Békés Megyei Hírlap, 1991. október (46. évfolyam, 230-255. szám)
1991-10-12-13 / 240. szám
EXKLUZÍV 1991. október 12-13., szombat-vasárnap Sok a sertéshús vagy kevés? Beszélgetés Böő István mezőgazdasági szakíróval Dr. Böő István, a megyében élő mezőgazdasági szakember, húsz éve gyakorló állatorvos. Eddig nyolc ismeretterjesztő könyve jelent meg, közülük három ebben az évben. Munkáinak összpéldány- száma 150 000. Mivel lehet biztatni azt, akinek a nyomorúságos árat is csak három hónap múlva fizetik ki? — Ön a televízió Falutévé műsorában közel két hónapon keresztül magyarázta a termelőknek, miként kell sertéshúst termelni, miközben már akkor előrevetítette árnyékát a „sertésháború” . — Való igaz, nem lettem tőle tévésztár! Még akkor sem, ha a kettőnek semmi köze egymáshoz. — Mindenesetre nem volt túl szerencsés az időzítés. — Mentségemül szolgáljon, hogy felkértek, amit megtiszteltetésnek tartottam és nem utasíthattam vissza. Az időpontot nem én határoztam meg. De nekem is az a véleményem, hogy egy ágazatról nem akkor kell beszélni, amikor virágzik, hanem amikor mélyponton van. — Akkor legfőbb ideje, hogy beszéljünk az ország közvéleményét felrázó sertésügyről. Lépten-nyomon azt halljuk: sok a sertés Magyarországon. Valóban erről van szó? — Szerintem nem. Aki csak tehette, még a télen megtöltötte a hűtőládáját, az export állt, a hazai fogyasztás a megfizethetetlen húsárak miatt erősen visz- szaesett, a felvásárlás különböző okok miatt szünetelt vagy épphogy működött. Mivel a biológia ezeket a körülményeket figyelembe venni nem tudta, a már vemhes kocák lefialtak, a malacok nőttek, a hízók gyarapodtak, tehát a sertéslétszámban kényszertöbblet alakult ki. De ez a többlet csak látszólagos volt, mert amint az emberek meg tudták venni a húst (lásd nyári hűsakció), kiderült, hogy még a belföldi igények kielégítésével is bajok lehetnek. Sokan lebontanák óljaikat —Apropó, húsakció! Ön szerint elérte a célját? — A költségvetési pénzből finanszírozott augusztusi húsakció elrendelőinek jó szándékához nem férhet kétség. Máig sem tudom viszont eldönteni, hogy a termelőn vagy a fogyasztón akartak-e segíteni? Annak idején elhangzott olyan nyilatkozat, miszerint az akció célja a túltermelési válság levezetése (tehát a termelő segítése), de hallani lehetett olyan véleményt is, miszerint célja a lakosság szegényebb rétegeinek támogatása (tehát a fogyasztó segítése). Igazából egyiket sem érte el, mert előbbi esetben a húst a sertésólakból kellett volna szállítani, nem pedig — mint történt — a központi raktárakból. Vagyis az akcióhoz adott állami támogatást nem a feldolgozó kereskedelmi szférának, hanem a termelőknek kellett volna nyújtani. Az utóbbi esetben pedig az akció által felemésztett mintegy 450 millió forintot szociálpolitikai alapon lett volna jó felosztani a valóban rászorultak között. Elismerem, ez igen nehéz dolog. Az önkormányzatok azonban pontosan tudják, kik a rászorultak, s ha másképp nem, hát akár húsjegyek osztásával is segíthették volna a rászorultakat. Az egyik napról másikra élő kisnyugdíjas ugyanis tíznapos akció alatt képtelen több hónapi szükségletet felhalmozni. Ezt inkább azok tehették meg, akik a drágább húst is meg tudják venni. Ok a húsakció idején kellően „bespájzolhattak”. Arra már gondolni sem merek, hány hűtőkocsit pakoltak meg a hátsó bejáraton át (a későbbi jobb értékesítés reményében), miközben a kígyózó sorokkal már délelőtt tízkor közölték: a hús elfogyott! — Ön szerint tehát nincs szükség hasonló akciókra? — De igen, csak ügyelni kell arra, hogyha a költségvetésből, vagyis ha az adófizetők pénzéből fedezzük kihatásait, akkor azok élvezzék előnyeit, akiknek szántuk. — Az ideális persze mégiscsak az lenne, ha nem kellene időről időre túltermelési válságot levezető húsakciókat rendezni. Végül is normális körülmények között mekkora sertés- állományra van szüksége az országnak? — Amennyiben nyugati banktámogatással részt vehetünk a Keletre irányuló élelmiszersegélyben, ha akár kormánymegbízás útján, akár árucsere révén mégiscsak fellendülhet a sertésííúsexport, és végül ha az országban beáll a termelés—fogyasztás egyensúlya, akkor legalább 8 millió sertésre van szükség. A nyugati piacokra való húselhelyezés az ottani országok mezőgazdaságának támogatása és termékvédelme miatt néhány magasan feldolgozott termék kivételével egyelőre erősen korlátozott. Remélhető megindulása után ez a nyolcmilliós szám egyáltalán nem túlzott. — Jelenleg van ekkora sertésállományunk ? — Nincs. Az időnként közölt statisztikák a pillanatnyi adatokat közük, azok nem tendencia értékűek. Az évközi tenyészállat-kivágások negatív hatása csak ezután jelenik meg, egyrészt a szaporulat hiányában, másrészt további tenyészérték- romlásban. Mivel a termelőt mindig akkor akarjuk megfizetni, amikor nincs áruja, a már jelenleg is érzékelhető konjunktúra miatt az ismeretlen genetikai értékű állatokat is kész tenyésztésbe állítani, csak legyen eladható terméke. Ennek számos negatív következménye lehet (húsminőségromlás, szaporodásbiológiai zavarok, állategészségügyi gondok, rossz ta- karmányértékesülés, vagyis drágább termelés). Természetesen már csak azokról a gazdákról beszélek, akiknek idegrendszere és pénztárcája kibírta az év sertés-viszontagságait, s nem bontották le óljaikat. Biztató, hogy a várható rekord kukorica- termés a takarmányárakat talán letöri, s mivel a takarmány az összköltség 75—80 százalékát teszi ki, mégiscsak érdemes lesz sertéshúst előállítani — persze, ha megfizetik. A kistermelőknél is fajtát kell váltani — Ön szerint mennyi lenne a reális felvásárlási ár? — A jelenlegi költségeket figyelembe véve 90—115 kg-os kategóriában 80 forint, malacnál pedig 90—100 forint kilogrammonként. — Említette az exportot. Igaz-e, hogy a magyar sertésfajták nem felelnek meg a világpiaci igényeknek? — Engedje meg, hogy ezzel a kérdéssel kicsit bővebben foglalkozzak, mert a sertéstenyésztés jövője szempontjából alapvető jelentőségűnek érzem. Egy-egy fajta „előállítása” évek, nemegyszer évtizedek munkája, de az eredmény igen rövid idő alatt lerombolható. A magyar sertésfajtákról talán sohasem volt annyi vita, nem alakult ki annyi vélemény és ellen- vélemény, mint ma. A szakosított nagyüzemi sertéstelepek üzembe helyezése után csaptak össze a nézetek igazán, hangzottak el kinyilatkoztatások egyes fajták mellett és ellen oly mértékben, hogy azok a gyakorlati ember számára már rosszízű reklámhadjáratnak tűntek. E viták eredete, hogy a természetszerűbb, biológiai szempontból előnyösebb és következésképpen könnyebb feladatot jelentő kétirányú termelést (hús-zsír) felváltotta a szélsőségesen egyirányú hasznosítás (csak hús). Ráadásul olyan körülmények között (iparszerűség) és olyan méretekben (óriás telepek) történt mindez, amilyenre korábban sehol a világon nem volt még példa. Tehát nem lehettek gyakorlati tapasztalataink. Mintegy két tucat fajtát, típust, keresztezési generációt és hibridet állítottunk termelésbe, s ha közülük valahol, valamelyik jól termelt, megillettük a „jó fajta” jelzővel, míg ha másutt ugyanez a fajta — az előbbiekkel azonos körülmények között — csődöt mondott, rögtön megkapta a „rossz fajta” minősítést. Már ez is jelzi, hogy nem mindig a fajtával van baj. Mert a legjobb fajta sem tudja képességeit kifejteni, ha nem oda tesszük, ahova való, méginkább, ha nem a sertéshez akarunk technológiát csinálni, hanem a technológiához sertést (tartás), ha nem azt kapja az állat, amit megérdemel (takarmány), ha alapvető szaporítási vagy tenyésztési hibákat vétünk. A világpiac nem zsírt, hanem jó minőségű húst követelt, tehát a kistermelőnél is fajtát kellett váltani. De ahogy azt végrehajtottuk, az egyenesen kétségbeejtő! Megindult a fajtaáramlás a» nagyüzemekből (nemegyszer „betonvárakból”) a háztáji gazdaságok felé, sokszor olyan akciók (lásd vemheskoca- akció) formájában, melyek pénzügyi—jogi oldala általában rendezett volt, de a szakmai annál kevésbé. A prospektusbeli kiváló teljesítmények megbuktak, ráadásul olyan problémák jelentkeztek, olyan betegségek léptek fel, amelyek korábban tanyán vagy faluban ismeretlenek voltak. A fajta lett volna a hibás? Nem! Szerencsétlen állatnak először honosodnia kellett az új körülményekhez. Ez minden energiáját felemésztette, nemhogy még termelni is tudjon! Azután itt van a takarmány, a legfontosabb környezeti tényező kérdése. A fajta tehet róla, hogy képtelenek vagyunk egyformán jó minőségű, garantált beltartalmú tápokat készíteni? A fajta okolható azért, hogy a fehérjetakarékos takarmányozást úgy értelmezzük, hogy a takarmányból kispóroljuk az állati fehérjét? Azután itt van a szaporítás dolga! A fajtatulajdonságok a tisztavérű egyedek- re vonatkoznak. Legtöbbször a gazda sem tudja, milyen fajtájú a sertése, mert a háztáji kocaállomány nagy része maga is keresztezett, sokszor nem is két, hanem a továbbkeresztezések folytán több fajta terméke. Ki tehet ezek után arról, hogy a párosítás spontán, ötletszerű, szakszerűtlen? Természetesen nem a gazda tehet róla, hogy korábbi fajtáját leváltották, azután pedig magára hagyták. így fordulhatott elő, hogy hibridkocákat — melyek párosításánál nemhogy a fajtát, de még a vérvonalat is figyelni kell —, zugkanokkal búgattak. Persze, hogy nem jöttek a várt eredmények! Szerintem a hazai hússertésfajták alkalmasak arra, hogy a nyugati piacnak megfeleljenek. Tudatosan nem mondtam magyar fajtákat, hiszen a magyar lapály sertés például svéd— német—holland lapályok különböző vérhányadú terméke, a duroc amerikai, a pietrain belga, az öves német, a Hampshire angol, de még a magyar nagyfehér hússertést is magyar, angol és svéd vonalak kombinálásával „állították elő”. Hibridsertéseink vonalait is ezek képezik. Mivel a vágóérték jól öröklődő tulajdonság, e fajták utódaiban is megjelenik akkor, ha azok biológiai igényeit kielégítjük. Figyelemmel kísérve az európai katalógusokat kitűnik, hogy az ottani paraméterek sem jobbak a mieinknél (néhány hibridünk stresszérzékenységén kell javítani). Más kérdés viszont, hogy a mi fajtáink genetikai képességeiket a termelésben képtelenek kifejteni. Minden nyugati farmer tudja, hogy a sertéshústermelésnek csak egy része függ az öröklött tulajdonságoktól, nagyobb része a környezettől. Azt is tudják, hogy a tartási, takarmányozási, szakmai hibákat nem lehet fajtakérdéssel megoldani. Elnézést a hasonlatért, de ez olyan dolog, amikor egy olimpiai bajnok atléta férj és egy olimpiai bajnok tomásznő feleség közös gyermekétől a genetikai törvényekre hivatkozva elvárják a kiváló sportteljesítményt. Ám ha a gyereket évekre bezárjuk egy szobába, és egyoldalúan tápláljuk, benevezhet- jük-e az olimpiára? Aligha. Se pénz, se posztó, se felelős — Térjünk vissza a sertéspiacra! Úgy tűnik, korai még valóságos piaci viszonyokról beszélni. — A piac a kereslet—kínálat függvényében most kezd kialakulni. Ez a kistermelés ciklikusságát és az elmúlt hónapok eseményeit figyelembe véve előre látható volt. Területemen, akit csak lehetett, még tavasszal, a „sertéshelyzet” mélypontján arra biztattam, hogy legalább az értékesebb tenyészkocákat ne selejtezzék le. Persze a termelők kényszerhelyzetben voltak, s ezt kihasználták azok, akik a mező- gazdaságban dolgozók verítékén úgy gazdagodtak meg, hogy a sertéshez -hozzá sem nyúltak. Az év elején megállapított védőárat, a minimál felvásárlási árat ugyan senki nem tartotta be. de ami ezután történt, azt engedje meg, hogy ne minősítsem. Mondja meg, mivel lehet biztatni azt a termelőt, akinek a nyomorúságos árat is csak három hónap múlva fizetik ki, miközben tudja, hogy pénzét megforgatják? Mit lehet mondani annak, akinél a három hónap is letelt és se pénz, se posztó, se felelős? Tessék mondani, hol van ilyenkor az érdekképviselet? Tessék mondani, a pénzügyi-kereskedelmi világban általánosan alkalmazott 44 százalékos késedelmi kamatot miért- nem fizeti ki valaki? Saját szememmel láttam olyan csekket, amelyen húszezer forintot fizettek be egy naturálsertés-terme- lési technológiai leírásért, s ennek megvételét szerződésben tették kötelezővé. Tudja mi az a naturálsertés? S miféle csodaírás az, amelyik ennyit ér? — Visszatérve a húsakcióra: Ön szerint lesz elegendő hús a boltokban a télen? — Feltétlenül! Nézze, a hús nem egy termék a sok közül, hanem stratégiai árucikk. Ráadásul, hogy van-e hús a boltokban, az politikai kérdés is, legalábbis nálunk az. Viszont igenigen csúnya dolog lenne, ha ez a hús importhús volna. Sokkal inkább kérdés, ki fogja megvenni a húst, bár szerencsére a regionális vágóhidak, magánhúsüzemek és -húsboltok révén a központi áraknak már ma is komoly konkurenciájuk ban. — Mit kell tenni ahhoz, hogy ez ne importhús legyen? —- Megfizetni a termelőt! Semmi mást! Ez ilyen egyszerű! Persze egyáltalán nem biztos, hogy a felvásárlási ár emelését a fogyasztói áremelkedésnek is követnie kell, ugyanis a kettőt össze szoktuk kapcsolni. —A mezőgazdaság továbbra is a magyar gazdasági élet meghatározó ágazata lesz—hallottuk többször is felelős emberektől. —Ez megnyugtató. Reménykedjünk, hogy ebbe a sertéstenyésztést is beleértik. Árpási Zoltán
