Békés Megyei Hírlap, 1991. november (46. évfolyam, 256-281. szám)

1991-11-02-03 / 257. szám

1991. november 2-3., szombat-vasárnap MŰVÉSZETEK­& A Montgomery-gyűjtemény Angol mecénás ajándéka a Szépművészeti Múzeumban John Walker: Kew Vannak még csodák! Mert ugyan minek nevezhető, ha nem csodának az a tény, hogy egy angol műgyűjtő egymillió font értékű műtárgyat adományoz egy magyar múzeumnak. Az il­lető úrnak semmilyen kapcsola­ta nem volt hazánkkal. Sem ro­kona, sem ősei, sem barátai kö­zött nincsenek magyarok. Akkor vajon minek köszön­hető a nagyvonalú gesztus? Mert, hogy felettébb értékes adományról van szó, arról meg­győződhet bárki a Szépművé­szeti Múzeum Új művészet — Bryan Montgomery adománya című kiállításán. Nos, a 167 kortárs művészeti alkotás azért került Magyaror­szágra, mert Montgomery úrnak nagyon megtetszett a Szépmű­vészeti Múzeum épülete, gyűj­teménye. Amikor az idén ta­vasszal hazánkban járt, megis­merkedett a múzeum munkatár­saival, és felajánlotta, hogy har­minc éve gyűjtött — és eddig érintetlen — kollekciójából ajándékoz. Méghozzá a mú­zeum gyűjteményéből hiányzó 20. századi művészek alkotá­sait. Elsősorban nagy-britanniai alkotóktól (Derek Boshier, Rita Donagh, Paul Huxley, lan McKeever), és a nemzetközi művészvilág olyan jeleseitől, mint a Karel Appel, Kennet No­land, Frank Stella, Joseph Beuys. Átfogó életművel került a gyűjteménybe Michael Gins­borg, Keith Milow és Kestutis Zapkus. Új, a Szépművészeti Múzeum gyűjteményeiben ed­dig nem képviselfműfajjal kosz­tüm- és színpadtervvel jelenik meg Derek Jarman. Százhatvanhét szobor, fest­mény, grafika, rajz, fotó és ve­gyes technikájú mű alatt áll a felirat: Bryan Montgomery ajándéka. Az absztrakt expresz- szionizmus, a geometrikus absztrakció, a hard-adge, a mi­nimal art, a fotórealizmus és más századunkbeli irányzat képvisletében. Novemberben, amikor a fel­újítás miatt bezár a Szépművé­szeti Múzeum, körútra indul ez a kiállítás. Előbb néhány ha­zai nagyvárosban, majd ke­let-európai fővárosokban mu­tatják be. Montgomery urat nagylelkű adományáért Pro Cultura Hun- garica emlékplakettel tüntette ki Andrásfalvy Bertalan művelő­dési és közoktatási miniszter. (kádár) TÁRSADALOM -------­Az opera fantomja(i) Új színházi szenzáció Lon­donban: két hónap múlva lesz „Az opera fantomja” premierje a Shaftesbury Színházban. A színházhoz értők persze tízezer kilométeres körzetben felkapják a fejüket: de hiszen „Az opera fantomja” 1986 óta egyfolytában megy, telt házzal, a Her Majesty’s Színházban, ugyancsak Londonban, s még most is öt hónapra előre elkelt minden jegy. Csakhogy fordítva van: az új darab a régi, és a régi az új. Tör­tént egyszer, még 1976-ban, hogy Ken Hill, egy eladdig nem túl sikeres angol rendező fölfe­dezte Gaston Leroux francia szerző 1911-ben írt regényét, és zenés színdarabot írt belőle. Címe: Az opera fantomja. Arról szólt, milyen viccesen felboly­gatja a párizsi opera unalmas rutinját, hogy a házban kóvály- gó szellem beleszeret egy tán­cosnőbe. A népi színműszerű cselekményt Verdi, Offenbach, Mozart és Donizetti zenéje kí­sérte. Utoljára 1984-ben játszot­ták Londonban, a Stratford kerü­leti Theatre Royalban. A színházi közemlékezet azt tartja, hogy ott látta Andrew Lloyd Webber a darabot és úgy megtetszett neki, hogy együtt­működést ajánlott Hillnek. Ám az első megbeszélés után alig telt el néhány hét, s a már akkor is milliomos musicalszerző in­kább az önállóságot választotta, átíratta Hill darabját. Londonban közismert az ope­ra két fantomjának párhuzamos története. Sőt, a jegyügynöksé­gek Londonban busás bevételt remélnek a régi-új fantomtól, mert úgy vélik, a turisták ezt is „megeszik”, ha nem kapnak je­gyet Webber fantomjára. Ott­hon elmesélhetik a családjuk­nak, hogy látták az opera fan­tomját Londonban. Nem mindegy a nénikéjüknek, hogy melyiket? Kántor Zsolt versei: Az ellágyulás Az ellágyulás (írtózatok) gyűrűibe evezel, éjszakalelkű víz, macskakőn pohár gurulósa. Tapintat-holdudvar, dudvába fekszel és vársz. Mintha számok egymásra dobáltsága lenne a szőr, s középen egy körző nyílna szét. Ezek a képek adják ki a bűntudatot. Zöld moraj, megbillen a dal. Darázs kering a hüvelynél, pöndörödő lapszél, vérbő indigó, szájzuhany, szőlőszemek. Mostfel- térdelsz a „kontinensen” és széttárod combjaidat. Csöngetnek, én rögtön SZAVAKRA GONDOLOK, nem érzek, csak megkeresem a megfelelő kifejezést. Öltöny és női száj. A székre dobált zakó, a nyak­kendő spirálja mintha egy kubista szobor lenne. A szorongás, mint a szabadság kezdete, írod, és súlyok dőlnek el a szívedben, mintha szirupot kortyoltál volna és keserű tablettákat nyelnél. Belső „jégverés” Szigony van a mellkasomban, vele alszom és ébredem. Mintha élő, lüktető (vérbő) csontszilánkokból összenőtt tömb lenne, ugyanakkor műSZER, ami néha bekapcsol és búg, seza berregés a fájdalom. Sokat cigarettázom és káromkodom mostanában (káromlás: a kontinens sara), eszembe jut Sára szeméremszőrzete, egyszóval reszketés pusztán jelenlétem. Isten hetek óta haragszik rám amiért... és itt sok bűn, vétek, mocsok felsorolható. Ezért nem lepne meg, ha valóban a bordáim mögé ágyazott vola meg magának egy Szörny, akivel álmodni szoktam a távolsági buszon. Érdekes, a vonaton általában egy írógépben játszódnak vízióim, megvannak minden helynek az álom-térberendezései, s a gyorsaság ah! a haladás, megfoncsorozza a rémképeket, ahogy kattog a sínen (sláger), érzem, hogy megy velem együtt a lélegzetem, mint egy füst­karika-hologram. Megy az életem előre (lektűr), végre elmozdul bennem a műszer (a műfaj), amit kisfiam „meglepetés-teaidő”-nek nevez. Akikért nem szólt a harang... Döbbenetes tények irodalmi feldolgozásban Illés Sándor a vajdaságiaknak állít emléket ...hemingways címmel állí­tott emléket a temerini születésű Illés Sándor mindazoknak a vaj­daságiaknak, akik 1944. őszén a szerb megtorlás áldozataiként jeltelenlsírokba kerültek. Döbbenetes tények irodalmi feldolgozása ez a békéscsabai Tevan kiadó által megjelentetett elbeszéléskötet, amelynek mag­va már az író „Sirató” című ön­életrajzában is megtalálható. A történelem eme szégyenletes eseményeinek krónikáját Cse­res Tibor írta meg. (Vérbosszú Bácskában.) A szerb partizánok temerini vérengzése mint összesodort hajfonat, találóbb hasonlattal kötélfonatként vonul végig a kötet hat elbeszélésén. Fel-fel- villannak a szomszédos falvak­ban történtek is, mintegy bi­zonyságul, hogy nem elszigetelt jelenségről van szó. Az olvasó­nak régi és új térképeken kell követni a cselekmények helyét, mert — többek közt — Boldog- asszonyfalvát most Goszpod- jincinek, Tündérest meg Vilo- vonak nevezik, attól függően, hogy magyar avagy szerb sze­replő szájából hangzik el. A könyv a félelem könyve^ zömmel Molnár Andrásék és a Molnár Andrások értelmetlen kínzásának és halálának törté­netével. Az elbeszélések sorába illeszkedik a joggal felelősségre vont Eichard József öngyilkos­sággal végződő utolsó vacsorá­ja, amely mint téma Illés Sándor egyik korábbi és sokkal humá­nusabb ábrázolású novellájában is visszatér. Az „Üzenet a túlvi­lágról” akár egy családregény vázlatának is beillik, a romanti­ka minden kellékével felszerel­ve. Ám ez a „regény” nem re­gény, hanem történelem, egy ember (Uracs Lajos) megélt tör­ténete, amelyhez képest a re­gényírók fantáziája csupán szürke köd! Olvasói izgalomban sincs hiány, amikor a rég elte­metett Cézár kutya, mint az ösz- szes szereplők kulcsfigurája ke­rül a kalandos történet