Békés Megyei Hírlap, 1991. november (46. évfolyam, 256-281. szám)

1991-11-23-24 / 275. szám

1991. november 23-24., szombat-vasárnap MŰVÉSZETEK- TÁRSADALOM üíékés megyei hírlap Szorító Műterem és rendelő A nemrég az „év kertjének” kijáró díjjal kitüntetett med- gyesegyházi körorvosi birtokon egyetlen lépcső köti össze a ren­delő tisztítótüzét a pamasszusi kínok műtermével. Nem tudom, hogy a ház ura, doktor Várszegi Tamás hol bol­dogabb, de hogy a testi gyógyí­tás művészetével nem riasztja el magától a lelki terápiára fogé­kony betegeit, festői világában pedig a makkegészségesek is szívesen megfordulnak, azt mindenképpen lemérhettük azon a szokatlanul népes érdek­lődésen, amely első békéscsabai egyéni kiállítását kísérte a me­gyeháza új előcsarnokában. Ez az előcsamoki galéria is most debütált, s barátságos, ám merőben más jellegű fogadá­sokhoz méretezett és hangolt előkelősége nehezen adta meg magát a kiállításrendezés köve­telményeinek. Azonban ha a ház lakói és látogatói mégis megba­rátkoznának az időnkénti „mű­vészi fogadtatás”, s az ezzel járó rendbontás, átrendezés, „be- díszletezés” kellemetlen kelle­mességeivel, bizony jó szolgá­latot tenne, teljesítene ez a mo­numentális zsebterem kiállítási helyiségekben amúgy oly sze­gény városunkban. Méghozzá — rendeltetéséhez, valós és jel­képes funkcióihoz illően — a Madárijesztö megyeházi képcsarnok azokat a nem a művészetből élő állam­polgár-művészeket (művész-ál­lampolgárokat) fogadná be, s vonultathatná fel rendre-rendre, akik valamely kettős, vagy töb­bes hivatásgyakorlás példájával modellként szolgálhatnak az emyedő lelkek, a borúlátók és hitevesztettek számára. Hogy Várszegi Tamás miért választotta, korán jelentkező művészi képességei ellenére, mégis az orvosi pályát — ma már meddő töprengés tárgya lenne. Szerencséjére, így is éle­tének minden szakaszában ösz­tönző találkozások segítették át az önkifejezési vágy lankadá­sán, a rendszeres laboráló mun­ka kényszerszünetein, s hol egy kitűnő középiskolai rajztanár, hol egy faszobrász mester, végül hivatásos festőbarátok keze mu­tatott utat önmaga felé. Született intelligenciája pedig megóvta attól, hogy a könnyebb ellenál­lás csábításának engedve tudá­sát meghaladó feladatok, illetve az üres csillogás, a giccs és a kommersz hatások kedvéért lemondjon festői (és szobrászi) utazásainak izgalmáról. Békéscsabai kiállításának a tanúsága szerint ugyanis Vár­szegi Tamás a festők által ma már egészen ritkán látogatott tartományokba merészkedik: a történelem (például IV. Béla országa), a mitológia, a Biblia (Minotaurusz, Székely Golgota, Sámán, Sirató asszony stb.), az irodalomtörténet (Villon) és a történelmi-lélektani parabola (A tábornok, Kalapos király, Ma­dárijesztö stb.) köreiben járatja képzeletét és ecsetjét. Tehát nemcsak a saját élvezetére fest, mint a vasárnapi festők (akik horgászás, nyúltenyészet, koco­gás vagy akármi helyett mű- vészkednek, s ami persze épp­olyan hasznos és méltányolan­dó), hanem mindig közölni, sőt mondani, sőt elgondolkoztatni kíván a megfestett témával. Ezért festési módja is eklekti­Siker volt A közönség mindenért kárpótol Volt egyszer egy csapat: és minden tagja jellegzetes egyéniség a Jókai Színházban. Öt éve felbomlott a csapat, tagjai elszerződtek különböző társulatokhoz. Békéscsabára újak jöttek, új sztárok szü­lettek, de a régieket—éppen másságuk miatt—nem pótolták. Ketten hamar visszatértek: Hodu József és Jancsik Ferenc, s ebben az évad­ban ismét két régi-új kedvencét láthatja a csabai közönség: Az ördög cimborájában Barbinek Pétert, a Kabaréban Tomanek Gábort. De mi is volt a búcsú oka 1986-ban? Mi történt közben, hol játszottak azóta? S vajon miért jöttek vissza? Harag és sértődöttség nélkül, nagyvonalúan idézik fel a múltat. Tomanek egyszerűen azt mondja: a színház akkori vezetése nem hosszabbította meg a szerződésü­ket. Barbinek szerint a vidéki színházak egyéves szerződtetési rendszerében törvényszerű időn­ként a társulatok teljes cseréje; Kecskemétre egyébként tanára, mestere hívta, nem tudott ellen­állni. Tomanek életében egy győ­ri év következett, több főszerep­pel, majd a Jurta, az ország első maszek színháza. — Addigra éppen eléggé kiáb­rándultam az állami színházak­ból. Úgy gondoltam, egy ilyen vállalkozásban az igazgatónak érdeke, hogy igazi színházat csi­náljon. Kezdetben nagyszerű szí­nészekből állt a társulat, az elő­adások tömegeket vonzottak, az­tán, két év alatt megromlott a vi­szony, fizetésképtelenné vált a Jurta, a túlzott politizálásba bele­fulladt az egész kezdeményezés. Csalódás, felmondás, Zala­egerszeg. Ahol néhány epizód- szerepnél többre „nem taksál­ták”. Ilyenkor jólesik a csábítás: „Gyere Békéscsabára! Összejön a régi társulat.” Barbinek Kecskeméten is fő­szerepeket játszott: Bánk bán, Higgins, Jágó, A velencei kalmár, Háború és béke, külföldi szerep­lések, Németországban, Svájc­ban. — Egy idő után belefásul az ember a kollégákba, önmagába, elfogy az inspiráció, ami felfelé húz a színpadon. Abban a régi csapatnak valóban — ha vitatkoz­va, veszekedve is, de szeretettel vitatkozva, veszekedve — újból és újból erőt merítettünk. Aztán valami szétesett — emlékezik a történtekre Barbinek. — Hogy miért, nem érdemes már kutatni. Nem szeretnék utólag köpködni, úgyis mindenki utólag köpköd, aminek semmi értelme. Voltam Zalaegerszegen két szezont, pél­dául Arthur Miller Alkuját és a Macbethet játszottuk szép siker­rel. — Miért jöttem vissza? — is­métli meg a kérdést Tomanek Gábor. — Nagyon-nagyon hiány­zott az, ami a ’86 előtti négy évet itt jellemezte: a barátság, a szere­tet, a jó hangulat, ami mindennek az alapja. Ha akkor azt a csapatot nem robbantják szét, Békéscsaba talán az ország legjobb vidéki színháza lehetett volna... Soha nem felejtem el az első békéscsa­bai premierünket, az Éjjeli mene­dékhelyet. Amikor lement a füg­göny, 15 perces vastaps volt, ki­gyulladtak a fények, a nézők állva tapsoltak, és láttam a könnyeket a szemükben. Remek közönség a csabai, hálás, itt végig telt házzal mennek az előadások. Most ugyanezt tapasztalom. S a közön­ség mindent kárpótol. A mai vi­lágban a színésztől sokat el lehet venni, meg lehet alázni, le lehet vonni a fizetéséből, el lehet bo­csátani, de a közönség szereteté- től nem lehet megfosztani. Gon­doltam már többször arra, hogy abbahagyom a pályát, valami másba kezdek; a közönség szere- tete az, ami itt tart, amitől érzed, hogy szükség van rád. — Békéscsaba nem a világ vége — állítja Barbinek Péter —, különösen most már nem az, bár én régebben sem éreztem annak. Mindig az a világ közepe, az a színház, az az élettér, ahol ját­szunk, nem? Ahol élünk és jól érezzük magunkat. Akkoriban itt hagytam egy álmos, poros lakóte­lepet, amelyre az alföldi bezárkó- zottság volt jellemző, és most visszajöttem egy hatalmas fejlő­désen keresztül ment európai kis­városba, ahol az emberek más­képp öltöznek, másképp szólnak egymáshoz. A nők, a fériak úgy járnak az utcán, ahogyan Európá­ban, az üzletek, a házak, az utcák színesek, érződik a szeretet, ez nem a világ vége. — Azért jöttem vissza, mert hívtak. Mivel tíz vidéki színház van az országban, és szépen-las- san mindet végigjártam, volt, ahol többször is megfordultam, mindig igyekszem odamenni, ahol a vélhető legjobb művészi és anyagi konstelláció áll össze a számomra: azt játszom és annyi­ért, amit megérdemlek. Különbö­ző személyes oka van annak, hogy ki miért jött vissza; az vi­szont biztos, hogy ez a társaság, amely most újra összejön, az el­múlt 5-6 év alatt megkeménye­dett, emberebb, tisztatekintetűbb, kedvesebb lett. Mintha nem lenne ellentét az emberek között, meg­szűnt a szakadék... »r v Tomanek Gábor és Barbinek Péter ismét Békéscsabán Fotó: Gál Edit Mozaikok ötvenhatból. Kalapos király kus: az alakos ábrázolás kere­tein belül szabadon él a fiktív, a jelképes, a szürrealisztikus, vagy éppenséggel a dekoratív, sőt a Paul Klee kezén mesebeli­vé költőiesedett mértani elemek jellemző erejével. Tehát éppen az válik erényé­vé, ami másokat korlátozna: festőként sem felejti el az orvosi etika és a korszerű gyógyítás alapelvét, miszerint a tüneti ke­zelés csak bevezetés a baj feltá­rásának és megszüntetésének folyamatába. Úgy érzem, akkor tud művé­szileg továbbra is előrehaladni, ha viszont orvosként sem tagad­ja meg (a művészetért sem!) azt, amire a művészet tanít vala­mennyiünket; hogy nincs egyet­len, nincs végleges recept a szép, jó és igaz élet titkára... Vagy ezt már csak Várszegi doktor úr némely festményének a telibetaláló groteszk szelleme mondatja velem?... Banner Zoltán ...és utána, így jellemezhetem tömören a Tevan kiadó új köny­vét, Sarusi Mihály: Kazal című regényét. A jeles szerző rendha­gyó módon, szemerkélő esőben, a Jókai Színház előtt egy szé­násszekéren ajánlotta olvasói­nak immáron nyolcadik kötetét. Az okányi szalmakazalban me­nedéket kereső ember története csak egy az 1956-os és az azt követő évekből. A könyvben sorra megtaláljuk — többek közt — a derékbatört sorsú Fe­kete Pálét, az igaztalanul fel­akasztott Molnár Sándor gaz­dáét, a Kevermesen véletlenül tüntetésbe keveredett Mák And­rásét, a kivégzett Mány Erzsébe­tét és Farkas Mihályét. A 79 fejezetre tagolt mon­tázsregényt a főhős felesége, Mozis Rozi vezeti be s csakha­mar egy széttöredezett freskót kell összeillesztgetnünk, hogy valamelyest nyomon követhes­sük az elindított történetet. Eb­ben az emlékezet nyújt segítsé­get az idősebbeknek, míg a fiata­labb nemzedéknek (ha érdekli őket) inkább puzzle-játék. Saru- sinak lételeme az elmesélő kedv, de az a népies elbeszélő stílus, ami sikeres volt a „A csa­bai Szajnán” című művében, az az új könyvében már kevésbé szerencsés hangvételű. Sőt! A triviális és gunyoros hang ép- penhogy nehezíti a történelmi tények elővezetését. Sok helyen indokolatlanul kocsma-ízű a könyv szövege, s csak példaként idézem, amint Zahorán a vere­kedésben „az egyiknek szét­baszta fejét a szódásüveggel, a másikat pofán csapta a csonk­kal”. Jóllehet korszakfestőek Lészkó András és Huszár Rezső versei, a jelszavak, a csasztus- kák és a WC-feliratok, ízelítőt kapunk a kor humorából is: „Hatalmas falragasz a borbély­nál: Ne alázzon meg a borrava­lóval! A végén kérdem a mester­től: Uram, megalázhatom? Egész nyugodtan, elvtársam.” Találkoztam egy-két szójáték­kal, melyek közül szellemes az ’56-os „elvi” LVI római szám, amely egyben a könyv azonos számú fejezetét is jelenti. Sarusi szándékosan lokálissá teszi könyvét a csabai szlovák nevekkel: Hricsovinyi, Blahut, Kvasz... ám egyben az irodalom perifériájára is szorítja azt. A Békés megyében játszódó, jól felismerhető helyszínek zöme fölöslegesen átköltött nevűek: Nádasgyarmat = Füzesgyarmat, Zarándcsaba = Békéscsaba stb., akárcsak a szereplőké: Szotyek/ Szobek, Tibori/Tábori, Cselei/ Cserei, ámbár vannak, akiket nevén nevez: Hegyesi Jánost, Kiss Bélát és az országos veze­tőket. Mindezek mellett a „Ka­zal’'kissé provinciális, mert a helyi történések mozaikdarab­jaiból állt össze a kissé laza szer­kezetű krónika, noha hitelessé­géhez nem férhet kétség, ele­gendő a korabeli újságokat át­nézni. A regényes-elbeszélő formában írt könyv hű tükre az erőszakkal erőltetett „szocializ­musnak”. Balogh Ferentz Miért szép Kosztolányi Dezső verse? Halotti beszed Látjátok feleim, egyszerre meghalt és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt. Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló, csak szív, a mi szívünkhöz közel álló. De nincs már. Akár a föld. Jaj, összedőlt a kincstár Okuljatok mindannyian e példán. Ilyen az ember. Egyedüli példány. Nem élt belőle több és most sem él s mint fán se nő egyforma-két levél, a nagy időn se lesz hozzá hasonló. Nézzétek e főt, ez összeomló, kedves szemet. Nézzétek itt e kéz, mely a kimondhatatlan ködbe vész kővé meredve, mint egy ereklye s rá ékírással van karcolva ritka, egyetlen életének ősi titka. Akárki is volt ö, de fény, de hő volt. Mindenki tudta és hirdette: ő volt. Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt s szólt ajka, melyet mostan lepecsételt a csönd s ahogy zengett fülünkbe hangja, mint vízbe süllyedt templomok harangja Ez vagyok s ez leszek én, majd koporsóban? — döbben meg az olvasó, lett légyen az bárki, mert a sorokat magára veheti. Úgy ír Kosztolányi egy emberről, úgy búcsúztatja, hogy minden ember dicsősége zeng ki belőle. Saját, külön egyéni léte, különvalósága, mássága, mégpedig egy csodálatos egységben. Abban, hogy bár mindannyian emberek vagyunk, de mégis „Egyedüli példány”. Milliárdok milliárdja született már meg, és fog létrejönni ezután is, de abból ami én vagyok, vagy akit éppen most temetünk, nem volt, nincs és nem lesz több. Csak ez az egy! Örökre szólóan. Lehet ember akármennyi, ez az egy megismételhetetlen! Ez a vers himnusz és zsolozsma. Az élet himnusza és a halál zsolozsmája. Az élet minden csodája benne van és a pusztulás minden a mélybe lenn s ahogy azt mondta nemrég: Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék, vagy bort ivott és boldogan meredt a kezében égő, olcsó cigaretta füstjére és futott, telefonált és szőtte álmát, mint színes fonóit: a homlokán föltündökölt a jegy, hogy milliók közt az egyetlenegy. Keresheted őt, nem leled, hiába, se itt, se Fokföldön, se Ázsiába, a múltba sem és a gazdag jövőben akárki megszülethet már, csak ő nem. Többé soha nem gyűl ki halvány-furcsa mosolya. Szegény aforgandó, tündér szerencse, hogy e csodát újólag megteremtse. Édes barátaim, olyan ez éppen, mint az az ember ottan a mesében. Az élet egyszer csak őrája gondolt, mi meg mesélni kezdtünk róla: »Hol volt...« majd rázuhant a mázsás, szörnyű mennybolt s mi ezt meséljük róla sírva: »Nem volt...« Úgy fekszik ö, ki küzdve tört a jobbra, mint önmagának dermedt-néma szobra. Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer. Hol volt, hol nem volt a világon, egyszer. fájdalma. A templom, a kincstár dől össze egy- egy ember elmúltával. S a titok is ott van körülötte. Az, hogy aki — vagy inkább ami? — pár pillanattal előbb élt, mozgott, küzdött, vágyakozott—az már csak önmaga szobra. Egy világ volt, s egy világ ment el vele. Pótolhatatlan. Akkor is, ha „Nem volt nagy és kiváló...”. Ám fenség mégis, mert „Egyedüli példány”. S mert „szív, a mi szívünkhöz közel álló”. Kosztolányi a hangulatok és gondolatok költője. Sok csodálatos verse tanúsítja, de a Halotti beszéd mind közül kiemelkedik, szinte összefoglalója a legnagyobb dolgoknak. Az ismeretnek és az ismeretleneknek. Az emberi lét nagyszerűségének és a természet titkának, s annak a megmagyarázhatatlan valaminek, ahogy a kettő egymásba olvad, egymást kiegészíti. Életben, halálban. Vass Márta

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom