Békés Megyei Hírlap, 1991. december (46. évfolyam, 282-305. szám)

1991-12-05 / 285. szám

1991. december 5., csütörtök © MŰVÉSZETEK- TÁRSADALOM BÉKÉS MEGYEI HÍM Charley nénje bájai A Jókai Színház november végi bemutatójáról A néző, aki most éppen kriti­kus, legszívesebben azon a pon­ton és abban a hangnemben folytatná beszámolóját, ahol és ahogyan a Charley nénje máso­dik békéscsabai bemutatója (először 1968-ban játszották ebben a teremben) véget ért. Sajnos ez két okból is lehetet­len: 1. mert ilyen gondtalan komédiás nyelven csak 100 ével ezelőtt szólhatott hozzánk euró­pai halandó (Thomas Brandon darabját 1892. december 21-én mutatták be, tehát a Jókai Szín­ház előadása szinte centenáriu­mi „előjátékként” is felfogható), és 2. ezt a tömeges happy endet fokozni már nem, legfennebb visszafelé pergetni lehet. Ez egyébként mentőötletnek nem rossz (mármint a kritikus számára). Megkísérlem hát visszafelé pergetni az orsót, hát- há sikerül elrontani — mármint a kritikát. Mindenekelőtt: társulati si­ker. Igazi csapatjátékot játsza­nak, egy őrültséget, amelyben azonban van rendszer. A rend­szer működési alapelve: a moz­gás és mozgáskép. (Koreográ­fus: Novák Éva.) Brook-színház — csabai módra. Dehát éppen ez a jó, mert mit kezdenénk vele, ha londoni módra csinálnák? Az a finom kisvárosi burleszk, ame­lyet itt-ott a nagycirkuszi akro- bácia, s a commedia dell’arte gátlástalansága ellenpontoz, fe­ledtet időt s teret; alapélmé­nyünk tehát nem a nosztalgia (mint az operettben), hogy bejó is (volt) nekik, hajdanában, azoknak, ott fenn a színpadon, hanem egyszerűen belénk költö­zik a Gondtalanság (micsoda hiánycikk!) s ki-ki magára ves­sen odalenn a nézőtéren, ha nem nyit ajtót neki. A Bátkai József vezetésével megszólaló, s többnyire a város jeles hangszeres művésztaná­raiból verbuválódó kamaraze­nekar egy olyan játékkeret szí­nességét fokozza fel (jelmez: Tóth Barna, díszlet: Langmár András), amely egyszerre utal az előző századforduló, tehát a szecessziós divat és a követke­ző, tehát az előttünk álló recesz- sziós századforduló stilizáló (stílus-lazító) törekvéseire. Szeretjük ezt az egész elő­adást átszövő, portalanító lebe­gést, hiszen (természetesen a színre lépésben is a fennebb jel­zett fordított sorrendet követve): a Hölgyek érkezésével bekö­szöntő szívdöglesztő érzelmes- ség hullámverését is átvészeli (persze Felkai Eszter—Donna Lucia d’Alvadorez és Palásti Gabriella—Ella Delahay belső eleganciája révén), s nincs a grand guignolnak olyan eszkö­ze, amely a Férfiak: Tamás Si­mon—Sir Francis Topplebee és Jancsik Ferenc—Spittigue ön- karikírozó kabinetalakításában ne szolgálná engedelmesen en­nek a totális bolondériánák a hétköznapi abszurditását. Ha Brandon zseniálisan könnyű kézzel megírt színpadi szerzeményének (persze a saját műfaján belül) van egyáltalán gyengébb eleme, az kétségtele­nül a Lányok (Kitty Verdun— Horváth Margit és Annie Spitti­gue—Kovács Edit) „alárendelt szerepe”; ám a mi lányaink jól palástolták ezt, s az előadás ritmusa korrigálta pályájukat. A pályát, amelyre a móka há­rom mestere, a három londoni főiskolás fiú állítja be a Charley nénje valamennyi bolygóját. Aki előzőleg nem találkozott velük a Jókai Színházban, annak is nyilvánvaló a nyereség, hogy Tomanek Gábor és Hodu József visszatértek a társulathoz. Jack és Charley ártatlan ötlete akkora színpadi bombaként robban, hogy ebből a bengáli fényből bőven hullhatna az értelmi szer­zők alakjára is. Ok azonban, anélkül, hogy egy pillanatra is kétséget hagynának afelől, mi­szerint a feszesen sodort szála­kat ők tartják kezükben, men­tőövként Lord Frank Babberley dereka körül, példás művészi fe­gyelemmel hagyják, hogy Char­ley hamis nénje, Zubomyák Zoltán annyi színben és árnya­latban sziporkázzék, amennyi csak kitelik belőle. Ritka művészi teherbíró ké­pességre vall Zubomyák Zoltán első békéscsabai évadjának a nyitánya: a Csoóri-est után ez a kamaszos, szertelen, ártatlan ál­démon, s egyáltalán ennek a si­kamlós blődlinek a talaja edzet­tebb „ködszurkálót” is meg- rogygyanthatna. Az ember min­dig sajnálja, amikor tehetséges fiatal művészek hagyják itt a várost (mint például Magyar Tivadar), de ha olyanok jönnek helyettük, mint például Zubor- nyák, akkor „egy-kettő” megvi­gasztalódunk — ugyebár, ked­ves jó Brasett!? (Széplaky Endre.) S noha választott módsze­rünk szerint a színlap legalján tanyázó rendezővel kellett volna kezdenünk a (vissza)forgatást, abban mégiscsak hívek va­gyunk a fordítva felfűzött sze­mek logikájához, hogy Bran­don—Aldobolyi Nagy—Sze­nes forgatókönyvét Gergely László vette először a kezébe s a rendelkező próbán ő ütötte le e zenés maskarádé első akkordját, hozzá érkezünk tehát utoljára. Nos, Gergely tipikusan szín­házalakító, színházformáló egyéniség. (Az ördög cimborája és a Charley nénje véletlen — vagy sorsszerű? — egymás­utánja keresztmetszetszerű szemléltető alkalmat kínál szín­padi gondolkozásának a megis­merésére.) Emlékszünk még az elmúlt évtizedek vitáira: a ren­dező színháza, vagy a színész színháza? Úgy érzem, ő akkép­pen adja át a terepet a színész­nek, mint a jó felderítő: az aknák kiszerelése után visszatér a frontvonal mögé, de pontosan megrajzolt térképpel követi elő­nyomulásukat. Megnyugtató lehet vele egy őrsben dolgozni. Banner Zoltán Magyar—svájci szonátapáros a Bartók Teremben Szecsődi és Favre A Pro Helvetia Alapítvány támogatásával Budapest, Pécs és Szeged koncerttermei után megyeszékhelyünk fiiharmóniai bérleti hang­versenyén adott szonátaestet Svájc 700 éves fennállása tiszteletére a zenei élet egy-egy magyar és svájci reprezentánsa: Szecsődi Ferenc hege­dűművész és Christian Favre zongoraművész. Kettejük találkozása az el­múlt pénteken azon ritka pilla­natok közé tartozott, amikor a hallgatóság — az élő zene egy­szeri és megismételhetetlen va­rázsának köszönhetően — sze­rencsés részese lehetett két mar­káns művészegyéniség közös előadásának. Én például nagyon szeretem, ha egy koncerten kö­rülöttem, értem történik valami. Lehet ez akár a csend is, egy vá­ratlanul beúszó, pasztell zongo­rahang, a hegedű brilliáns pasz- százsa vagy az előadói alkotó­kedv, amiről érzem, hogy hoz­zám szól. Nekem, a közönség­nek, a pódiumról, s azt létreho­zója is nagyon élvezi. Mert így születik az élmény, a katarzis, a sima kottafejekből így kel való­di életre a hang. Szecsődiék szonátaestje pél­da volt erre a javából. A lausan- ne-i konzervatórium tanszékve­zető tanára három év óta kama­rapartnere a szegedi konzerva­tórium professzorának. Eddigi közös koncertjeik, sikereik Svájcban, Német- és Francia- országban „karcolásmentesre” csiszolták játékukat. Nem hi­szem, hogy a tanítás, a fellépé­sek és a távolság miatt túl sok “idejük maradna aprólékos pró­bákra, és mégis, a szonátázás- ban elengedhetetlen lélegzési, ritmikai szinkron, az azonos hangszínérzékenység, egymás szólamának kölcsönös tisztele­te, érvényesítése, a dinamikus vivőerő megannyi pozitívuma kettősüknek. Mozart: B-dúr K. 454. zongora-hegedűszonátájá- nak Allegrójában virtuozitásá­val, lassú második tételében atmoszférát teremtő billentésé- vel hívta fel magára a figyelmet ' Favre, noha partnere is bőven jutott dallamos és beszédes szó­lókhoz. A svájci jubileum hozta műsorválasztásuk igazi izgal­mát. Az e századi Ernest Bloch egy tömbből faragott, sajátosan zsidó népzenére épülő, improvi- zatív darabját, a Nigoun-t Sze­csődi energikus irányításával szenvedélyesen oldották meg. A ma Svájcban élő Veress Sán­dorunk 1939-ben írta II. hegedű­zongoraszonátáját. Két tételét, a Dallamost és a Kopogóst — mely hangvételében Stravinsky felé mutat — a szinkópáit ritmu­sok és a repetíció zakatolásának pontos visszaadásával valósí­tották meg a művészek. Az est csúcsát Cesar Franck népszerű darabja, a négy tételes A-dúr szonáta jelentette. Lehet­ne részletezni az első tétel hajlé­kony oldásait, a második éteri hegedűhangját, a színeket, a költészetet, amit a harmadik té­tel hozott, és a befejezést, majd a bravúros ráadásszámokat, de itt már nem is a zenei részletek mi­lyenségére figyelt a fül. Beállt az a pillanat, amely összegezte a hallgatóságban, hogy miért ér­demes koncertre járni. Két elő­adó egyéniség a muzsikálás él­vezetét, szemmel látható örömét adta tovább a zene barátainak. F. Pálfy Zsuzsa A két előadó egyéniség a muzsikálás élvezetét adta tovább a zene barátainak Fotó: Kovács Erzsébet Keresztény kiadói szeminárium Európában Magyarországon az iszlám fővallás? Ezzel a megdöbbentő kér- désssel kezdte a beszélgetést az az angyalarcú fiatal amerikai misszionárius, aki csodaautóján a Bregenztől néhány kilométer­re lévő Linde Hotelbe vitt ben­nünket. Ebben a Svájc és Auszt­ria határán található szállodában zajlott le a közelmúltban a ke­resztény könyveket megje­lentető kiadók szemináriuma. A találkozó szervezője az USA- ban székelő, de európai hálóza­tát egyre szélesítő Harrison Ház volt. Először kaptak meghívást Közép-Európa keleti régiójának országai. A negyven kiadó kö­zött volt varsói, lublini, prágai, pozsonyi mellett Magyaror­szágról a debreceni baptisták Omega, a budapesti HIT gyüle­kezet, valamint a békéscsabai, állami Tevan Kiadó. A konferencia közös imával kezdődött: a résztvevők egymás kezét fogva, kört alkotva (az egy test, egy lélek szimbólumaként) mondták el fohászaikat a maguk nyelvén. Az eszmecserét vezető Kari Pilsl bevezetőjében az ima és a hit egyesítő erejét hangsú­lyozta. Első előadóként az ame­rikai Peter Enns lépett a pulpi­tushoz és kápráztatta el teatrális előadásmódjával a hallgatósá­got. Az USA-ban több televíziós igehirdetést tartott már sikerrel, nyilván ezért kapta a felkérést. Szuggesztív erővel győzte meg az egybegyűlteket arról, hogy a pénz és az evangélium kézen­fogva járnak. Szegény autóke­reskedőként kezdte, s az Istentől kapott küldetés irányította a könyvkiadás felé: most jól pros­peráló vállalata van. Azt magya­rázta, hogy Jézus nem volt sze­gény, csupán Assisi Szt. Ferenc óta jelent meg a nélkülözés, mint erény. (Azt már csak záró­jelben tesszük hozzá, hogy az USA sikertársadalmában nehéz lenne azzal orientálni: „köny- nyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint gazdagnak bejutni a mennyországba.”) Jézusnak tu­lajdonítják azt a mondást, amely nem maradt fenn írásban (agra- fon): „Izzadjon meg kezedben az alamizsna, amíg meggondo­lod, hogy kinek adod!” Lénye­gében ugyanezt a gondolatme­netet folytatta a tengerentúli író és igehirdető, John Mason. A legfőbb rosszak egyikének a kö­zépszerűséget tartva. Erről szól könyve is, melyet az oklahomai Harrison Ház terjeszt, az átla­gostól eltérő módon: a zöldsé­gestől a sportszerbolton át a tra­fikokig kínálják lelki táplálék­ként. Felemásak az érzései a kö­tet hatásáról, mert tudja: az USA-ban megvett könyvek 70 százalékát olvassák el az embe­rek. A hetyke bajszú író-prédi­kátor annyira magával ragadta a hallgatóságot, hogy „Halleluja” és „Amen” bekiáltásokkal adtak hangot többen egyetértésüknek, illetve jelezték lelki hevületü­ket. A specifikus hozzáértés pro­fizmusáról szólt az előadás egyik története: Az állatok elha­tározzák, hogy ezentúl minden­kinek meg kell tanulni úszni, futni és fára mászni. A mókus futása a kacsa totyogásával sem ért fel, a nyúl visszaesett a fa törzséről mászás közben, ezután már futni sem tudott, a sas az első úszásóra után alig tudott felszállni — abba is maradt az iskola. A nagy tetszéssel fogadott megszólalások után a keletről jött kiadói szakemberek kérdé­sei ünneprontóak voltak: inflá­cióról, beszűkült piacról, hitet­len bankokról és általában szű­kösségről szóltak. Az említett előadók retorikus bravúrokat sem nélkülöző válaszukban a hit elsődlegességére, mindent le­győző erejére helyezték a hang­súlyt. Nem késtek a viszontvá­laszok sem, így a már-már konf­liktussá fajuló helyzetet Winf­ried Bluth német könyvszakem­ber és a negyedíziglen grófi származású David Green men­tették meg. Arra hívták fel a fi­gyelmet, hogy a kelet-európai testvérek sokat szenvedtek; csak tanulni lehet tőlük kitartást, hitet. Az ő kiadóik is vallásos tárgyú műveket segítenek nyil­vánossághoz, de a profit szá­mukra nem cél, hanem mellék­{WARNINC! Ttt/fhs ín Hits book con I ho hcizofdcHjs fo otem of medioctity in your life. JOHN l. MASON John Mason könyvének címe: Az ellenség neve középszerű­ség termék. Azt vallották, ha meg akarjuk tartani a híveket, nyere­ségessé kell tenni a kiadást. Mivel a pénz az emberi élet fo­lyékony (átváltható) formája, nem megvetni kell, hanem meg­tanulni a kezelését. Az Európa keleti tájairól jött szerkesztők ezek után bátrabban szóltak alaptőkehiányról, priva­tizációról és állami támogatás elmúlásáról. Konstruktív elkép­zeléssel, egy alapítvány létesíté­sével tartotta megoldhatónak a támogatásunkat dr. Paul I. MacClendon az USA-ból. A dán Jorgen Vium Ölesen megerősí­tette a segítségadás e formáját és jelezte; ő ezentúl is kedvezmé­nyesen adja a jogokat csehek­nek, lengyeleknek és magyarok­nak. Mire a záróima ideje eljött, az összekapaszkodó kézfogások­ban már egy új minőségű egy ütt- munkálkodás jelképe fogalma­zódott. Halleluja!, mert ameri­kai barátunk már nem az iszlám­ról, hanem magyarországi útjá­ról beszélt. A 750 millió keresz­tény között lám számon tartanak bennünket, s ha pénzbeni segít­séget is kapunk — Isten áldása biztos nem marad el. Amen. Cs. Tóth János

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom