Békés Megyei Hírlap, 1991. december (46. évfolyam, 282-305. szám)
1991-12-24-26 / 301. szám
1991. december 24-26., kedd-csütörtök KARÁCSONYI TALLÓZÓ ^RÉKÉS MEGYEI HÍRLAP Gyulaiék karácsonya Mindig nagyon vártam a csengettyűszót... Futott, most riporter és sportdiplomata keltessem: a sportriporter képernyői mosolya mögött mennyi más is ott van, ha szerencsére nem is vesszük észre. S hogy miért nem vesszük észre, annak oka talán az a belső nyugalom is, amelyet minden, amúgy állandó „készültségben” élő ember is magára tud erőltetni kritikus időszakokban, amely persze lehet egy-egy másodperc is akár. Egy másik alkalommal együtt autóztunk a zsúfolt belvárosban. Az egyenrangú kereszteződésben szemvillanás alatt cikázni kezdett az anyázás. Egyetlen vezető volt, aki mo- solygva intett minden szembe - és oldalról jövőnek, „csak tessék, hölgyeim és uraim, semmi pánik.” . ,Hogy honnan a nyugalom ? ” — tért vissza később a Mária utcai kereszteződésben a megválaszolatlan kérdésre. — Mindig igyekeztem magam körül rendet és fegyelmet teremteni. Édesanyám egyedül nevelt, nem volt könnyű semmi. Később sportolóként mégin- kább megtanultam, hogy igazán komoly teljesítményre csak az lehet képes, aki önmagát is fegyelmezni tudja. És ez nagyon igaz a riporteri pályára is. Már úgy értem azoknál, akik nem a napi leleplezésekben, álszenzációk utáni hajszákban lelik munkájuk legfőbb értelmét. Aztán gondolj csak bele, ha ott, azon a sarkon leglább egy ember nincs, aki nem akar sietni, mire megyünk? Talán máig ott veszekednek. Nagyon nem szeretem a mostanában kelleténél gyakrabRégen rossz, ha a szerző magyarázkodásfélével kezdi cikkét, most mégis úgy gondolom, tartozom néhány sor magyarázattal. Ez a riport ugyanis nagyon régen félig készen áll fiókomban. Talán akkor született első fele, amikor főszereplőjével az említett hétköznapon, Geszt felé siettünk dobálós utakhoz nem szokott Opeljén, s amint a Tisza-kastély előtt megálltunk, vendéglátónk, Szerb József iskolaigazgató kissé megnyugodva emígyen sóhajtott fel: „Tudtam én, ha megígérte, hogy eljön, akkor nemhiába várjuk! Komoly embernek ismerem a tévéből." A nem túl nagyszámú, de érdeklődő közönség sok mindenről kérdezte a világjáró riportert ezen a ködös téli estén, arról nem szólva, hogy — talán tisztelet és elismerés sajátos jeléül — azóta minden karácsonytájt megérkezik hozzá egy liter igazi geszti szil- vórium. Gyulai azt mondja: felér a legmárkásabb whiskyével az íze... A Puica-sztori Egy másik fejezet akkor készült el, amikor a tv 4-es stúdiójában beszélgettünk, egy délutá- niTelesport-felvétel után. Hajói emlékszem leginkább az volt a téma, hogy a műhelymunka közben mennyire fontos egymás megbecsülése. Mert lehet szegény a csúcsmédia, válhat keresztül kasul dúló belharcok színterévé, azért jó műsor anélkül aligha születik, ha a szinte másodpercenkéntimozaikkockákból összálló produkció nélkülözi a jó összmunkát. De mit értsünk jó összmunkán? Adott esetben például azt a közjátékot, amelynek akkor akaratlan tanúja voltam? A műsorvezető nyelve elsőre beletört a kiváló román atlétanő, Maricica Puica nevébe. Lehet, hogy nem illik kibeszélni, de az egyik operatőr ekkor nem leplezett kuncogásba kezdett. Gyanítom, a nevetés nem Gyulainak szólt, inkább csak a szituációnak, de adott pillanatban ez majdnem mindegy. Dühösen felugrott a műsorvezetői székből, s rendesen kifakadt: „így nem lehet dolgozni!” A felvétel persze az újabb baki ellenére is elkészült (mindig elkészül), de a legtanulságosabb, ami ezután történt. A riporter odament kollégájához és elnézést kért a kifakadásért. A képernyői mosoly mögött Igen, ilyenkor, a kifeszült húr pillanataiban tudjuk kevesen megtenni, hogy elébe menjünk a nagyobb bajnak, hogy a fojtott nevetést ne kövesse hónapokig tartó haragszomrád. Hány, de hány „Puica-sztori” végződne megnyugvással! És egészen biztos, hogy legközelebb ezért jött össze hamarabb akár egy félperces bejátszás másfél mondatnyi felvezetése is. Mert a sikeres munka sajátja a jó hangulatban is rejlik. De nem akarok már az elején messzebb kalandozni a kelleténél, csupán annyira, hogy érzéJulcsika az igazi meseházat már megcsodálta anyukával Anna hercegnő és egy régi vetélytárs, Adrian Metcalf társaságában ban előcitált tolerancia szót, de sokszor csak egy picivel több kellene belőle és hamarabb megoldódnának a dolgok. Elegetjárok a világban ahhoz, hogy nyugodtan mondhassam, azért másutt is léteznek feszültségek, a technika magával hozott egy olyan fejlődést, ami már-már törvényszerűen leszűkíti az ember mozgásterét, sok mindent megold helyette, átvállal az életéből. De ott a közlekedési lámpánál, vagy az előtted sorban álló, tolakodó embertársaddal szemben semmi más nem segít, csak a megértés, a józanság... Pályacsúcsot tart Gyulán... Ha már az imént atlétikáról, sportról is szó volt, egyre kevesebben tudják, hogy Gyulai István egykor atléta volt, nem is akármilyen! Az inkább csak érdekesség, hogy máig ő tartja a gyulai salakos pálya csúcsát 400-on, s hogy egyéni rekordjával —47,6—még néhány évvel ezelőtt is hetedik lett volna az örökös magyar ranglistán. 1961 és 1968 között tizenhárom felnőtt bajnoki címet nyert, ott volt a tokiói olimpián is, s kerek 48 másodpercet futott 400 méteren. Porto Allegrében, a 3. főiskolai világjátékokon a legendás Csu- torás, Gyulai, Mihályfi, Rábai négyes 40.9 másodperccel győzött, ő pedig 48.1-gyei ötödik lett az egykörös futásban. S milyen érdekes, a győztes az az angol Adrian Metcalf lett, aki ma az Eurosport programgigaz- gatója. Gyulai István pedig? Ahhoz képest, hogy húszegynéhány éve naivan betelefonált a Népsporthoz, mondván, „Én újságíró szeretnék lenni, tessék mondani, van felvétel?”, s „természetesen” elutasították, de a Pályabelépő elnevezésű sportriporter-kereső mégis pályára segítette, szóval ehhez képest napjainkban igencsak minden magyar sportember büszke lehet rá! Túl azon, hogy a TV Sportosztályának vezetője, két nagy tekintélyű világszervezetnek is főtitkára. A sportújságírók csúcsszövetségének, az A.I.P.S.-nek száz országot öszszefogó budapesti irodáját két éve vezeti. A Nemzetközi Amatőr Atlétikai Szövetségben előbb a 24 tagú tanács tagja lett, egy hónapja viszont megbízott főtitkár, 187(!) ország nemzeti szövetségének operatív irányítója. Amikor azt mondjuk, hogy azóta Budapest és London közt annyit ingázik, mint mások Csepel és a belváros közt, egy cseppet sem túlzunk. Most, amikor ennek a riportnak a befejező részéhez érkeztünk, bizony csak közvetve tudtunk beszélgetni, hiszen a müncheni tenisztornáról előbb Rómába repült egy szokásos konzultációra Primo Nebiolo atlétikai elnökhöz, onnan pedig Londonba, IAAF-irodájába. Csak a karácsonyi ünnepek előtt érkezik ismét haza. Az ünnep szent —A karácsony viszont szent, nincs olyan feladat, csábító riporteri munka vagy sportdiplomáciai megbízatás, amelynek kedvéért mást, s nem a családot választanám. Különben, én már benne élek az ünnepekben, ha a szokásos előkészületek Krisztinára, a feleségemre is várnak. Angliában ugyanis egy héttel hamarabb kezdődik a karácsony. Az ajándékok is a fenyőfa alá kerülnek, amely még meghittebbé és izgalmasabbá teszi a várakozást. Mert kibontani természetesen nem szabad a csomagokat, csak találgatni. Szerintem jó lenne meghonosítani nálunk is ezt a szokást, hiszen olyan kevés idő jut egymásra, még arra is, hogy szeretteinkre gondoljunk. Én pedig különösen hiszek és fontosnak tartom a karácsonyi együttlétet, hiszen édesapámat egyéves koromban elvesztettem. Édesanyám nevelt, s ha azt mondom pedagógus volt, akkor azt is mondtam mellé, hogy nagyon szerényen éltünk. Gyakran gondolok gyerekkoromra, amikor innen a budai lakásunkból néha a domboldalra téved a tekintetem. Rettenetesen sokat dolgoztam érte, igaz, volt erőm legyinteni egyet, amikor sokan rosszindulatúan irigykednek vagy gonoszkodnak. Dolgozni kell, nem igen szabad törődni mással... Az ünnep legyen igazi! Azt mondja, a nagyon ifjúkori karácsonyok legkedvesebb ajándékait a könyvek jelentették, ha más nem, olvasnivaló mindig jutott a fenyőfa alá. Nagyon várta a csengettyűszót. És, így lesz most is, habár Julcsiká- nak, a család legifjabb tagjának bizonyára a már elkészült meseház lesz a top. Amely persze nem méregdrága játékból, hanem igazi cukorból és babapiskótából készült. — Igyekszünk megszervezni, hogy kopogtasson és csilingeljen is a Jézuska. Meglehet, bármilyen hihetetlenül hangzik, de most pár napra elszakadok a világcsúcsoktól, ász-szerváktól, doppingvitáktól, az ÁIPS- iigyektől, de nem is sorolom tovább.. . most a békességé, a nyugalomé az elsőség. És a hosszú beszélgetéseké! Utoljára a pesti teniszgálán volt együtt a család, igaz akkor is csak öten, mert Kati hiányzott. És valóban, itthon Krisztina asszony a második születésnapját nemrég ünneplő Julcsi mellett legtöbb idejét most azzal tölti, hogy az ünnepekre minden a helyén legyen. A „szervezés” már hosszú ideje tart. Az természetesen titok, hogy a már TF-re járó Miklós, aztán a nyolcadikos, egyidőben wimbledoni bajnoknak készülő Marci, és Zsuzsi, Julcsi mit talál majd a fa alatt. Egyelőre a lázas készülődésről győződhettünk csak meg. És még valamiről. Televízióról, újságírásról, munkáról egyre kevesebb szó esik. Mostantól az is fontosabb, hogy a következő napokban sikerül-e beszerezni két, tirisztoros, „halk fényt” is adó két villanykapcsolót. Fábián István- Negyven kampó uram!-szólt a bevezetést nélkülöző dörgedelem, az ablak felé nyújtott kézírásos papírfecni kíséretében.- Negyven? - kérdezett vissza Gyulai, miközben hátrafelé tolatott a Szabadság téri parkolóban, én pedig azon töprengtem, mondjuk a British Airway csinos légikisasszonya tudna-e ilyen rosszízűén szórakoztatót mondani a világjáró riporternek, egy kaviáros szendvics és egy nyeletnyi whisky felszolgálása közben, valahol London és Budapest között. Aligha. Mégis a mi „kampós embereink” léptek többet előre. Azóta már nyolcvanat kérnek...