előterébe. A romantikából hamar vissza­zökkenünk a nyers realizmus ta­lajára s a félelem fekete gubanc­ként már bennünket is elfog, mert a gyűlölet tüzét mestersé­gesen szítók és a nacionalista indulatoktól fűtött bosszúért li- hegők még irányítást is kaptak a titoista szerb vezetéstől: „deset- kovati!”, azaz megtizedelni. „Ami akkor történt, azokban az október végi napokban, még ma is fekete gyászfátyolként lebeg Bácska felett. Tömegsírok jelzik minden magyar településen a kegyetlen bosszút, s a félelem rettegése még ma is a szívekben él. Ha az áldozatokról esik szó, akkor azt csak suttogva említik, könnyes szemmel, mert beszélni nem volt szabad erről ötven eszten­deig”, s még csak a harang sem szólhatott értük. És szinte hiába múlt el negyvenhét év a ször­nyűséges bácskai vérengzés óta, Pallai Péter, a BBC magyar adá­sának főmunkatársa 1991. októ­ber 13-án az esti beszámolóban elmondta, hogy az emberek még ma is félnek a Vajdaságban min­den szélsőséges szerb megnyil­vánulástól, s hol van az európai­ság, ha 5—10 százaléknyi fana­tikus fegyveres túszként tarthat­ja az egész társadalmat. Balogh Ferentz Nevető fejfáink nincsenek... Sírfelirataink, sírverseink komolyak Az idősebb nemzedék tagjai közül bizonyára többen emlé­keznek Jókai Mórnak A magyar nép élce című acfomás könyvé­ben összegyűjtött tréfás sírver­seire. Közülük némelyik még ma is közszájon forog ilyen­amolyan változatban, mint pél­dának okáért az „Itt nyugszik Sára asszony, no meg a férje is otthon”, „Itt nyugszom én, olva­sod te, olvasnám én, nyugodnál te”, „... született Debrecenben, meghalt hasrágásban” és így tovább. Ezek azonban vagy a nagy magyar mesélő fantáziájá­nak termékei, vagy kvaterkázás közben hallhatta a víg cimbo­ráktól. Temetőinkben ugyanis hu­moros sírversek, úgynevezett „nevető fejfák” nincsenek. A magyar ember a halálból a teme­tőben nem csinál viccet. Ellen­kezőleg: sírfelira­taink komolyak, tragikus színeze­tűek, kifejezik a család, a hozzá­tartozók gyászát. Ünnepélyes stílu­suk esetenként mesterkéltnek tű­nik, a versek he­lyenként nehéz­kesek. Amin nem is szabad fenn­akadni, hiszen a fejfaírók, aho­gyan például a szatmári Erdőhá­ton nevezik, egy­szerű falusi embe­rek, akik inkább értenek a fa-, mint a versfaragáshoz. Egyébként az ő feladatuk a fej- fa hagyományos díszítése, a szo­morúfűz, a tulipán és más jelkép be­vésése is. Sok helyütt a sírverset ABFRA betűrövidítéssel indítják, majd BP-vel végzik, ami „aboldog feltámadás remé­nye alatt”, illetve a „béke porai­ra” rövidítése. Erdély magyar­lakta vidékein gyakori a sírfel­iratok lezáró R. I. P., azaz requi- escat in pace (nyugodjék béké­ben). Nem paraszti faragótól szár­mazik az a sírfelirat, amely az arácsi-balatonfüredi református temető egyik, színművésznőt rejtő sírkeresztjén olvasható. Ám azért érdemes felidézni, mert stílusában beleilleszkedik a falusi sírversek közé és mutat­ja, hogy mennyire élt nálunk a városokban, a középosztály kö­reiben is ez a szokás: „Szilágyi Nina a remény virág / a szellem­dús színésznő s honleány / rövid szerep után / tavasz korán el- húny vahervad /e föld sírporán. / Hű anya s a testvéri szeretet / és Thália sóhajt e sír felett / Élt 17 évet. Meghalt Aug. 5. 1859.” Ha e fejfa anyaga az idők fo­lyamán sok helyen meg is válto­zott, és kőből, márványból, vas­ból állítanak mostanában emlé­ket a családtagok halottainak, a sírversek modora és mondandó­ja hagyományos maradt, amint ez például a Baranya megyei magyarszéki temetőben látható a közelmúltban készült egyik sírkövön: „„.Honvéd-apja el­ment. / Árva család egén / Ifjú bányász-fia / Volt a vigasz, re­mény: / O is elment szegény!” Dr. Csonkaréti Károly

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom