy lelkipásztor éthosza, vérzivataros időkben, morális határhelyzetben hozott döntések sorozata révén. A város most győződött meg plébánosa rossz kompromisszumokra nem hajló, egyenes gerincéről. Tanúsíthatom: a gyulai képviselő- testület ezért rendelkezhetett úgy 1948-ban, évtizedekkel a hajdani
