Békés Megyei Hírlap, 1991. október (46. évfolyam, 230-255. szám)

1991-10-12-13 / 240. szám

1991. október 12-13., szombat-vasárnap MŰVÉSZETEK- TÁRSADALOM Szorító Poéta rusticus Egy művészettörténész halálára Németh Lajos a békéscsabai japán kiállítás megnyitóján 1988­ban Fotó: Krajcsovics Zsuzsa A Magyar Régészeti és Mű­vészettörténeti Társulat ez év­ben Békés megyében. Szarva­son rendezett szokásos vándor- gyűlésének egyik nyitó előadá­sát Németh Lajosnak, a Magyar Képző- és Iparművészek Szö­vetsége elnökének, a XX. száza­di magyar művészet elsőszámú kutatójának, ismerőjének, elem­zőjének kellett volna megtarta­nia, de már nem érkezhetett meg a vándorgyűlés színhelyére, mert tíz nappal korábban várat­lanul elragadta a halál, s éppen meghirdetett előadásának az időpontjában temettük a Farkas­réti temetőben. Milyen is egy művészettörté­nész élete?! Valamikor, még ti­zenévesen beleszédül a titokba: a művészi alkotás, a művészeti korok titokzatosságába (s csak abból válhat valódi művész és művészettörténész, aki ettől a titokzatosságtól nemcsak hogy nem retten vissza, hanem szem­be mer nézni, „neki ront”, mind több és több fátylat tép le róla, hogy aztán élete alkonyán mégis bevallja: nem tudom... nem ér­tem...; s továbbadja a titkot meg­fejtésre a következőnek), szóval a született művészettörténészt idejekorán magával ragadja az az emberfeletti küzdelem, az a szédület és varázslat, ahogyan minden korok embere megkí­sérli, megkísérelte a világegye­temet a maga képére hasonlíta­ni, saját teremtményeként új­raalkotni, lelkét belelehelni, hogy aztán ez az egész emberte­remtette világegyetem: művé­szeti korok, korszakok, jelensé­gek, stílusok, főművek, katedrá- lisok, paloták, lovasszobrok, arcképek, rézkarcalbumok, ex libriszek képzeletbeli múzeuma továbbpörögjön, elforduljon tőle, önnön pályájára helyez­kedve megkerülje a Földet, visz- szatérjen, majd újra körbejárjon, s O, a művészetek felkent kuta­tója, aki tulajdonképpen a legér­zékenyebb erre a szédületre és varázslatra, csak O, aki (mert látni képes s az origóig ismeri ezt az egész^ látomás-földgöm- böt), tehát O, aki a legjobban beleszédül (mert egyébként is ez a hivatása, neki kell igazán be­leszédülnie!), csak O nem tánto­roghat, csak neki kell tisztán, józanul, igazságtudóan meg­őriznie szemét, tudatát, képze­lőerejét, ítélőképességét, hogy olykor elmondhassa a nemlá­tóknak vagy kevésbé látóknak azt, amit O látott, ami neki meg­adatott látnia, hogy beavasson egy-egy állókép, a pillanatokra megállított művészet-bolygó egy-egy kinagyított szeletének a szerkezetébe, mélységébe, tit­kába, hogy aztán a végén arra is legyen ereje, hogy legalább ön­maga előtt be merje vallani: nem értem... nem tudom... ó, Iste­nem, de jó lenne elölről kezdeni! Az elölről kezdés esélye azonban nem adatik meg. Nem adatott meg soha Németh Lajos­nak sem, pedig mindössze 62 évet élt. A magyar művészet fo­galomkörét megvonó, meghú­zó, e fogalomkört először körbe­járó mesterünk: Fülep Lajos ta­nítványa volt; Fülep nyomában tágította e kört, hol Zichy Mi­hály, hol Csontváry Kosztka Ti­vadar, hol Kondor Béla életmű­vének tanulságain át vezetve, nyomatékosítva e mindinkább szélesedő s mélyülő nyomtáv: a magyar művészet barázdáját a nagy borház, az Európai Szel­lem sajtoló s érlelő kádjai felé, meg-megtorpanva a művészet sorsfordulóin, Minerva baglyá­nak éberségével őrködve száza­dunk egyre felelőtlenebb játékai fölött legalább a fair play, a sza­bályok tiszteletben tartásáért. Mindössze kétszer-három- szor fordult meg erre, mifelénk, utoljára 1988 augusztusában, amikor a japán művelődési na­pok keretében rendezett Nyolc japán („Ember az emberért” csoport és írásművészek) kiállí­tását nyitotta meg a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeum­ban. Karizmatikus egyéniségének bölcs mosolyát ebben az emlék­képben őrizzük. S az említett tárlat katalógusába írott elősza­vának első szavaiban: „Él még a tudat, hogy minden nép, nemzet művészetének valami sajátosat kell produkálnia, hogy a néző azonnal észrevegye, milyen ná­ció produkciójáról van szó, mik a specifikumok — mintha a sa­játosság, a nemzeti hovatarto­zásnak nyílt bélyege önmagá­ban már minősítő mérce lenne. (...) De vajon ebben a nemzetkö­zivé vált világban vannak-e sa­játos prepozíciók, azaz talá­lunk-e olyan művészi kérdésfel­vetéseket és megoldásokat, amelyek csupán egy meghatáro­zott földrajzi, társadalmi miliő­ben vetődhetnek fel, és amelyek sajátos ízekkel tudják gazdagí­tani az egyetemes művészetet?” Halálában is hallom biztató válaszát: igen! Banner Zoltán Pályázat már van, társulat is lesz? Nem vendégelőadások adják a megye színházát Thália temploma olyan fix pont, amelyről bűn lenne lemondani Miközben nagy társadalmi átalakulások részesei va­gyunk, folyamatos a vita a színház válságáról, illetve túl­élési esélyeiről. S nem lehet eleget hangsúlyozni, hogy Thália temploma olyan érté­ket és „fix pontot” jelent min­den nép minden korszakának kultúrájában, amilyet egyet­len más művészet sem, s amelyről éppen ezért bűn len­ne lemondani. Ugyanakkor nyilvánvaló: kultúra támoga­tás nélkül nem létezik, így fenntartása bármely kor­mányzat felelőssége és köteles­sége. Elvégre nem csak egy- egy társulatnyi művész, szín­házi dolgozó munkahelyéről van szó — bár az sem kevés —, hanem a város, a megye szelle­miségét meghatározó fix pon­tok egyikéről. A színház, a főiskola, a múzeum, a könyv­tár... olyan kevés itt, Békéscsa­bán a kulturális műhely; rá­gondolni is rossz, mi lenne, ha... Egy premierjén már túl volt a Jókai Színház, és javában ké­szültek a Kabaré bemutatójára, amikor Békés Megye Képvise­Gálfi:- „A magam dolgát elvé­geztem...” lő-testülete pályázatot hirdetett az igazgató-főrendezői állásra. Ez jó jel; a társulatnak és a kö­zönségnek egyformán meg­nyugtató, mert arra enged követ­keztetni, hogy itt a jövőben is kell, lesz színház. Gálfi László megbízott igazgatót a kilátások­ról kérdeztem. — Manapság mindenekelőtt azt kell tisztázni, hogyan bizto­sítható az anyagi háttér a színház működéséhez, bár szerintem nem ez a döntő. Egy színház nem a pénztől lesz jó vagy rossz. Az a finanszírozási rendszer, ami az elmúlt időkben műkö­dött, nem vált be, ezért újat fog­nak bevezetni. Ennek lényege nagyjából, hogy a működéshez szükséges költségvetés a köz­ponti, a helyi (önkormányzati) támogatásából, valamint a saját bevételekből áll össze. — Gyakran esik szó mosta­nában az állandó társulatok megszűnéséről, a befogadó színház térhódításáról. — Véleményem szerint kü­lön kell választani a budapesti és a vidéki színházakat. A főváros­ban elképzelhetőnek tartom, hogy egy-egy szerepre szerződ­nek a színészek. Vidéken ez le­hetetlen, itt állandó társulat nél­kül nem tud fennmaradni a szín­ház. Egy városban nem attól lesz színház, hogy ott különböző vendégelőadásokat tartanak. — Budapesten sok színház van, itt ez az egyetlen, ezért kü­lönösen fontos, hogy megma­radjon. Ott még a „szakoso­dás” , a műfajok és szerzők fel­osztása is elképzelhető, de itt színes, változatos repertoár kell a közönségnek. — Kellene! Régen azt ját­szottunk, amit engedtek, ma amit tudunk. Az a probléma, hogy a színházak a nagy közön- séghajhászásban, a kasszasiker érdekében, a kommersz áradat­ban megfeledkeznek az igazi ér­tékekről, a maradandó élményt nyújtó estékről, azokról az elő­adásokról, amelyek kicsit előtte járnak a komák. A közönségnek természetesen be kell jönni a színházba, mindenféleképpen, de nem minden áron! — Jelenleg háromtagú veze­tőség irányítja a színházat, az igazgató, a gazdasági igazgató és a főrendező. A pályázat vi­szont egyszemélyes, de „kétsze­replős” . Mi az elképzelés a jövő­re vonatkozóan? — Erről semmit nem tudok. Én nem akarok pályázni... An­nak idején, amikor az volt a kér­dés, hogy megszűnik-e a szín­ház vagy nem, kötelességemnek tartottam, hogy elvállaljam az igazgatói megbízatást. A nehe­zén túl vagyunk, én a magam dolgát elvégeztem. Egyébként az a véleményem, hogy a ma­gyar színházi élet gondjait nem lehet személycserékkel megol­dani. Szilágyi Menyhérttől, a me­gyei önkormányzat kulturális bizottságának elnökétől meg­tudtuk, hogy a gazdasági igaz­gatói állás az „üzlet” irányításá­ra megmarad, és az igazgató­főrendező feladata lesz a mű­vészeti munka feltételeinek megteremtése, a műsorprogram kialakítása, a szerződéskötések előkészítése és a társulat meg­szervezése. A pályaművek elbí­rálásakor a színházművészeti szövetség és a kamara véle­ménye lesz a garancia arra, hogy szakmailag a megfelelő embert válasszák meg igazgató-főren­dezőnek. A megye és a város önkormányzatának legfőbb ér­deke, hogy olyan vezetőt nevez­hessenek ki a színház élére, aki elsősorban a művészi színvonal emelésére törekszik, illetve biz­tosítani képes intézményében a belső rendet és nyugalmat. Szilágyi Menyhért elmondta még, hogy a megye és a város egyaránt érdekelt a színház fenntartásában, s mindkét ön- kormányzatra jellemző a hajlan­dóság, hogy a működéshez szükséges támogatást közösen adják meg. Ezzel kapcsolatban, valamint a pályázat elbírálási szempontjairól a közeli napok­ban tanácskozik a két kulturális bizottság. Niedzielsky Katalin A hársfa dala - magánkiadásban Magánkiadásban jelent meg Hetényi Györgynek „A hársfa dala” címet viselő második ver­seskötete. Ama elnevezés, hogy poéta natus, a költőnek született lírikust illeti. Évei számáttekint­ve immár a hetven felé közelgő mezőkovácsházi költőre viszont a poéta rusticus jelzőt alkalmaz­hatjuk. Hetényi György nem született költőnek, de életének élményeit rigmusokba szedve arra érez belső ösztönzést, hogy ezekkel ajándékozza meg em­bertársait. Elvetve most az aján­dék ló elvét, vegyük szemügyre a kötetecske verseit és a versek­be zárt üzeneteket! kot és Sütő Andrást idéző költe­mények. Élete délutánján az ajándékozónak megadatott, hogy egy kis világot lásson, és a múlt iránti nosztalgiával telített úti élményeit a kötet felét kitévő versciklusban jegyezte fel. Az előszót író Cseh Károly bevezető soraival ellentétben — sajnos — a kötetet nem a szer- késztettség jellemzi, noha a ver­seket jól elkülöníthető csopor­tokba sorolhatnánk, mint a gyer­mekkori élményeket, a fentebb említett utazási emlékek, avagy a politikai aktualitásokhoz kap­csolódó próféciák és atyai intel­mek. Ám ezeknek a kötetben Megint itt van kertemben az ősz Vihar jött úgy késő nyár után: betört az a babám ablakán, keserű lett éjjel is a szám; hideg dalolt már éjfél után. Hajnal felé leszállt szürke köd: sóhajommal fák közt őrködött. De a szép nyár mégis elszökött, szememben is könnyű könny szökött. Megint itt van kertemben az ősz! Sebesléptű szívem még erős; ha még babám meleg csókot fóz, nem számít a fagyos arcú ősz. A „Betűvetés” tartalmazza azt a tavaszhitű költői indítta­tást, hogy a jövőnek szánt betű­magokat a meleg földbe szórja. Noha bájosan naivok e falusi versezetek, de bajosan lehetne ezeket korunk költészetének nevezni. Nézzük el az idős vers­faragó nyelvi egyenetlenségeit, melyek a kevésbé sikerült szóci­rádákból gyúródtak és gyűrőd- tek össze; ezek a rusztikus poéta belső hevületéből adódtak, mi­ként a monoton ritmusú rímek is a vőfélyek lakodalmas ékesszó­lásaihoz hasonlatosak. És ha a versekben nem volna utalás a jelen napjaira, akár a múlt szá­zadban is keletkezhettek vol­na..., csak akkor már volt egy Petőfink, a született és világiro­dalmi szintű népies költő, kinek felleghajtó köpenyéből még napjainkban is jönnek elő dalno­kok. Az ajándékok közt van né­hány olyan vers is, amelyeket megőriz az emlékezet: Őszi al­konyat, Betűvetés vagy a Bartó­való szétszórtsága heterogén megjelenést eredményezett, s indkokolatlanul zavarja az olva­sót. Hetényi György verseiben jól felismerhető Hegyesi János költői világa és nyelvezete, csak éppen kevésbé igényes kimun­káltsággal. A költői mesterség hiányaival magyarázható, hogy olykor erős képzavarokat kell feloldanunk (Cseresznyesze­dés), miként a honfiúi hevület és az autóbusz motorhangja lengi be a rövidre szabott vereckei perceket. Némileg érleltebbek a krónikás versek (Mezőhegyes, Budavára) vagy a doni harcok idézése... ...ám itt jut el az olvasó odáig, hogy túl sok élményfélét (fut­ball, Isztambul, ’56, vasútépítés stb.) dalolt el költőnk, a keve­sebb több lett volna. Mindemel­lett vitathatatlan a költői adomá­nyozás jószándéka, és ezért a hozzánk közelálló élményvilá- gú könyvecskét jószívvel ajánl­juk olvasóinknak. Balogh Ferentz Gyulán, a Dürer Teremben október 20-áig, hétfő kivételével naponta 17 óráig látható H. Németh Katalin grafikusművész kiállítása. Az alkotó Kisvárdán született és Nyíregyházán él, magyar—rajz szakos tanár, Művészeti Alap-tag. „Mindig a természet indít el rajzolni úgy, hogy benne látom az összefüggé­seket és hasonlóságokat az ember felé. A tollrajzot szeretem a legjobban” — vallja H. Németh Katalin. Képünkön: Tél Fotó: Fazekas Ferenc

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom