Békés Megyei Hírlap, 1991. december (46. évfolyam, 282-305. szám)

1991-12-05 / 285. szám

1991. december 5., csütörtök

LAPSZEMLE

■ BÉKÉS MEGYEI HÍRLAP

A The Times-ban olvastuk

A Frankfurter Rundschau írja

Szembe nézni a Gulaggal

Már éppen tovább lapoztam volna, amikor egy név szökött a szemembe a rövid hírek rovatából; az egész cikk csak tízsoros volt. De a történet, amit eszembe juttatott, egyáltalán nem ilyen rövid, és'okkal hihetjük, hogy főszereplője rendkívül hosszúnak érezte. A neve Balys Ga- jauskas, és csak azért szerepelt a kis hírben, mert a szabad litván parlament tagjaként ünnepélyes feladatot látott el: Vilniusban volt, hogy hivatalosan bezárja a litván KGB központját. És miért Balys Gajauskas tiszte lett a gonosz kapuinak bezárása? Azért, mert neki van már egy egészen más dicsősége is: ő tartja a szovjet Gulagon töltött idő rekordját, harmincöt évvel.

A vádiratok (kétszer ítélték el — egyszer huszonöt évre, egyszer tízre) érdekesek. Az első büntetés 1948-ban kezdődött, amikor részt vett a litván ellenállásban országának a Szovjetunióba olvasztásával szemben; a másodikat azért kapta, mert „tervbe vette Szolzsenyicin A Gulag szigetcsoportjának lefordítását”. Első huszonöt éves bezárása előtt nem volt per, még koholt sem; a második ítélet előtt volt bírósági tárgyalás, de olyan nevetséges, hogy még a KGB által kijelölt „védőügyvéd” is úgy érvelt: a vád nincs bizonyítva és Gajauskast nem a megfelelő törvény alapján helyezték vád alá; ezután az ügyész hét évet kért a vádlottra, a bíró pedig tízre emelte.

Ahogy első idejét végig letöltötte, úgy a másodikat is — az utolsó két évet már Gorbacsov alatt. És most végre az idők fordulása az ő bosszújának kedvez. Borzonghatunk a kommunizmus haláltusájának hírein; egy ember, aki felnőtt életének hétkilencedét táborokban töltötte, valószínűleg többet mondhat, mint hogy „ugye, megmondtam”. És az egyéb dolgok között, amiket mondani fog, bizonyára ott lesz: „Hogyan biztosíthatjuk, hogy ilyesmi soha többé ne fordulhasson elő?”

Hogy válaszoljunk a kérdésre, nyilvánvalóan meg kell kérdeznünk, először is miért történt ez, és bizonyára nem lesz elég azt mondani, hogy könyörtelen, hatalomra törő emberek bármit megtesznek a hatalom megszerzéséért és megtartásáért. Ez igaz, de messze elmarad a Szovjetunió megmagyarázásától,, ha másért nem, mert az egész világon éltek emberek, milliószám, akik nem büntetéstől féltek,

amiért nem csodálják a Szovjetuniót, de elhitték, hogy a szörnyű zsarnokság mennyei szabadság, és hogy egy embert úgy lehet a legjobban rávenni az urai iránti szeretetre, ha megölik.

A kérdés röviden és egyértelműen feltehető: miért tapsoltak milliók jelképesen (néhányan pedig egyáltalán nem jelképesen), amikor Balys Gajauskast a Gulagra küldték huszonöt évre, és négy évvel e huszonöt év után újabb tíz évre?

A negyvenes évek végéig még lehetett becsületesnek lenni és közben hinni, de — Anthony Hartley mondásával —

aki Csehszlovákia 1948-as megkaparintása és Masaryk meggyilkolása után még úgy tett, mintha hinne, az „emberként megbukott”.

Bizonyos mértékig persze a remény nemes volt: egy ország, egy rendszer, ahol az ember nem nyomja el az embert, ahol mindenki ad és mindenki kap, ahol a létért folyó kemény küzdelem ismeretlen, ahol egy jóindulatú apafigura jóindulatú apaként

kormányoz. Ki ne vágyakozna ilyen földi paradicsomra? De a vágyakozásnak háttérbe kell szorulnia a valósággal szemben, és a valóság a pokol volt.

Akik feketének mondták a fehéret, fentnek a lentet, az esőt száraznak, a vért sörnek, nem háríthatják el a vádat azzal, hogy „becsaptak bennünket”. Őket, csaknem kivétel nélkül, nem csapták be: ők tudták az igazságot, és hazudtak. Ez önmagában is elég gonosz dolog volt, de gondoljunk arra, hogy hazugságaikkal elárulták azokat a szovjet birodalomban, akiket bebörtönöztek, megkínoztak, meggyilkoltak, és a hazugok is nyertek egy csöppnyi szabadságot. Nem volt ez ezerszerte gonoszabb dolog?

Ne bízz a hercegekben. De körülöttünk azok, akik végre elismerték, hogy a szovjet birodalom nem paradicsom (vannak, akik még ezt sem ismerték el eddig), hosszú évek óta keresnek és találnak új hercegeket: Kubát, Vietnamot, Nicaraguát, sőt — még mindig! — Kínát.

Egy fillért sem tennék az ellen, hogy valahol ebben az országban munkálkodik egy társaság a Mengisztu ezredes csodálatos jelleméről és politikájáról szóló tudnivalók terjesztésén.

Mikor lesz vége ennek? Mikor fogja a világ felismerni a gonoszt és néven nevezni még akkor is. ha elüldözni nem tudja? Minek kell történnie, hogy a hiszékeny dörzsölt legyen, a vak látó, a bolond bölcs? Mert nem az a kérdés, miért zsarnokoskodnak a zsarnokok, hanem hogy miért csodálják őket és tapsolnak nekik.

Bemard Levin

A berni Die Weltwoche írja

Szobortemető

Micsoda különös temető: Fe- liksz Dzerzsinszkij fekszik a fűben, kongóan és holtan, 18 méter hosszúságban. Fiatal fiú mászkál a KGB alapítójának bronzalakján, egy diák a mellére helyezi jegyzettömbjét és nekitámaszkodik.

Mellette gubbaszt Kalinyin, aki eddig a Kalinyin sugárút elején üldögélt, Jakov Szverdlov egyenesen áll, és mereszti a szemét a kiállítócsamokra, még mindig együgyű büszkeséggel — hóna alatt a kis irattartó.

Előttük hever a vörös gránitba faragott Sztálin, lábai a szállításkor letöredeztek. Eleinte hihetetlen számomra, hogy Sztálinnak Moszkvában a legutóbbi időkig szobra volt (habár díszsírhelyét a Kreml falában a mai napig megőrizte; és a Lenin Mauzóleum zarándokai fel is keresik). Hol állt ez a szobor? „Ezt én is szeretném tudni” — mondja egy másik „temetőlátogató”. Kisebb vita kerekedik. „Igen, igen, ott állt a Sztalinsz- kaja metróállomásnál” — állítja egy nyugdíjas. Ám senki nem emlékszik Sztalinszkaja metróállomásra, ezt nyomban meg is mondjuk az öregnek. „Igen, most másképp hívják, várjanak csak — gondolkodik. — Már tudom: Szemjonovszkaja.”

„Ez itt Hruscsov, vagy valaki más?” — kérdezi két idősebb, elegáns hölgy egy jó méter magas márványfej előtt. Az orra mellette hever a fűben, így aztán alig ismerik fel. „A szája olyan, de miért van a vállán békegalamb?” — kérdezi az egyik. A képzőművészeti főiskolás diáklányok szerint, akik az orr nélküli arcot választották gyakorlás tárgyául, ez Hmcsov. Ki lenne más? De természetesen ők sem bizonyosak benne.

A szobortetemek közepén peckesedik egy sovány, elzöl- dült emberke katonaköpenyben: Frunze tábornok. Lábainál két levágott fej, akkorák, hogy a melléig érnek. Ki ez a kettő? Nincs egyetértés a kérdésben. „Andrejev” — mondja valaki. Ki volt Ándreje v? „Valaki a kormányunkból.” Mikor? „Az ötvenes években. Vagy talán Zsdanov?” Nem tudja. Egy fia- ta festőnő kisegíti: „Molotov.” O felismeri Sztálin külügyminiszterét.

Észtországban is felmerült az a terv, hogy a kidobott zsarnokokat egy „szobortemetőben” gyűjtik össze; halomba rakva elveszítik művi méltóságukat. Büszkeségük nevetségesnek hat. De tartottak tőle, hogy a szobortároló a tegnaphoz húzók zarándokhelyévé válhat.

Tényleg, nem tudhatja senki, hogy a szimbólumok újbóli kicserélése milyen hatással van az emberek tudatára. Feldolgozzák-e a történelmet, ha a szobrokat egyik napról a másikra eltávolítják? Vagy a régi ikonokat egyszerűen újakkal pótolják?

Az orosz parlament egyik ülése idején nemrég valaki bibliákat osztogatott a folyosón — ingyen. Az ülésterem kiürült, a képviselők — felerészt kommunisták — az utolsó példányokért veszekedtek...

„Minden mértéket elvesztettek” — mondta egy taxisofőr a minap. Nem tudta, hol a Vörös Hadsereg utca, egy kis mellékutca a leningrádi piac mellett, a Leningradszkij Proszpekt mögött. Már nem is kell megtanulnia, hiszen nem fogják sokáig így hívni. A Leningradszkij Proszpektet is átkeresztelik, a piacot is.

„Ahelyett, hogy a gazdasággal törődnének—szitkozódott a sofőr —. Ennek a juntának kellett volna adni egy pár hetet, talán végleg megtömték volna a boltokat áruval.”

Tádzsikisztán példája remélhetőleg jobb belátásra bírja. Néhány hete a legszegényebb szovjet köztársaság parlamentje felfüggesztette a kommunista pártot, és lebontatta a nagy Le- nin-szobrot a fővárosban, Du- sanbéban. A párt puccsot csinált —és az első, amit elhatározott, a Lenin-szobor visszaállítása volt...

Christoph Neidhart

A TASZSZ Dubcekről

Dubcek nevét ismeri az egész világ: ő személyesíti meg az 1968-as Prágai Tavaszt, a csehszlovákiai demokráciáért folytatott harcot.

Dubcek fegyverrel harcolt a német fasiszta megszállók ellen, részt vett a szlovák nemzeti felkelésben. Amikor 1968 elején a Csehszlovák Kommunista Párt élére került és elindította az országot a demokratikus átalakulás útján, 46 éves volt. A VSZ öt tagországa „szövetséges” hadseregeinek behatolása Csehszlovákiába vereséget jelentett mind a demokrácia, mind Dubcek számára. Először kiszorították a hatalomból, majd kizárták a pártból, s jó néhány évet dolgozott egy szlovákiai erdő- gazdaságban.

Csehszlovákiában húsz évig Dubceknek még a nevét is tilos volt kiejteni. O azonban nem adta meg magát, noha állandóan szigorú megfigyelés alatt állt: tiltakozó leveleket írt és cikkeket kozou a külföldi sajtó ban.

Az 1989-es „bársonyos forradalom” egyben Dubcek politikai visszatérését is meghozta: a csehszlovák szövetségi parlament élére került.

Dubcek változatlanul baráti érzelmekkel viseltetik a Szovjetunió iránt. „A szovjet peresztrojka nélkül nem lett volna bársonyos forradalom sem” — mondja meggyőződéssel.

Gyilkosságok fedik el az igazságot a moszkvai puccsról.

Több héttel a meghiúsult puccs után sem szűntek a viták a moszkvai államcsínykísérlet hátteréről és a háttérben meghúzódó mozgatóiról. Ellenkezőleg: az embereket aggasztja, hogy az igazság az augusztusi eseményekről nem kerül napvilágra, hogy a felelősöket fedezik és a terhelő tanúkat hallgatásra kényszerítik. Híresztelések és spekulációk kapnak lábra.

Itt van a puccskísérletet követő titokzatos halálesetek sorozata. Az első nevezetes áldozat a szovjet belügyminiszter, Borisz Pugo volt, aki tagja volt a pucs- csot formálisan megszervező „szükségállapot-bizottságnak”. Amikor a puccs után — augusztus 22-én —le akarták tartóztatni, agyonlőve találták a lakásában. Mellette, lövésektől halálra sebezve, a felesége. Eleinte azt mondták, hogy Pugo öngyilkosságot követett el. Ma már Grigo- rij Javlinszkij, annak a csoportnak az egyik tagja, amely Pugót le akarta tartóztatni, gyilkosságról beszél. Pugót agyonlőtték. Pugo, aki egoista és jéghideg politikus volt, a vallomásával — állítják sokan Moszkvában — olyan személyeket is befeketíthetett volna, akik ezt mindenáron meg akarták akadályozni. Az eset kivizsgálását elaltatták, a nyomokat eltüntették.

Áz Argumenti i Fakti című hetilap arról számolt be, hogy Pugót a feleségével együtt már augusztus 26-án elhamvasztották. Ezzel lehetetlenné vált a holttestek vizsgálata. Pugó fia azonban eddig nem jelentkezett, hogy a hamvakat tartalmazó urnákat elvigye a krematóriumból.

E változattal ellentétesen a Kuranti című napilap augusztus végén Pugo dísztemetéséről számolt be. A Kuranti kérdésére a szovjet kormánykórház kórbonctani osztályának vezetője, Jurij Gribunov megerősítette, hogy Pugo holttestét felboncolták és eltemették. Ám azt senki nem tudta, melyik temetőben földelték el a halottakat.

Másodiknak Szergej Ahro- mejev marsall, Gorbacsov egyik legközelebbi katonai tanácsadója hunyt el. Ahromejevet augusztus 24-én este tíz órakor kremlbeli dolgozószobájában találták meg felakasztva. Halála rejtélyesnek tűnt. Tisztázatlan maradt, hogy Ahromejev öngyilkos lett-e — egy olyan rangban lévő hivatásos katona, mint ő, kötél helyett nyilván a pisztolyt választotta volna —, vagy meggyilkolták. Amikor augusztus 24-én reggel elhagyta otthonát, hogy irodájába menjen, vidám volt és tele volt tervekkel az estére. Vasakaratú ember volt, életvidám optimista — nyilatkozta az özvegye, Tamara a Szovjetskaja Rosszíjának. „És azután: öngyilkosság! Nem fér a ■ fejembe.”

Ahromejevet a moszkvai tiszti temetőben helyezték örök nyugalomra. Sírgyalázók a holttestet később kiásták, és ellopták a marsall egyenruháját. Ahromejevet másodszor is eltemették — polgári öltözetben. Halálának és a sírgyalázásnak a körülményeit nem fedték fel. Moszkvában makacs hresztelé- sek keringenek arról, hogy a marsaik megölték, mert túl sokat tudott a puccsról és annak tényleges mozgatóiról.

Hamarosan következett a harmadik haláleset. Augusztus 26-án reggel öt órakor Nyikolaj Krucsina, az SZKP adminisztrációs vezetője levetette magát ötödik emeleti lakásának erkélyéről, a Plotnyikov utca 13. szám alatt. Ez a hivatalos változat. Később rábukkantak egy darab papírra, amelyre Krucsina azt írta, hogy ő nem áruló, nem összeesküvő, ő — gyáva ember. Szavak, amelyeknek nincs értelmük. Ezt az állítólagos öngyilkosságot sem vizsgálták ki. Krucsina 1983 óta volt az SZKP ügyvezetője. Ha valaki — az SZKP főtitkárán kívül —, Krucsina tudta, hol és milyen nagyságú devizaszámlái vannak az SZKP-nak külföldön, kivel milyen pénzügyieteket bonyolított le, és mire fordították a milliárdos nagyságrendet kitevő tagdíjakat.

Ez idő szerint a puccs kapcsán azt igyekeznek kideríteni (nyilatkozta egy interjúban Jurij Petrov, az orosz elnök apparátusának irányítója), részt vett-e a párt közvetlenül a puccsban, milyen pénzügyi műveleteket bonyolított le, voltak-e titkos számlái és vitt-e ki pénzt külföldre. Ám a legfontosabb tanú ezekben a kérdésekben — halott.

Figyelemre méltó véletlennek tűnik a 81 éves Georgij Pavlov október 6-án bekövetkezett halála is. Pavlov Brezsnyev idején volt az SZKP ügyintézője, Krucsina elődje ezen a poszton. Nyolcadik emeleti lakása dolgozószobájának ablakából esett ki, Moszkvában, a Szcsuszev utca 10. alatti nevezetes lakóházban. Vagy kivetette magát, vagy kilökték. A Moszkovszkij Kom- szomolec című lap erősen kétségbe vonja az öngyilkosságtézist. Ez az ember ismerte a pártélet titkait. A puccs meghiúsulása után Pavlov állítólag ideges és nyugtalan lett. Krucsina halála nagyon megviselte. A halott öltönyének zsebében papírt találtak: „Csak elhamvasztani”.

Igen furcsa dolgok estek meg Anatolij Lukjanovval, a Szovjetunió parlementjének egykori elnökével, aki szoros kapcsolatban volt a puccsal. A korábban makkegészséges Lukjanov, felesége Tamara elmondása szerint, megmagyarázhatatlan rohamoktól szenved. A másodiknál az öntudatát is elvesztette, bal karja és bal lába megbénult. Lukjanov meg van győződve ártatlanságáról, letartóztatását jogtalannak minősíti, hallgatásba burkolódzik a kihallgatásokon és, ernígy a felesége, csak bíróság előtt hajlandó vallani — mármint ha a pert, amelyet nemrégiben bizonytalan időre elhalasztottak, egyáltalán megéri.

A rejtélyes halálesetekkel értékes tanúkat takarítottak el az útból — feltételezte a minap Tyelman Gdljan népképviselő, a korábbi nyomozó. Gdljan egy interjúban azt vetette Gorbacsov szemére, azért hozta létre saját vizsgálóbizottságát, mert érdekes a puccs ügyében folyó nyomozás befolyásolása: „A nyomozás ellenőrzése lehetővé teszi számára, hogy minden szálat a kezében tartson, megszűrje az információkat, és a szükséges pillanatban elhallgattassa a kényelmetlen tanúkat.” Gdljan azt sem tartja véletlennek, hogy a Der Spiegel hamburgi hírmagazinnak továbbították a három puccsista — Dmitrij Jazov volt kormányfő — első kihallgatásának videoanyagát. Az emiatt a „defekt” miatt erős hivatalos bírálatot elszenvedő orosz főállamügyészségnek, állítja Gdljan, vélhetőleg nincs semmi köze az ügyhöz: „Valószínűleg kívülállók szervezték meg, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy nyomást gyakoroljanak az anyagban említett és eddig még szabadlábon lévő tanúkra”.

Elfie Siegl