Békés Megyei Hírlap, 1991. december (46. évfolyam, 282-305. szám)
1991-12-24-26 / 301. szám
______________________1991. december 24-26., kedd-csütörtők _____ b olondok voltunk KARÁCSONY Egy kicsit mindannyian Beszélgetés Szántó Tibor tipográfussal Az idei esztendő egyik legnagyobb könyvsikere alighanem az a különlegesen szép kiállítású album, amelyet a pápa magyarországi látogatása alkalmából adott ki a Helikon Könyvkiadó. A „Páter Nos- ter” címet viseli, és a Miatyánkat tartalmazza tíz nyelven: latinul, angolul, franciául, görögül, lengyelül, németül, olaszul, oroszul, spanyolul és természetesen magyarul. Az illusztrációk, összesen kilenc remek akvarell reprodukciója, Salvador Dali munkái. A reprezentatív kiállítású könyvet — amelyet a Kner Nyomdában készítettek — Szántó Tibor tipográfus tervezte. A ,79 éves mester Budapesten, a Szabadsághegyen él, kertes házban. Ablakától „karnyújtásnyira” húzódnak a Pilisi-hegyek. — Van abban valami különös, hogy ön, aki egész életéi a könyvek között töltötte, ilyen közelségben él a természettel. Honnan ez a kettősség? — A gyermekkorból hoztam magammal. Szerencsés vagyok, mert volt egy csodálatos nagyanyám, aki Zalalövőn élt. Gyerekkorom jelentős részét nála töltöttem, az ő környezetében, falun. A zalai táj belém oltotta az erdők, a mezők, a virágok és a kert szeretetét. Tíz évvel ezelőtt jöttem ide a Szabadsághegyre, ebbe a kertes házba. Fantasztikusan nagy élmény volt ideköltöznöm, ez a hely alapvetően megváltoztatta az életformámat. A másik nagy szerencsémnek azt tekintem, hogy volt a családban egy olyan nagybátyám, aki intellektuális jelenség volt, író és kritikus. Pártfogásába vett nagyon fiatalon, tizenéves koromban, és arra biztatott, hogy kreatív életet válasszak. Boros Imrének hívták, 1919-es szereplése miatt emigrációba kényszerült, Belgrádban élt haláláig. Jó barátja volt Mestrovicsnak, a szobrásznak. Fiatal koromban magam is megismerkedtem Mestroviccsal, nagybátyámmal jártam zágrábi műtermében és belgrádi múzeumában. Ha már szerencsés indíttatásomról beszélek, azt is el kell mondanom, alighogy nyomdászlegénynek szegődtem, mindjárt megismerkedtem a Nyugat nagy költőnemzedékével. Innen a későbbi barátságom Illyés Gyulával és Keresztúry Dezsővel. Tizenöt éves koromban tagja lettem a nyomdász szavalókórusnak, amely a szakszervezet keretében működött. Ascher Oszkár, a kiváló előadóművész volt a vezetője. Tizenhét éves koromban aztán Bortnyik Sándor festőművész növendéke lettem, együtt tanultam nála a mesterséget Victor Vasarelyvel, akit akkor még Vásárhelyi Győzőnek hívtak, s akivel barátságom a mai napig megmaradt. Nos hát ilyen közegben váltam férfiemberré. Volt kitől példát vennem, volt ki példaképem és mesterem legyen. Szerencsés találkozások —Úgy tudom, a gyomai Kner Imrével és a békéscsabai Tevan Andorral is volt kapcsolata. — Igen, őket is a példaképeim és a mestereim közé sorolom. Tulajdonképpen Kner Imre indított el a pályán. Amikor 16 évesen (másodéves nyomdászinasként) elmentem hozzá, hogy könyvtipográfus akarok lenni, egy óra alatt megmagyarázta nekem, mi az, hogy szép könyv. Ez sorsdöntő találkozás volt az életemre nézve. Akkor fogadtam meg, hogy magyar nyomdászként, a klasszikus és az élő magyar irodalom szolgálója leszek. Illyés Gyulát idézve: megtöbbszöröződik a klasszikus mű hatása, ha nemcsak tartalma, hanem szedése, nyomása és a kötése is szép. Kner Imrében egyébként olyan embert ismertem meg, aki kiváló értője volt a mesterségének, és aki mindig nemzetben és népben gondolkodott. Országosan is híres volt humanizmusáról és szociális gondoskodásáról. A vidéki nyomdákat tekintve itt volt a legmagasabb a munkások javadalma. Igaz, tiszta lelkű magyar ember volt, aki elmenekülhetett volna a fasizmus elől. De azt mondta: itt született Magyarországon, itt élt, és itt is akar élni mindaddig, amíg lehet. Híres mondása volt, ha nem tévedek a Széchenyi könyvtár igazgatójának, Fitz Józsefnek le is írta egy levélben (nem szó szerint idézem): „ha már nem lehet itt élni, akkor gyomai kertem egyik fájára fogom felkötni magam, hogy itt fejezhessem be életemet”. Másik Békés megyei barátom Tevan Andor volt, akit később ismertem meg, de haláláig jó barátom volt. Békéscsabán is vendégül látott, később pedig az a szomorú megtiszteltetés ért, hogy a Móra Kiadónál, mint művészeti vezető, én lettem az utóda. íróasztalánál, ahol magam is dolgoztam, egy réztábla emlékeztetett személyére. Munkaszobámat pedig mai napig az a Gutenberg-szobor — a mainzi kicsinyített mása — díszíti, amelyet tőle kaptam ajándékba Budapestre költözésekor. —Hová vezeteti az útja a gyomai „iskolából” ? — A huszadik század egyik legkiválóbb európai nyomdászának baráti indíttatása után 1949-ben Lengyel Lajos tipográfus, könyvművész munkatársaként a Kossuth Nyomdába kerültem. Később a Móra Kiadónál, majd 1962-től — „külsőként” már előbb is — a Helikon Kiadónál terveztem könyveket. Amikor a Helikonhoz kerültem, Fülep Lajos volt egyetemi professzorom—Kner Imre jó barátja—melegen köszöntötte azt a tényt, hogy tanítványa lettem az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, ahol mint művészettörténész diplomáztam. Amikor megmutattam neki első eredményeimet, amelyeket a Helikon Kiadónál produkáltam, azt mondta: maga valóra kell váltsa mindazokat az álmokat, amelyeket korai halála miatt Kner Imre nem tudott megvalósítani. A kiadó révén kerültem ismét és hosszú időre kapcsolatba Gyoméval (haragszom, amiért Gyomaendrődnek hívják) és Békéscsabával. Ez érdekes dolog, mert tizenhét éves koromtól kapcsolatot tartok ezzel a vidékkel. Aki idevalósi, arra azt mondják: tüke. Tehát én — „majdnem" — tüke vagyok, mert idevalósinak érzem magam. Szinte hét sem múlt el az elmúlt negyedszázad alatt, hogy ne jártam volna Békéscsabán, Gyomén vagy Gyulán. Pozitív őrültek —Mit jelent önnek, a könyvek művészének a könyv? — Tizennégy éves koromtól a könyv bűvöletében élek, és úgy gondolom, ha a könyv nem csak tartalmában, hanem külső formájában is tetszetős — vagyis triviálisan mondva: ha a könyv riszálja magát a vele kacérkodó előtt —, akkor jobb kedvűén veszi kézbe az olvasó. Nekem az jelent örömöt, és talán az életem tartalma, ha látom, hogy az emberek örülnek egy szép könyvnek, mosoly rebben a arcukon, ha valamilyen szép könyvprodukcióval találkoznak. Ha pedig összegyűjtöm magamban a sok apró mosolyt, akkor az idővel széles mosollyá terebélyesedik bennem, és arra gondolok: milyen boldog lenne Kner Imre, ha megérte volna, mennyi sok szép könyvet készítettek Békéscsabán, Gyomán és Gyulán az ő igényességének követői... Ha Kner Imre neve felvetődik, akkor azok a nyomdászok is eszembe jutnak, akik itt dolgoztak és dolgoznak Békés megyében, mondjam úgy, a „Kner konszernnél”, a „Kner műveknél” olyan munkatársaim voltak, akik nélkül nem tudtam volna terveimet megvalósítani. Különösen nagy hálával és szeretettel gondolok Háromszéki Palira, aki mindent megcsinált, amit én kitaláltam. Egy kissé mindannyian bolondok voltunk és vagyunk, pozitív értelemben. Ahogy a megboldogult Pali mondta annak idején: pozitív őrültek vagyunk. Ha már a Kner Nyomdát említettem, hadd tegyek szóvá két dolgot. Az egyik: mint köztudott, Békéscsabán Tevan Andor volt a nagy nyomdász. Mégis, amikor a Tevan telkén felépítették az új nyomdát, azt a gyomai Kner családról nevezték el. Nyilván „sajátos” megfontolásból. Ideje lenne elégtételt adni Tevan Andor emlékének! A másik dolog: olvasom a lapjukban, hogy áruba bocsátották 130 millióért a gyomai Kner Nyomdát. Hát kérem, nagyon indulatosan olvastam, és mélységesen fel vagyok háborodva. A gyomai Kner Nyomda egy nemzeti ereklye, a magyar kultúra egyik alapvetése, kikérem magamnak, hogy ott majd német, olasz vagy francia prospektusokat, esetleg alpári irodalmat nyomjanak. Abban a nyomdában, ahol kizárólag a magyar klasszikusokat kellene kiadni. Mindent el fogok követni, hogy ezt megakadályozzam. Díjak — külföldről — Váltsunk témát! A hazai kultúrpolitika nem nagyon kényeztette el önt díjakkal. Ha jól tudom, a Tótfalusi Kis Miklós- díj mellett „mindössze" egy Munkácsy-díjat kapott. — Igen, idehaza ennyit. Külföldön megkaptam Párma városától a Bodoni-díjat és Lipcsében a Gutenberg-díjat. —A Gutenberg-díj a szakma Oscar-díja... — Valóban, de abból az esetenkénti könyvművészeti versenyen hármat-négyet is kiadnak. Ezért a szívemhez a Bodoni-díj áll közelebb, mert azt nagyon kevesen kapták meg, az egész világon mindössze talán öten. A súlyos aranyérmet Giambattista Bodoni olasz nyomdászról nevezték el, aki a királyok nyomdásza és a nyomdászok királya volt, vagyis korában, a klasszicizmus idején—és manapság is — a mesterség csúcsát jelentette. A Bodoni olyan gyönyörű könyveket készített, hogy lélegezni is alig merek, ha ránézek egyre. Kaptam egy szép Bodo- ni-kiadványt Pármában, s én azt úgy őrzöm, mint valami ereklyét. Tulajdonképpen ez a könyv a legnagyobb kitüntetésem. — Melyik a legkedvesebb munkája? — Nincs ilyen, mindig a legutolsó. Ez a kérdés olyan, mint amikor azt kérdezik az embertől, ki volt a legnagyobb szerelme? Mindig a legutolsó (aki ma is a társam!). A bibliák bibliája —Munkáiból most hadd idézzekfel kettőt, a Vizsolyi Bibliát és Orbán Balázs remekművét, A Székelyföld leírását. Mindkettő itt készült a megyében a '80-as évek elején, illetve közepén, és megjelenésük kisebbfajta csodaként hatott. Finoman szólva, nem következett az akkori kultúrpolitika logikájából. — Nagy áttörés volt ezeknek a könyveknek a megjelentetése. Csak ki kellett várni az alkalmas időt. A Székelyföld kiadását például sokáig azzal akadályozták meg, hogy „politikai konfliktust okozhat”. Végül Ceau- sescunak „köszönhető” piacra kerülést. Az történt, hogy a most elhunyt Aczél György kinn járt Bukarestben, ahol fogadta őt a kondukátor. De Ceau- sescu egy órát várakoztatta, magát a találkozót pedig öt perc alatt elintézte, vendégét szóhoz sem hagyta jutni. Aczél irtózatosan dühösen jött haza és kiadta az ukázt: Orbán Balázst, de azonnal. Egy hónapot adott a könyv megjelentetésére. Az első nyomtatott magyar nyelvű bibliával, a gönci prédikátor, Károli Gáspár vizsolyi Bibliájával a harmincas években találkoztam először a Széchenyi könyvtárban. Kner Imre küldött oda, ismerkedni a régi és szép könyvekkel. A nyolcvanas évek elején négy évig próbálkoztam a kiadónál megjelentetni, hiába. Aztán a biblia 1586-os kinyomtatásának 400. évfordulója kapóra jött, ismét előálltam — most már az ünnepre való hivatkozással — a kiadás gondolatával. A politikai vezetés válasza: nem. Végül Juhász Ferenc, a költő mentette meg a helyzetet. Pécsre utazott Aczél Györggyel valamilyen irodalmi ügyben, és a 250 kilométeres út alatt „megfőzte” Aczélt. Ahogy visszajöttek, másnap reggel telefonált: „Tibor, el van intézve, megcsinálhatod a bibliát”. — Azóta már több, nyomda- történetileg értékes biblia megjelentetésében vett részt, mint tervező. — A napokban is megjelenik egy, a Bálint-biblia, a bibliák bibliája. Mintegy háromezer arany-fekete nyomású iniciálé díszíti és kedves barátom, az 1986-ban elhunyt Bálint Endre készített hozzá közel 2000 rajzot. Az Egyetemi Nyomdában készül. Okos és szakmailag színvonalas vezetés van ott, időben rájöttek arra, hogy az egyházak — kivétel nélkül valameny- nyi — a reneszánszukat élik. Az embereknek fogódzó kell. Bebizonyosodott, hogy jobban hajlanak a metafizikus világnézet, mint a marxizmus kínálta materializmus felé. A tömegek a hitben lelik meg a nyugalmukat. Ezt érzékelni kell. Hithű kommunista ezt nem érezheti, ezt csak olyan érzékeli, mint például én, aki Krisztus-hívő zsidó vagyok, és a vallásom ideológiája hasonlatos Radnóti Miklóséhoz, aki azt mondta: „Az én ősöm Arany János és Kazinczy Ferenc”. A lakásában ott lógott a falon a képük. Amikor megkérdezték tőle, miért rakta ki őket, ezt felelte: az őseim, hiszen magyar költő vagyok. — Milyen a könyvművész könyvtára? Őrzi a magatervezte könyveket? Egyáltalán, hány kötet kolofonjában olvasható: Tervezte Szántó Tibor. —Volt egy könyvtáram, aminek darabjait ifjú korom óta gyűjtöttem, de ezt a fiamra hagytam. A két-háromezer szakkönyvön kívül most már csak azokat a könyveket őrzöm, amelyeket magam terveztem. Hoszszú, munkáséletem során — gondolja el, hatvanöt éve készítek könyveket — összesen mintegy kétezer könyvet terveztem. Ez nemcsak országosan, de európai és világszinten is nagy rekord. Igaz, én úgy vagyok ezzel a könyvtervezéssel, mint a hegedűs vagy a zongorista, akinek meg kell tanulnia kívülről a kottát. Elég szorgalmas vagyok, és könnyedén végzem a munkámat, ugyanakkor nagyon vigyázok arra, hogy pontosan és precízen adjam a nyomdász kollégák kezébe a terveimet. Néha kicsit bolondnak tartanak a fantáziám túltengéséért, de azért mindig biztonságos szeretetet és tiszteletet érzek a kollégák részéről. Ugyanis annyit elértem a nyomdász barátaimmal való együttműködés során—és ez ne hangozzék szerénytelenül —, hogy nem mernek vacakul dolgozni. Ez nagyon nagy dolog olyan időben, amikor a minőség kérdése állandóan napirenden van. Valóra válik az álpm —Melyek a legközelebbi tervei? — Nézze, áprilisban leszek nyolcvan éves, de ugyanúgy dolgozom ma is, mint húsz évvel ezelőtt. Minden reggel leülök az asztalhoz és végzem a munkámat. Hál’ istennek, megtisztelnek megbízatásokkal. Kiállításra készülök, jövő tavasszal lesz a Vigadóban, a téma: a világirodalom ars poeticája. Társam a kiváló grafikusmester: Kass János. Ez közös kiállításunk lesz. És hát úgy néz ki, egyenesbejön az ún. lőweni kódex kiadásának ügye is. A könyvet Erzsébet anyakirályné vitte magával 1343-ban Nápolyba a magyar állam aranykészletének jelentős részével együtt. Ajándéknak szánta fiának, András hercegnek és hitvesének, Johanna nápolyi királynőnek, aki nagyon gonosz nő volt, a férjét meggyilkoltatta. A kódexet később Nagy Lajost a trónon követő Mária királynő Belgiumba menekülése után a lőweni kolostornak ajándékozta. A könyv onnan az ottani bíboros könyvtárába, majd a lőweni egyetem könyvtárába került. Ott bukkantam rá Csapadi Csaba útmutatása nyomán két évvel ezelőtt. Amikor Lőwenben kézbe vehettem a könyvet, a fülem ketté állt a látványától, oly szép. Akkor azt mondtam: adjon az Úristen még annyi erőt, hogy ezt a könyvet is megcsinálhassam. Nos, most érkezett el az ideje, amikor ez a kétéves álom valóra válhat. Mindig kitalálok valami újat. Ez visz előre, és ez éltet. Árpási Zoltán
