Békés Megyei Hírlap, 1991. november (46. évfolyam, 256-281. szám)
1991-11-02-03 / 257. szám
REKES MEGYEI HIRLAPMŰVÉSZETEK- TÁRSADALOM 1991. november 2-3., szombat-vasárnap Életünk áldozócsarnoka, kilövőbázisunk: Remete Emlékezés a 45. évfordulón Remete! Gyula-Remete! — hajtogatom magamban, amíg emlékeket szedek elő a múltból, olyan emlékeket, melyek az erekből és az idegekből soha nem mosódnak ki, olyan emlékeket, melyek kérgeskezü munkás- és paraszfiatalokból embert, tanítót, pedagógust neveltek. „Gyula-remetei”-nek lenni fogalom volt Gyulán és Békés megyében — egykor —, legalább olyan fogalom, mint a fővárosban, s az országban az „Eötvös kollégista”. A második világháború után már elhallgattak a fegyverek, amikor dr. Varga Ferec pedagógus és jogász „makacs fejébe vette”, hogy tájtanítóképzőt szervez, ahol az új nemzedék felneveléséhez „állít elő” új típusú tanítókat... Ezt a Magyar Népi Művelődési Intézet és az illetékes szakminiszter is jóváhagyta, engedélyezte. Először benn Gyulán, az ablaktalan, feldúlt Károlyi—Almássy-kastélyban kapott otthont a kis csapat, s vetette meg az alapját a „Paraszt Dolgozók Tájtanítóképzőjének” 1946-ban. A kezdeti lépések után a gyulaiakból gyula-remeteiek lettek, mert megkapták a Fekete- és Fehér- Körös között — ott, ahol a vasút találkozik a kövesúttal — a volt javítóintézet épületeit, s hozzá 23 hold jó öntéstalajú, zsíros, de akkor gaztól és gyomtól burjánzó földet. Ez lett Gyula-Remete. Itt szervezték meg, s hozták létre a gyula-remetei Paraszt Dolgozók Tájtanítóképző Intézetét és Tessedik Sámuel Népi Kollégiumát 1946. november 2-án. Remetén — jelenleg is folyó — kutatásaim szerint — tanult és megfordult tanulóként vagy kollégistaként 165 diák, 18 tanár és 2 tanítónő... Eddig azért írtam többes szám harmadik személyben, mert a kezdeti lépésekkor nem, csak egy kicsit később lettem e rangos közösség tagja Berta húgommal együtt. Zömében önellátók voltunk. Mi magunk tettük művelhetővé, öntöz- hetővé, s műveltük meg gazdaságunk csatornarendszerrel behálózott földjét. Teheneinket mi fejtük, etettük, gondoztuk, ellettük... Jancsi névre hallgató, mokány, kis, oroszok által elhagyott lovacskánkat is mi „tartottuk karban”, sőt mi jártunk be vele az 5 kilométerre lévő városba, Gyulára. A Jancsi—kocsiba fogva — egyet tekert a farkán, s hajtószárat farka alá kapva, oda beszorítván azt, vágtába kezdett, szétszórt mindent és mindenkit, aki a kocsin volt: tejeskannát és prepát... Néha a kocsi is az árokban kötött ki, tört, s szakadt minden. Ott künn volt az iskolánk és a kollégium a meghitt és soha el nem feledhető környezetben, melyet magunk alakítottunk ki magunknak. Amikor kinőttük az épületet, akkor benn a városban, a mai Béke sugárúton kaptunk egy öreg, sarki házat, melyet saját kezűleg lebontottunk, s belőe az egyemeletes törzsépület végéhez — a Fekete-Körös felőli részhez — egy földszintes kollégiumot építettünk. Elkészülte után mi, fiúk be is költöztünk. Remetén nem volt sem téli, sem tavaszi, sem nyári szünet, hanem csak tanulás és munka, munka és tanulás, azzal a jól hangzó jelszóval: „Szükség van a tanítókra! Szükség van a lámpásokra! Szükség van az új értelmiségre!” Az egyes tanéveket csak a kollokviumok és vizsgák választották el egymástól. Egyik évfolyamot ma befejeztük, s már holnap kezdtük a másikat. Soha senkit nem láttam idegesnek, csak igyekvőnek, küzdeni tudónak, aki erejét, legjobb tudását latba vetve törekszik arra, hogy megszerezze a tanítói oklevelet, hogy felnőtt fejjel tanuljon tovább főiskolán, egyetemen, mely még néhány évvel ezelőtt elérhetetlennek tűnt előttünk. A folyamatos tanulással nyertünk egy évet. Az „első eresztés” 1950-ben kapott szárnyra. Tehát beérett Gyula- Remete első termése. Ha volt pénzünk vonattal — de ez legtöbbször hiányzott —, a lábunk közé kapva az utat, észre sem vettük, hogy máris benn vagyunk Gyulán, s ugyanannyi Ebben az épületben kapott helyet a Paraszt Dolgozók Tájtanítóképző Intézete 45 évvel ezelőtt. Ma nevelőotthon Fotó: Fazekas Ferenc Márciusig látható Széchenyi és kora vissza. Sok igaz szerelem szövődött a prepa-lányok és prepafiúk között, s a végzés után — künn, a nagybetűs Életben — házasság. Jöttek Remetére Sellyéről és Kunszentmártonból is közénk prepák, akik szeretetteljes tagjai lettek remetei közösségünknek. Abban az időben sok mozgalmas nap volt népünk életében. Gyalog, kocsin, teherautón közeli és messzi vidékre is eljártunk „népnevelni”, különféle céllal szervezni, állami gazdaságba dolgozni, úszni, vívni, a Béke Népi Együttesbe énekelni, táncolni, verseket mondani... A volt gyula-remeteiek zöme ma is Békés megyében él. De voltak közülünk többen a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán, a József Attila Tudományegyetemen, a Debreceni Tanítóképző Főiskolán... adjunktusok, docensek, tanárok doktorátussal, tudományos fokozattal rendelkezők is (lehet, hogy még vannak is). Egy volt miszterhelyettes is kikerült közülünk. A fővárosban élő tanárok és volt diáktársak külön klubot alakítottak, ahol hűen ápolják a remetei hagyományokat. Többen már nem lehetnek közöttünk, mert fáklyájuk ellobbant. A kegyelet és az emlékezés csal könnyet szemünkbe a találkozókon a néma felállás és tisztelgés alkalmával. Anyabölcsőnk 1951-ben szűnt meg. Ennek is már 40 éve. Mi, a legkisebbek maradtunk utoljára, amikor is a III. évet befejeztük. Ekkor 17-őnket szétraktak az ország néhány reguláris korú tanítóképzőjébe: Kiskunfélegyházára, Újszegedre, Szarvasra, Nagykőrösre, Hódmezővásárhelyre; ahol előbb érettségiztünk, majd egy gyakorlóéves tanítójelölti év után képesítőztünk, s lettünk okleveles tanítók. Mi, élők valamennyien nagy hálával tartozunk dr. Varga Ferenc szeretett és tisztelt — egykori — igazgatónknak, hogy ölelő, kemény, erős karral felemelt bennünket, tanítóvá, emberré nevelt valamennyiünket! Szeretettel és tisztelettel hajtjuk meg szívünk, lelkünk, emlékeink zászlaját REMETE emléke előtt! Rácz Sándor Annak idején, 1905 és 1945 között a Magyar Tudományos Akadémiának volt egy emlékanyagban, kéziratban, dokumentumokban gazdag Széchenyi Múzeuma. Ez a relikviagyűjtemény ötven évig nem volt kiállítva. A legnagyobb magyar születésének kétszázadik évfordulóján az Akadémiától örökölt, a saját és az országban fellelhető más Széchenyi dokumentumból rendezett kiállítást a Magyar Nemzeti Múzeum Széchenyi István gróf és kora címmel. Jubileumi kiállítás lévén a bemutató Széchenyi személyére koncentrál, de éppen ezért jelen van a magyar reformkor és a szabadságharc, mint történelmi háttér, és mint a gróf széles körű tevékenységének, társadalmi, gazdasági kapcsolatainak színtere. Hiteles és sokrétű az a muzeális anyag, amely a Széchényi család előtörténetével, jeles személyiségeivel foglalkozik. Személyes tárgyak, ruhák, írószerszámok, a döblingi magány dokumentumai, préseltbőr kötésű naplója emlékeztetnek a gróf tépelődő és mégis aktív személyiségére. A Tudós Társaság, a Nemzeti Casinó alapításának, a Lánchíd építésének, a folyamszabályozásnak, a gőzhajózásnak, a lóversenynek, a városrendező elképzeléseknek emlékei, szellemi és anyagi alkotásai folytatják Than Mór: Széchenyi portréja a sort. Egész teremnyi falat borítanak be a Lánchíd tervrajzai, dokumentumai, az Alagút, a „Csónakda” tervezetei, könyvei, röpiratai, naplójának lapjai idézik az író-politikus Széchenyi gondolatait. Országgyűlési tevékenységének dokumentumai, miniszterségének szellemi emlékei. Széchenyi a katona, a politikus, az író, a társadalmi reformer s a döblingi mártír alakja körül felidéződik a kor, amelyben élt, amelyet lázasan formált, amelyben elvbarátokra, segítőkre, valós és vélt ellenségekre lelt. A látványos és figyelemre méltó kiállítás, amely jövő év márciusáig látogatható, ajánlható kisdiáknak és egyetemistának, fiatalnak és öregnek, magyarnak és a magyarság iránt érdeklődő közönségnek egyaránt. Bútorai felidézik a kort, amelyben élt (Fotó: MTI-Press — Wormser Antal felvétele) „Elvesztettük az inkognitónkat” Mici néni, a tudósfeleség Nyugodtan elüldögélhetne a parkban a kisnyugdíjasok között, nem tűnne ki semmivel. Egyszerű az öltözéke, ősz haj keretezi finom arcvonásait, pillekönnyű a mozdulat, amellyel átint egy szomszéd asztalnál ölben ülő kisbabának. Pedig díszvendég ő itt, férje, Teller Ede oldalán, „árnyékában” a hajdan maga is fizikus feleség, Teller Edéné, Mici néni. —Nicsak, új szomszédot kaptam! — mosolyog rám, amikor mellételepszem, de az orvosi-rendezői szigor elparancsol mellőle. Jobban őrzik, mint az atomot, s ez előtt éppoly értetlenül állok, mint talán ő. Nem is hagyjuk magunkat! A védelmet „kicselezve” mégiscsak szót váltunk. — Hogy él Mici néni? — O kedvesem, én már visszavonultam. Kaliforniában, San Francisco mellett viszek egy nagy házat, hatalmas kerttel, soksok virággal... imádok kertészkedni. Aztán vacsorákat, fogadásokat adok, jönnek a barátaink, beszélgetünk... Az állatokat, a kutyát, macskát nem szeretem, mert azok hangosak, míg a virágok csak nyílnak és illatoznak... —- Sokat utaznak? — Igen, nagyon sokat, a férjemmel együtt. Most repülővel jöttünk Bécsig, aztán kocsival. —Jó ismét idehaza lenni? — Nagyon, nagyon jó. Csak azt sajnálom, hogy még nem járhattam a szülővárosomban, Budapesten és szüleim városában, Nagykanizsán... — Mici néni boldog ember? — Igen, kislányom, elégedett és boldog vagyok, szép, gazdag életem volt. — További szép napokat, és jó egészséget kívánok! Apró kezét nyújtva, bársonyos érintéssel mondja: — Magának, maguknak is kedvesem... Mesélik, hogy egyik beszélgetésen a humorát is felcsillantotta, amikor megjegyezte: — Elvesztettük az inkognitónkat! Hiszen itt mindenki tud magyarul...! Szakály Éva Ismerjük meg a Bibliát! Hogyan jutott el hozzánk a szent szöveg? A Bibliával kapcsolatban ismételten felmerül a kérdés, hogy a szövege változtatás nélkül jutott-e el hozzánk? A szent szövegeket egészen a könyv- nyomtatásig kézzel másolták, és a kéziratok csak szűkebb körben voltak hozzáférhetők. Ebből adódóan minden jószándék ellenére hibák, elírások kerülhettek bele, sőt a tudatos változtatás sem kizárt, hiszen az ellenőrzés lehetősége korlátozott volt. Nem csoda tehát, hogy a szöveghűség problémája foglalkoztatja a Bibliát olvasó embert. Összöveg a tizedik századból Az Ószövetség egyes könyvei a Kr. e. IV. századtól kezdve nyerték el végső formájukat, és legtöbbjükön több nemzedéken át dolgoztak. Vagyis a szöveg hosszú ideig nem volt véglegesen lezárt. Annyi bizonyos, hogy a Kr. u. I. század végén, amikor a zsidóság meghatározta a szent könyvek gyűjteményét, a kánont, egyúttal a héber nyelvű Biblia mértékadó, hivatalos szövegét is rögzítették. Az Ó- szövetség eredeti, teljes héber nyelvű szövege csak a Kr. u. X. századból származó kéziratokban maradt ránk. Ezeket a masz- szoréták (hagyományozok), a zsidó rabbinikus tudományosság képviselői készítették, akik a Kr. u. 750 és 1000 közötti időszakban Palesztinában és Babilonban tevékenykedtek. Céljuk volt többek között, hogy az Ószövetség héber szövegét a kéziratok gondos mérlegelése alapján megtisztítsák a másolás során keletkezett hibáktól, és azt a legapróbb részletekig meghatározzák. Tevékenységüket azzal is végérvényessé tették, hogy megsemmisítették a korábbi kéziratokat, s így a masz- szorétákat megelőző időszakból csak néhány héber nyelvű szövegtanú maradt. Felmerül a kérdés, hogy a X. századból való masszoréta kéziratok megbízhatóan adják-e vissza a majd egy évezreddel korábbi hivatalos tekintélyű szöveget? Meggyőző bizonyítékok igazolják a X. századi héber szöveg hitelét. A héber Biblia ókori, a Kr. u. II. századtól készült görög és latin fordításai, és az Ószövetség idézetei a rabbinikus irodalomban az I. század végén elfogadott szövegtípust képviselik, ugyanakkor azonosak a masszoréta kéziratokéval is. A hitelesség szempontjából különösen fontosak az 1947-től Qumránban feltárt kéziratok, illetve kézirattöredékek, amelyek a Kr. e. II. század és Kr. u. 70 közötti időből valók, s Eszter könyvét kivéve, az Ószövetség valamennyi írásából tartalmaznak részleteket. Közülük a legjelentősebb Izajás próféta 66 fejezetből álló könyvének teljes szövege. A qumráni kéziratok érdekessége, hogy még az egységes héber szöveget megelőző időszakban keletkeztek, de lényegében mégis megegyeznek a X. századi kéziratokkal. Az eltérések elsősorban helyesírási természetűek, mint ezt Izajás kézirata is igazolja. Mikor keletkezett az Újszövetség? Az Ószövetség írásai Kr. u. 50 és 100 között keletkeztek, de teljes görög szövegüket legkorábban a IV. században készült Sinai és Vatikáni kódexből ismerjük. Vannak azonban a II. és IV. század közötti időszakból újszövetségi részleteket tartalmazó papiruszok, közöttük a 200 körül keletkezett Bodmer papirusz János evangéliumának teljes szövegével. Az ókeresztény egyházatyák munkái is gyakran idézik az Újszövetséget. Lehetőségünk van tehát arra, hogy ellenőrizzük az újszövetségi írások szövegének hitelességét. A Biblia egészét tekintve elmondhatjuk, hogy Izrael és az egyház tudatában volt a hagyományozás felelőségteljes feladatának. Gondosan törekedtek a hagyományozott szöveg hűséges és hiteles megőrzésére, a másolásból eredő hibák javítására, s a hamisításnak nem hagytak lehetőséget. A magyarországi út Az egész Ó- és Újszövetség magyar fordítása a reformációhoz kapcsolódik. Elsőként Ká- roli Gáspár gönci prédikátor fordította le a teljes Bibliát magyar nyelvre és nyomtatta ki 1590- ben Vizsolyban. Ezért hívják e kiadást vizsolyi Bibliának. Vallási értékén túl ez a fordítás az egyik, hatásában is legjelentősebb nyelvemlékünk. Többszöri javítás után a reformáció hazai egyházainak ez a hivatalos bibliai szövege. Az egész Szentírás katolikus fordítását Káldi György készítette el és adta ki 1626-ban. Az utóbbi két évtizedben a katolikus és protestáns egyházak kiadták a Biblia mai, magyar nyelvű fordítását is. Ma egyházi és más kiadásban is számos Bibliával foglalkozó munka jelenik meg. Különösen népszerűek az ún. képes bibliák, azaz a szentírási szöveg rövidített, kivonatos elbeszélései. Főként azok számára hasznosak, akik nem járatosak a Bibliában, de nem pótolják az eredeti szöveg olvasását. A Biblia vallásos mű, a hit tanúja. Ugyanakkor igaz az is, húsz évszázadon át meghatározta az európai ember életének szinte minden rezdülését. Ezért kultúránk megértésének egyik feltétele a Biblia ismerete. Rózsa Huba, a budapesti róm. kát. hittudományi egyetem tanára
