Békés Megyei Hírlap, 1991. december (46. évfolyam, 282-305. szám)
1991-12-24-26 / 301. szám
KARÁCSONY Didergő lélekkel keressük a kapaszkodókat, a biztató jeleket arra, hogy van remény, hogy a nemes erkölcs nem nevetséges, idejét múlt idea csupán. Ebbéli hitünkben szeretnénk megerősítést kapni olvasóinktól — írtuk november végén felhívásunkban, arra biztatva olvasóinkat, küldjék be szívmelengető szép történeteiket. Őrömmel írhatjuk le: igenis van remény! Sok-sok szép írással 111 borítékot hozott a posta. Olyan bőséges a választék, hogy nem egy, de öt oldalon sem fémének el az írások a megindító, tiszta érzésekről, küzdelmes sorsokról, szeretetről, emberségről, lelki nagyságról. Éppen ezért a most itt olvasható történetek után az új évben még jó néhányat közreadunk majd. A számos jókívánságot köszönjük, miként azt is, hogy az Önök tetszésével találkozott ezen kezdeményezésünk. Önök írták Igaz történetek i ko^(Op,'. íNBft 1991. december 24-26., kedd-csütörtök Egy igen régi verset szeretnék közreadni, én az 1930-as években tanultam. Te hatalmas, aki trónolsz csillagokfényes során, hozzád esdek a homályból, én a csöpp emberparány, hogy ne fájjon annyi bús szív, és ne sírjon annyi szem adj az elmúlt esztendőnél százszor jobbatistenem, adj nekünk hóval csikorgás, csengős szánkás víg telet, és igazi szép tavaszt, ha eljön majd a kikelet, adj dús termést a kalásznak, hogyha majd kévébe gyűl adj munkát a dolgos kéznek, hogy ne tengjen tétlenül, adj a békés haladásnak messze nyúló, tág teret, adj gyümölcsöt minden fának, minden szájnak kenyeret és hallgasd meg a mi népünk, küzdő népünk panaszát, és tedd gazdaggá, tedd boldoggá ezt a drága, szent hazát. Szabó Andrásné, Tótkomlós A történet, amit leírok, egy szép és nagyon fájó emlék. Felnőtt fejjel emlékezem vissza 1962 karácsonyára. Tízéves voltam és ezen a karácsonyon éreztem meg, mi az igazi szeretet és a karácsony varázsa. Mi nagyon szegények voltunk, a szegénységünk abból adódott, hogy apánk alkoholista volt. Számára nem létezett más, csak a bor, sör, pálinka, és sajnos részegen nagyon durva is volt. Mi, a testvéremmel elhatároztuk, az legyen a mi ajándékunk, hogy apu józan legyen. Decemberben már-már betegesen kértük aput, csak ezt az egyet teljesítse. Hisz más, kézzel fogható ajándékra mi úgyse számíthatunk. Szenteste napján apu dolgozott, testvérem és én végig izgultunk, hogy apu hogy jön haza. Megtörtént a csoda: apu józan volt! Kezdtük díszíteni a fát, ami napraforgószárba dugott gallyakból állt, egy kis cukor is került rá. Este körbeálltuk a kis fát és akkor valami olyan történt, amit elfelejteni sosem lehet. Apánk megtörtén állt saját maga előtt megalázva, talán akkor ébredt tudatára, hogy mit tett velünk. Nem tudom, mit érzett abban a helyzetben, de biztos valami iszonyatot, valami megfoghatatlan érzést. Köny- nyek közt ígérte meg, soha többet egy kortyot sem iszik. Édesapánk ígéretét betartotta. Sajnos három év múlva meghalt. De abban a három évben pótolni akart mindent. Minden elivott percért vezekelni akart. Halálod után is köszönöm azt a karácsonyt, apu. Vajon most, 1991-ben hány kisgyermek kéri ezt az ajándékot az apukájától? S ha csak egy teljesíti a kívánságot, akkor megérte, hogy mindezt leírjam. Nagy Sándorné, Gyula A /Hve<? OttLoßz [ Úgy gondolotam, megpróbálom leírni a mi kis életünk igaz történetét. Az vitt arra, hogy megírjam, hogy ne adja fel senki se a reményt, mert az élet megy tovább, és küzdeni kell, amíg élünk, akármilyen nehéz is.1968. szeptember 21-én esküdtünk, 1969. október 15-én megszületett István nevű kisfiúnk,.Föl is neveltük 17 éves koráig, gyönyörű szép szőke fiú lett belőle. 1986. július 19-én este elment a diszkóba Simson motorral és baleset érte. Amikor jött hazafele, a szakadó esőbe hátulról belehajtott a főutcán parkoló teherautóba. Még 3 napot élt.Amíg élt a fiunk, nekünk a karácsony volt a legszebb ünnep. Kettős ünnep is volt, mert a nevük napja is akkor van. A fenyőfát mindig együtt díszítettük és ez a gyereknek borzasztó nagy élmény volt, mindig izgatottan várta a karácsonyt. A tragédia után nem is tudom leírni, milyen borzasztó érzés volt a karácsony. Összeborultunk a férjemmel és úgy sírtunk, nem volt többet ünnep a karácsony. Eldöntöttük, ha még lehet gyerekem, szülök. 20 évi házasság után 1988. október 10-én megszületett Attila nevű kisfiúnk. Nagyon boldogok voltunk 10-én, de sajnos 15-én úgy éreztem, nem bírom ki, mert akkor volt az első fiúnk születésnapja. Ez még a mai napig is így van.Jött a karácsony, azt rjiondta a férjem, vegyünk karácsonyfát és újra tartsuk az ünnepet. Ö földíszítette a fenyőfát és szólt, amikor elkészült. Mikor megláttam, nagyon elkezdtem sírni, minden eszembe jutott. Ahogy meghallotta a 2 hónapos kisfiúnk ő is sírva fakadt. Azóta újra ünnepeljük a karácsonyt, igaz nem olyan fölszabadulton, mert a múlt is benne van, azt nem lehet kitörölni az életünkből..Attila nagyon okos és figyelmes kisgyerek. Kárpótol mindenért bennünket. Én ezt azért írom le, hogy vannak még csodák. Csak szeretni kell egymást és az embereket, bármilyen nagy fájdalom éri is az embert. A Kormányos család, Mezőkovácsháza 1944. december 24., reggel öt óra. Vihar előtti csend, esik a hó, mintha béke volna. Egy óra múlva, belövések után, elszabadul a pokol. Levegőben, földön, vízen megindul az ádáz küzdelem, gránátok, bombák robbannak. Pokoli zűrzavar, jajgatás, sóhajtás. Mindenfelé rombolás, pusztítás, arat a gyűlölet, a halál egész nap. Elérkezett az este 6 óra. Mintha elvágták volna, néma csend. Még egy puskalövést sem lehetett hallani. Némán néztünk egymásra a szétlőtt szoba sarkában. Négyen voltunk. Mindent úgy írok le, ahogy történt, sem többet, sem kevesebbet. A négy személy a következő volt: Vitéz Budai Zoltán százados, Rech Antal főhadnagy, Kovács László hadnagy és én. ,,Próféta", mert így neveztek el, mivel Illés a nevem. Az én beosztásom motorkerékpáros hírvivő az ezredvonal és az ezredhadosztály között volt. Némán néztük egymást. Idők múltával megszólalt „Zoli” bácsi — a frontvonalban nem volt tiszt, csak barát. így szólt: —Fiúk, üzenet van, talán nekünk is lesz egy pár óránk megünnepelni a kis Jézus születését. Mivel erdő mellett voltunk azt mondja nekem a százados úr: —Zoli bátyám, idefigyelj, te „Próféta”. Hozzál nekünk egy kis fenyőágat. Csináljunk mi is itt egy kis karácsonyfát. Örömmel kiszaladtam és egy szép fenyőágat vittem. —Fiúk!—szólt most a Tóni bátyó—, díszítsük is fel! Mindent kipakoltunk a zsebből, feldíszítettük. Rápakoltunk amink volt, cigarettát, papírszalagot, mind a négyen rátettük a nyakláncainkat, mikor kész volt, körülültük. Némán néztük mindnyájan, hazagondoltunk. Egy kis idő múlva mondja Zoli bácsi: — Gyerekek, mindenki vegyen elő egy tábori lapot, mind a négyre ráírjuk mindenki nevét és címét, és ha valaki közülünk netán hazakerül élve, esküdjön meg, hogy értesíti az otthoniakat, akár rossz hírt visz, akár jót. Megesküdtünk a mi kedves karácsonyfánk alatt. Gondolatainkba elmerülve nem is vettük észre, mert csak a karácsonyfa gyertyáját néztük. Nem törődtünk mi a fegyverekkel, ott voltak a sarokban. Tábori lap kezünkben megírva és csak néztünk, néztünk a csendes gyertyafényben, gondolatban otthon jártunk a meleg szobában és néztük a kis Jézus jászolát és imádkoztunk. A nagy merengésben nem vettük észre az üvegcsörömpölést. Mire felocsúdtunk már belépett három szovjet katona, ránk szegezett géppisztolyokkal. Meghűlt bennünk a vér, most mi lesz, a mi fegyverünk a sarokban, mit csináljunk. Ekkor megszólal Zoli bácsi: — Fiúk, nekünk már befellegzett, nekünk már úgyis mindegy. Dicsőség lesz meghalnunk a kis Jézus születésnapján. Fiúk, énekeljük el utoljára Dicsőség mennyben az Istennek, békesség földön az embernek. Elkezdtünk énekelni, vártuk a halált, vártuk a sorozatot. Néma csend, odafordulunk a szovjet katonák felé, a géppisztolyok a föld felé fordulnak, a szovjet tiszt leveszi a sisakját, a többiek is követik, némán néznek bennünket. Az ének végén a vezető tiszt halkan megszólal: —Szoldát a mír, harasó. A sisakjukat felcsatolták, némán megfordultak és elmentek. Egymásra néztünk, de nem láttuk egymást. Könnyes szemünkből egy árva könnycsepp hullott a tábori lapra, és mi halkan elkezdtük énekelni, hogy Mennyből az angyal... így történt. 1944. december 24-én, karácsony szenteste 7 órakor, valahol a harctéren a Kárpátokban. Kiss Illés, Csabacsűd Y CT>K> Ósic? Néhány éve a karácsonyt megelőző napokban bementem a Szent István téri, úgynevezett nagy patikába, beálltam a sorba. Előttem görnyedt hátú, kopottas egyszerűségében is tisztán öltözött bácsi állt. A 25—30 év körüli gyógyszerésznő átadta neki a medicinát, majd tétovázása láttán kedvesen megkérdezte: — Tetszik tudni, hogy kell használni? Az igenlő válasz után a bácsi hirtelen kivette zsebéből sovány, kékeres kezét, bedugva a kisablakon, tenyerét széttárja, melyben három szem dió volt, azt mondta: —Boldog karácsonyi ünnepeket, kedves! , ; > A gyógyszerésznő szemrebbenésnyi meglepődés után meghatott mosollyal nyúlt az ajándék után és hófehér keze mintha egy pillanatra — simogatón — hozzáért volna a feléje nyújtott kérges tenyérhez. Közben halkan mondta: —Köszönöm és én is boldog ünnepeket kívánok! A bácsi elköszönt, majd egyet lépve kivette zsebkendőjét és megtörölte az orrát, bajuszát, lehet, hogy a szemét is. Ezt nem láttam tisztán, mert az én szemem hirtelen elfátyolosodott. Hálás vagyok a Sorsnak, hogy tanúja és ezzel részese lehettem a legértékesebb ajándéknak, a szeretet megnyilvánulásának. Nyújtsuk hát bátran egymás felé kezünket, és merjük azt el is fogadni, sőt megköszönni, bármilyen csekélység is van benne, hiszen így jutunk a legértékesebb ajándékhoz, a szeretethez. Kádár Rozália Egyszer régen az ördögök fejedelme elrabolta az emberektől a boldogságot. Elrejtette egy mély barlangban és az egyik leggonoszabb szolgáját állította őrnek a bejárathoz. S hogy az még kíméletlenebb legyen, alaposan kiéheztette. Az embereknek azonban szükségük volt a boldogságra, és egy ifjú vitéz elindult visszaszerezni azt. Találkozott az úton egy bölccsel. Azt mondta neki: „Fordulj visz- sza, dalia, s mondd meg édesanyádnak, hogy süssön kalácsot, de a saját tejét tegye bele. Amikor a barlanghoz érsz, mutasd meg az őrnek, azonnal utána kap, olyan éhes." így is cselekedtek. Az őr felfalta a kalácsot, de aztán már hiába akart kardot emelni a daliára, képtelen volt rá, mert immár mind a ketten megízlelték ugyanannak az édesanyának a tejét, és így testvérekké váltak. Kovács Jánosné, Békéscsaba CQ_ Ez a történet egy kis katicáról szól, akit én mentettem ki a halálból, de többet nem mondok, inkább olvassák el a történetemet. Anyukámmal éppen takarítottunk, amikor megpillantottunk a szúnyoghálón egy hétpettyes katicát. Szegényke teljesen át volt fagyva. Megsajnáltuk és bevittük a szobai növények közé. Amikor egy hét múltán rátaláltam virágöntözéskor, gyönge teste be volt horpadva, mert nem talált élelmet. Apu azt tanácsolta, rakjuk be egy kis dobozba. Úgy is tettünk. És mivel levédetünk nem volt, ezért adtunk neki szárított bolhát, mert tartunk díszhalat is. A katicának nagyon ízlett a lakoma! Már nem olyan sovány. Egész derekasan meghízott! Ha reggel fölkelek, az az első dolgom, hogy megnézzem, mennyit evett, mennyit javult. Remélem, tavasszal szabadon ereszthetem az én kis katicámat. Mácsai Krisztina, Békéscsaba A A baba, a rongybabapapírmasséfejével, műhajával nap mint nap ott ül édesanyám ágyán, a takarón, és én minden egyes látogatásom során zavarban vagyok! Édesapám a háború poklát járta, hallomásból, a rádióüzeneteken keresztül tudott rólam, hogy megszülettem. Később, egy-egy mondatfoszlányból tudtuk meg — testvéreimmel együtt —, hogy országhatárokon keresztülszökve, menekülve, figyelve a házak színét, az emberek szémét—jutott haza. Haza akart jutni! Akarta látni szép, fiatalfeleségét, kisfiát, és épp, hogy megszületett lányát! Öccse nem tért haza, őt nem várta feleség, gyerek, lehet, nem volt elég húzóerő? Pedig nagymamám — 85 éves korában bekövetkezett halálig — ki nem ejtette volna, hogy a legkisebb fia meghalt. Visszavárta! Édesapám visszatért, tetvesen, meggyötörtén, tífusztól kopasz fejjel, 32 évesen. Újból dolgozni kezdett, és szünet nélkül tette, amit géplakatos tehet, még nyugdíjazása után is — 74 éves koráig—tisztességgel, becsülettel. Az a bizonyos karácsony varázslatos volt. Alvás hajasbabát kaptam, a mai napig nem tudom. 1955- ben hogy tudtak szüleim ilyen ünnepet varázsolni! A szaloncukrot keresztanyám főzte, boldogok voltunk, s megkaptam azt a gyönyörű babát. Öcsém, mint afféle 2 és fél éves, nyughatatlan csemete, rendkívül érdelkődött iránta, s egy óvatlan pillanatban benyomta a két szemét, s mivel ez nem elégítette ki kíváncsiságát, széttörte a baba fejét. A mai napig összeszorul a szívem, megláttam régen áhított babám roncsait! Édesanyám,,babaklinikán ” újfejet tetetett a babára, de az számomra—gyerekfejjel—már nem volt az a baba! Öcsém azóta 3 diplomás, 2 gyermekes családapa. Elmondtam alvás babám történetét, amit rögtön meg is bántam. Mit lehet felróni egy gyereknek, mit lehet , felróni” annak, aki hozzám fordul, ha gondja van. aki úgy szeret, becsül engem! Nagy butaság a fájdalmam a babám után, mikor nem azt a babát siratom, hanem azt a karácsonyt, azokat a szép órákat—apámmal, szüleimmel, testvéreimmel együtt! Az én családom együtt van, férjem, két fiam, és szeretném remélni, hogy gyermekeim emlékeiben megmarad — ebben a videós, számítógépes világban —- legalább egy olyan karácsony, amire úgy emlékeznek, mint én az akkorira! Szeretném, ha édesanyám még nagyon soká őrizné azt a bionyos pótolt fejű babát, tőlem 210 kilométerre, midennap megsimogatva azt a bizonyos pótfejet, mert addig van miért Pestre mennem, s mondani édesanyámnak: — Csókolom, itt vagyok! — Gyere kislányom, hadd dajkáljalak egy kicsit! B. M., Békéscsaba Magántaxis vagyok Békéscsabán immár nyolcadik éve. Megközelítően találkoztam szinte egész megyeszékhelyi városunk keresztmetszetével... Vittem cigány, gyermekét kereső elvált anyát, milliomost is, aki nagyvonalú volt, volt agitprop-, KISZ- és pártfunkcionáriusokat, esküvőre igyekvő családtagokat, vidékieket, akik az SZTK-t keresték, vittem régi szocreál korszakbeli újgazdagokat, és mostani feltörekedett, háromféle illatú par- fümös újgazdagokat, és még alkoholistákat, részegeket, italozókat... És az utasok beszéltek, meséltek, és megismertem azt a közeget, amelyben élek, úgymond társadalmunkat... Prímán tudom, mi az arány gyűjtőfogházainkhan a színes bőrű és egyéb közt, valamint milyen jobb paifümöt használnak manapság a teniszből hazatérő „jobb” osztálybeliek! Talán még az újdonsült önkormányzati illetőségek sem láttak annyi nyomort és pompát, mint én napi útjaim során... Van itthon egy kis zugom, ahol barkácsolni szoktam kis családomnak mindenféle egyszerű kis barkáé se szközökkel. Altalánban fával kapcsolatos munkát végzek. Nemrég feljött hozzám kislányom, hogy ő is szeretne „ügyködni” velem. Nem nagyon szeretem, ha beleszólnak vagy megzavarnak eme aktív pihenésemben, de most jó képet vágtam a dologhoz, és hagytam, hogy ő kopácsol- jon ott, amíg én itt... Egy dologban zavart csak, nevezetesen, hogy vágjak ki egy kb. 3 cm-es kö- röcskét egy farostlemezből, mit én morogva megtettem. Érdekes módon ő nem foglalkozott duzzo- gásommal, egyszerűen és természetesen, gyermektől megszokottan parancsoló hangon, kritikus szemekkel figyelte munkámat... Most már tudom, mit készített, mi volt, amivel „zavart" engem. Másnap nagyszobánk falára szerényen megbúvó Krisztus feszület került, egy kis gyermekkéz tette fel, míg nem voltam itthon... A kereszt és a szobor törzse és végtagjai fapálcikákból voltak, hanem a Megváltó feje—melyeit már ő nem tudott kihasítani áfából—, nos, ez a fej egy 3 cm-es farost köröcskéből volt, rárajzolva Emberi ábrázatunk... Sokáig néztem fel a köröcskére, utána magam elé... Lehet, hogy amit életem eddigi pár éve alatt tanultam „oly sokat”, azt Ö, a köröcske szemei már közel 2000 éve tudnak? Mácsai Attila Az oldalt összeállította Tóth Ibolya
