Békés Megyei Hírlap, 1991. december (46. évfolyam, 282-305. szám)

1991-12-05 / 285. szám

EXKLUZÍV 1991. december 5., csütörtök Magyar tiszt a világkatasztrófa ellen Repül a, repül a... tűzoltó Volt egyszer egy vadkelet... Valahogy így kelle­ne belevágni abba a történetbe, amely a kuvaiti háború következményeiről szól. Tavaly február­ban az iraki diktátor elborult aggyal parancsot adott a világ leggazdagabb olajmezöjét megcsapo­ló kutak felrobbantására. Süvítő aknák tépték szilánkká 733 kút békésen pihenő fejét. Közel 700- nál lángra is lobbant a kiömlő olaj és gáz. A tűzforró kuvaiti sivatagban vízként hompölygött a szakadatlanul áradó sötét olaj. A környezet ro­hamosan pusztult: alul olajtenger, fölötte több mint 20 hónapig a Föld légkörét károsító kénes, tömény, koromfekete felhő. Ideszökött segíteni egy magyar tüzoltótiszt, Vecsernyés Imre alezre­des, Szeged-Algyő tűzoltóparancsnoka. Ha már nem égnek: ismét aranybányaként működnek Szökött?! Úgy bizony! Nyolc hónappal nyugállományba vo­nulásának ideje előtt elhatároz­ta: emberi tisztességére és hiva­tástudatára hallgatva fittyet hány a kuvaiti poklok kényel­mes karosszékből mustrálgató, sápatag szabályzatgyártók takti- kázgatására, és elvégzi azt, amit speciális felkészültsége tudatá­ban egy valamirevaló férfinek ilyen helyzetben meg keli ten­nie. Erre biztatták az olajosok is, hiszen 23 év közös „balhéiban” megtanulták egymás nyelvét, mozdulatait, s könnyebb úgy alászállni a pokolba, ha egy Vecsernyés vigyáz rájuk. De neki megtiltatott az uta­zás. Több tucat tűzoltót akart kuvaitba delegálni a magyar vezetés, de hát egy üzleti vállal­kozásra nem szokás turistabu­szokat indítani. így itthon ma­radt egy reménybeli delegáció­vezető is, aki természetesen nem Vecsernyés lett volna. Az ilyesminek ugyanis meg vannak a maga szabályai. Az olajosok két embert kértek: Vecsernyés Imrét és váltótársának azt, akit ő jónak lát. Világkatasztrófa ide, a magyar tűzoltóság presztízsér­dekei oda, az elöljárói válasz mindkettőjüknek: nyet. Igazi magyarázatát máig sem ismerjük ennek a határozottság­nak. Ennél a testületnél amúgy sem adtak soha a magyarázko­dásra: ha más nem maradt, min­dig is megtette az odavetett „csak”. Szeptember 16-án egy hétfői napon szabadsága ideje alatt Vecsernyés Imre az utolsó nap indulókkal „felszökött” a londo­ni gépre. Tartva attól, hogy vala­milyen hibát találva útlevelében vagy csak valamilyen vámsza­bálysértésre hivatkozva fülön- csípik a repülőtéren, búcsú nél­kül indult a nagy kalandra. Csak közeli családtagjait ölelte magá­hoz. A többit mesélje el ő. „Még 1958-ban lettem tűzol­tó; s 1968-tól eljegyeztem ma­gam a kúttűzoltással. Ott voltam Algyőn, Zsanán, Füzesgyarma­ton, s néhány külföldi kitörés elhárításánál. Az algyői olajme­zőre telepített állami tűzoltóság parancsnokaként rengeteg gya­korlat tevékeny szervezője és irányítója voltam. Jövő május­ban mehettem volna nyugállo­mányba. Arra gondoltam: szük­ség van rám Kuvaitban, s számí­tottak is rám. Nagy kihívás volt számomra ez a feladat, életem nagy lehetősége. Addigi és most szerzett tapasztalataimat a tűz­oltótisztek felkészítésében is kamatoztathatónak ítéltem. Az utazás előtt két nappal taglózott le a hír: itthon kell maradnom, írtam az országos parancsnok­nak egy levelet. Feleségemre bíztam a feladását. Londonból szóltam haza: mehet a levél. Kellemes levegő fogadott bennünket a kuvaiti repülőtér épületében. Ettől féltünk? Aztán kiléptünk a szabadba... Megér­tettük, hogy hőség dolgában mi vár ránk. Az első 28 nap után hazautazott az olajosok első csoportja, friss erőkkel váltották fel őket. Nekem — az egyszál tűzoltónak—maradnom kellett. Szívesen vállaltam a »tovább­szolgálói« státust, bár ekkorra már testileg és lelkileg igen megfáradtam. Kimentünk az égő kutakhoz. Azt mondták: karókkal és sárga szalagokkal kijelölték a bizton­ságos utakat, arról csak saját fe­lelősségünkre térhetünk le. Akna veszély volt. Vigasztaltak bennünket a kuvaitiak: koránt­sem biztos, hogy belehal az ember a robbanásba, megeshet, hogy csak az egyik lábát veszíti el. A kutak környéke merő olaj­tenger volt. Középen az égő fák­lya, körülötte kiégett kokszos, kátrányos mező. A felszín szi­lárdnak mutatkozott. De ha rá­léptünk, roppant, mint a tavaszi jég, s alatta csicsogott a forró olaj. Ha víz került egy ilyen tó­csába, forrni kezdett. Itt kezd­tünk az oltáshoz. Az első kút körül három fut- ballpályányi területen égett az olaj, s fölötte mérgező, nyo­masztóan fekete füst. Bármerre néztünk, ez a látvány fogadta tekintetünket. A tengerparttól 6- 8 kilométernyire lehettünk. Ké­zisugarakkal kezdtünk az oltás­hoz. Alig volt hátra valami belő­le, amikor mögém került a láng. Éppenséggel kimenekültem, de a sugárcső megolvadt, a tömlők szétégtek. Elővettük csodama­sinánkat, a turboreaktív oltógé­Vecsernyés Imre várja, hogy mit hoz a jövő pet. Egy lánctalpas járműre sze­relt, tűzoltó-felszereléssel dúsí­tott, két MÍG—21-es hajtómű­ből kiképzett szerkezetről van szó. Szovjet minta alapján, több mint két évtizedes magyaror­szági fejlesztéssel jutottunk el megvalósításáig. „Kistestvérei­vel” eddig is eredményesen ol­tottuk el a kúttüzeket. Ha igaz, közel 35 millió forintba kerül. Szóval ezzel lessöpörtük a lán­gokat. Erre aztán a bámészkodó amerikaiak és kuvaitiak is fel­kapták a fejüket. Pillanatok alatt elértük, hogy csak a kiáramló oszlop és a legbelső védőgödör­ben lévő olaj égjen. Ennek oltá­sa már nem sokban különbözött a hazaiaktól. A kuvaitiak elsőre — talán biztatásként — ezt a viszonylag egyszerű kutat bízták ránk. Ami hátra volt, három másodperc alatt végeztünk vele. Innen kezdve, ha akartunk volna, sem szabadulhattunk a tévésektől, fotósoktól, kíváncsiskodóktól. Mindenki dicsért bennünket, kivéve egy csendes amerikait. Hümmögöt egyre, aztán elment. Ennél nagyobb elismerésre nem is vágyhattunk. Az újságok Big Windnek — Nagy Szélnek — becézték cso­dabogarunkat. Úgy tűnt, gye­rekjáték vele az oltás. Persze megtanultam az évtizedek alatt, hogy minden kútnak egyénisége van, melyett tisztelni kell. Ez itt is beigazolódott. Órákon át figyeltem távcsö­vemmel a lángok viselkedését. A második kút komoly ellenfél­nek ígérkezett. Amikor az égő olajtengerhez hozzáértünk a tur­binával, pokoli kavargás kezdő­dött. Márpedig be kellett jut­nunk a kúthoz: csak 8-10 méter­ről lehet végezni a feltörő ele­mekkel. Pechünkre szembefor­dult velünk a szél is. Éjsötét és földrésznyi füstfelhő borult ránk. Esőként hullott az olaj, le­hetővé téve később kis bázisun­kon a közkedvelt takarítási ma­nővert. Azért győztünk. Szívesen oltottunk volna más nációk kitörésvédelmi brigádjai számára is, de az amerikaiak mereven elzárkóztak. Aztán meghívtuk egy vacsorára Bili Ábelt, a főnöküket. A babgulyás most is megtette a magáét. Két nap múlva üzent: »Oké fiúk, gyertek!« Ő a kis nyolcfős csa­patával vízágyúkkal, robbantá­sos módszerrel oltogatta a tüze­ket. Eltartott nekik egy-két na­pig. A tisztiiskolán 1968-ig ná­lunk is egyedül üdvözítőként oktatták ezt a módszert. A kötél­pályán a tűz fölé beengedni rob­banóanyagot nem éppen ve­szélytelen. Nem panaszkodhattunk: olyan helyre hívtak, ahol két nap alatt még a védőgödörben lévő tüzet sem sikerült »lehervaszta- niuk«. Itt is egy olajtó közepén égett a kút. Száz méter hosszú és húsz méter széles félszigeten haladva közelíthettük meg. A kútakna egy kokszkráter köze­pén.feküdt. A főlángon kívül két oldalirányú lángcsóva tört elő, a kokszréteg hasadékain pedig alattomos kis lidércfények vil- lództak. Mi aztán megfogtuk az Isten lábát! A kút felé haladva szét­roppant a turbó egyik lánctalpa. Aztán csak elevickéltünk úgy 12 méterig, ahol a szakadék meg­álljt parancsolt. A lánctalp rész­ben, aturbina meg jócskán akrá- ter fölé lógott. Négy és fél perc »birkózás« után megláttuk a rozsdavörös színt a láng helyén. Ez bizony az olaj színe. Bili de­rékszögbe hajolva fürkészte a láthatatlant, majd kissé bizony­talan mozdulattal jelezte: oké! Átadtuk a terepet az amerikai­aknak, jött az ölelkezés, vállon- veregetés. Feltankoltunk, majd egy fél óra elteltével hátranéz­tünk, mert valaki szólt, hogy jár­junk így el. Mögöttünk újra csú- fondáros vidámsággal lobogott a kút... Sebaj. Aztán mégis baj lett: elromlott a turbónk. Sze­rencsére a kamerák már pihenő­re tértek. Másnap kora reggel »fű alatt« ismét eloltottuk a tü­zet. Egyre nehezebb feladatokat kaptunk. Az utolsónak eloltott —- talán tizedik — kutunkból szinte hihetetlen módon 40 cen­timéter átmérőjű tömött oszlop­ban lövelt ki a lángoló olaj. Olyan hősugárzással, mint ott, még nem találkoztam. Négy víz­ágyúval hűtöttük a kömyzetet. A Forma—1-es pilóták védőöl­tözékét öltöttük magunkra. El kellett jutnunk a 8 méterig. A turbó segítségével sikerült elté­ríteni a hősugarakat. Három másodperc alatt túlestünk a tűz­oltáson. Valamit el kell árulnom. Egy kitörésnél az igazi gond mindig az oltás után következik. Amíg égés van, nincs robbanásve­szély. De azután... Az az öt em­ber, akinek le kell szállnia az aknába, a roncsolt csővég eltá­volítására, a kitörésgátló felsze­relésére, az életét kockáztatja. Egyetlen parányi szikra, s élő fáklyaként porladnak el. Vízsu­garakkal védtük őket, amennyi­re lehetett. S ők a csőből áramló nagy nyomással dacolva rendre leügyeskedték a megnyomorí­tott csodarabokat, s helyükre il­lesztették a zárószerkezetet. Szerencsénk volt ezzel is. Ez már kifejezetten idegesítette az amerikaiakat. Mondogatták is: jó ez a Big Wind, de drága, sokat fogyaszt, meg minden. Szóval, savanyú volt nekik a szőlő. Aztán túltették magukat a dolgon. Tudomásul vettek ben­nünket. A kuvaitiak unszolására részt kellett vennünk egy techni­kai bemutatón az Emir Kútjánál. Ez volt az a akút, amit eloltása után, most már szabályozottan újra begyújtottak, s az összes többi kút lezárását követően a kuvaiti uralkodó egy gombnyo­mással »eloltott«. No, a parádé­ra fel kellett készülnünk. Máig sem tudni miért, de azt kérték a helyiek, hogy fessük le a turbi­nát feketére. Képzelhetik, hogy az utolsó kis érintkezőig olajban Itt mi győztünk, magyarok úszott rajta minden. Napokig suvickoltuk. A végén megszán­tak minket: küldtek segítségül néhány filippinót, azaz Fülöp- szigeteki vendégmunkást. Ezer kifogást kerestünk — egy se jött be. Nem tudtunk olyat mondani, amit az emír emberei azonnal és készségesen ne akartak volna teljesíteni. Az amerikaiak nem vették jó néven, hogy épperi melléjük te­lepítették a mi gépünket ezen a flancos bemutatón. Beálltunk a Raderer cég szomszédságába. Főnökük, egy pöttömnyi öregúr mindenáron el akart hajtani ben­nünket onnan. Ebből némi szó­váltás keletkezett. Dühös volt és nagyon vörös — amúgy ez volt cégük márkaszíne is — s egyre jobban felhergelte magát. Igaz, mondtuk neki: »Papa, mi három másodperc alatt szoktunk tüzet oltani«. Dühe tetőfokán — kissé szemtelenül — odahajoltam a cégigazgatóhoz, s kedvesen ér­deklődtem: »Mi lenne ha nekem adná emlékül a formaruháján lévő matricát? Ugyanis szenve­délyes gyűjtő vagyok.« Földhöz vágta a sapkáját: »Vidd ezt is!« Illemtudóan megköszöntem. Elképedten bámult rám. Lát­szott, hogy föladta. Nevetni kez­dett, majd átölelt bennünket, s odaintette a fotósokat. Talán van, akit érdekel: az oltást tengervízzel végeztük. Méternyi vastag gerincvezeték­ről ágazgak le a tíz centiméteres átmérőjű csövek, amelyek a homokba ásott, fóliával bélelt 10 ezer köbméteres víztározók­ba csatlakoztak. Ilyet minden kúthoz építettek” —jutott törté­nete végéhez Vecsernyés Imre. Vecsernyés Imrét rövidesen talán kényszemyugdíjazzák. Az egyik legjobb magyar tűzoltó— akinek szaktudására, tapasztala­taira a Föld egyik súlyos sebé­nek gyógyításához is szükség volt a hozzáértők szerint — most leforrázva hallgathatja ki­csinyes bírái dörgedelmeit. A fiataloknak parancsmegtagadó­ként mutatják be, s nem annak ami: az önmagát vállaló férfi­ként. Lehetne új korunk új hőse is, de úgy látszik, a régi mércét még nem mindenütt sikerült ki­cserélni. Ha akarom: parancs­megtagadó. Ha akarom: olyan paranccsal szállt szembe, me­lyet — finoman szólva — nem fontoltak meg eléggé. És mégis mozog a Föld. A Föld, mely a Vecsernyéseknek köszönhe­tően még mindig az élet hordo­zója. Kiss A. János A két MÍG—21-es repülőgép-hajtóműből kialakított oltógép

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom