Békés Megyei Hírlap, 1991. augusztus (46. évfolyam, 179-204. szám)

1991-08-31-09-01 / 204. szám

1991. augusztus 31-szeptember 1., szombat-vasárnap MŰVÉSZETEK- TÁRSADALOM Szorító Telep vagy tábor? Nem szeretnék a két szom­szédvár versengéséhez anyagot szolgáltatni (bár ebben a témá­ban ez még hasznos is lehetne), viszont tagadhatatlan: Gyula város és környéke festőibb téma, művésziesebb légkörű életkeret Békéscsabánál. Vajon visszahat ez az artisztikum a vá­ros polgáraira? Több a művé­szetpártoló vagy legalábbis szépérzékű ember, mint máshe- lyütt? Úgy tűnik. Mert máskép­pen mivel magyarázható, hogy olyan igényes gyűjtemények jöttek létre, mint a ma már nyil­vános képtárként, múzeumként látogatható Bene- és Ladics-há- zakban, mint amilyen a 100 éves cukrászda berendezése, s mint amilyenek ma még jótékony csendben lappanganak a pilla­natnyilag is élő műgyűjtők laká­sán? S ha mindehhez hozzászá­mítjuk a kétségtelenül közép­európai jelentőségű Kohán György-élctműképtárat s a kor­társ művészet mindennapos je­lenlétét szolgáló Dürer-terem időszaki kiállításait (meg aztán időnként egy-két magángaléria is fel-felbukkan a képben) — bizony erőset billen a mérleg Gyula javára. A megyeszékhely egyetlen Munkácsy-terme a múzeum épületében, igaz, kivé­teles, de igencsak véges, egy­szeri művészi élményforrás; a múzeum raktárában porosodó, i I y módon közvetlen őrei számá­ra is láthatatlan, sokrétű művé­szettörténeti gyűjtemény pedig ki tudja mikor válik városi kép­tárrá? Nyaranként aztán különösen nagy művészeti táborrá színesül a fürdőváros amúgyis tarka képe: színészek, rendezők, éne­kesek, festők, szobrászok, grafi­kusok, díszlettervezők veszik birtokukba Gyulát, ezt az oly tipikus magyar kisvárost, amely azonban ilyenkor, éppen e szel­lemi nyüzsgés révén egyben pá­ratlanul világvárosi jelleget ölt. Például egyszerre két mű­vésztelep gyülekezik a maga táborhelyén: 26 évvel ezelőtt előbb a rajztanárok választották Gyulát nyári szakmai feltölteke- zésük színhelyéül, s a jóemléke­zetű Marsovszky Endre szemé­lyisége (a két éve halott telepve­zető mester nevét most már el­nevezésében őrzi a pedagógus­tábor) az ország legkülönbö­zőbb tájairól vonzotta ide a módszeres munkára vágyó ne­velőket; a Tóth Tibor vezette rákosligeti csoport pedig 23. al­kalommal hirdette meg ezen a nyáron a szabadiskolát. A Művészeti lexikon szerint a „művésztelep: közös célokra törekvő művészek csoportosu­lása”. Bizonyára mindkét gyulai telepnek vannak ilyen közös céljai (bár nem túl hangosan hir­dették meg ars poeticájukat, hi­szen magam sem olvastam róla sehol), e tekintetben tehát kime­ríthetik a művésztelep ismérvét. Nyomukat azonban hiába keres­nénk a városban (Balogh Gyula és Székelyhídi Attila nagyon szép mennyezetfestményén kí­vül az Apor Vilmos téri katoli­kus templomban); a város ugyanis, úgy látszik, sohasem fejezte ki azon igényét, hogy a mégoly jó szívvel juttatott támo­gatás, kiadások, részleges vagy teljes ellátottság fejében minden teleptag egy Gyulán készült munkával adósa vendéglátó gazdájának. Milyen értékes gyűjtemény hirdethetné ma már mindkét telep dicsőségét a maga helyén, ha a kezdetektől kezdve egy ilyen megállapodás szabá­lyozta volna viszonyukat. Persze még most sem késő új szerződésben rögzíteni a köl­csönös kötelezettségeket. Mindkét fél nyerne, ha alkotó és modell (Gyula) párbeszédéről olyan dokumentumok tanús­kodnának, amelyek időben-tér- ben egyaránt megismételhetet­lenek, nélkülük pedig ez az egész telepi játék a süketek pár­beszédéhez áll közel. Éppen ezért én addig is in­kább táboroknak nevezném eze­ket a nyári műhelyeket, ame­lyek, minden csoportosságuk ellenére magánügynek tekinthe­tők ebben a formában, főleg ha meggondoljuk: mennyire a ma­gyar művelődés közügye volt és marad például a nagybányai, a szolnoki, a kecskeméti vagy a vásárhelyi művésztelep. Banner Zoltán Az önbecsülés ad méltóságot az épületnek is... A szerző felvétele Hogyan kell a múlttal bánni? A Vitkovics-ház Egerben Eger az a város, amelyben annyi a látnivaló, hogy bármely évszakban érdemes fölkeresni. Az ittlakók—lokálpatriótákhoz méltón—különös gondot fordí­tottak arra, hogy az őseiktől örö­költ emlékeket méltón megőriz­zék. A belváros? Ékszerdoboz! Példája annak, hogy kell a múlt­tal bánni. Igazi szépségen nem foghat ki az idő. Romjaiban is megmutatja, mi hajdan volt. Hátha még gondozzák, vigyáz­zák, gazdagítják! Az országban ebben a városban sikerült egy építészeti kort — nevezetesen a barokkot — a legszebb pompá­jában megőrizni. A történelmi belvárosban találjuk az érseki palotát (északi és nyugati szár­nya épült ebben a korban), a fe­rences és a minorita templomot, a nagypréposti palotát, a líce­umot. Barokk stílusú a megyei kórház, valamint az önkormány­zat megyei központjának épüle­te is. Jó, jó, mondhatni — másutt az országban is akad középület egy-kettő hasonló, szerencsére templomok is e korból, s még említhetnénk kastélynevet is. De egy biztos, olyan, mint a nemrég renovált Vitkovics-ház, közel s távol sehol nincs. Méreteit, arányait nem a dölyf vagy a szűkös szükség szabta, hanem az önbecsülés. S az önbecsülés ad méltóságot még egy épületnek is. Szépsége a hajdanvolt Szandtner Ferenc kőművesmester ízlését és igye­kezetét dicséri, ki megépítette még 1760-ban. A Vitkovics család egri első, krónikákban is kitüntetetten jegyzett jelese Vitkovics Péter volt, aki katonatisztként harcolt 1687-ben a város török uralom alóli felszabadításáért. Fia, Jó­zsef, egri görögkeleti esperes plébános lett, ahogy gyermeke, a nagy műveltségű, nagy tudású Péter is. A rác parókiát ő építtet; te a templom alatti dombra. O az, aki kapcsolatot tartott a szerb felvilágosodás legjelesebb író­jával, Dosider Obradovictyal. Valószínűleg ez a példa hatott Vitkovics Mihályra, aki 1788- ban, az egri pravoszláv papiak­ban látta meg a napvilágot. Nem követte atyja példáját a hivatás­ban, jogot tanult, s lett a 19. század első felének kimagasló egyénisége. Kazinczy barátja­ként Szemere Pállal és Horvát Istvánnal 1811—13 között tagja a „pesti triásznak”. Magyar és szerb nyelven egyaránt írt. Me­segyűjteménye, melyet először 1817-ben adtak ki, nagyon nép­szerű volt korábban. Ma a felújított Vitkovics-ház- ban, méltó környezetben szoba őrzi tárgyait, írásait, a korabeli emlékeket. De ebben az épület­ben kapott helyet Kálnoki László, az 1985-ben elhunyt költő hagyatéka is. A gyönyörű lépcsőház, a pati­nás falak varázslatos hangulatot árasztanak. Az udvaron, az év­századok illatát árasztó kőfalak karéjában nyári kamarahang­versenyek rendezésére nyílik alkalom. Az épület emeletén a kiállítások gyönyörködtetik a szemet. Józsa Ágnes Mai spanyol művészet Prága, Pozsony, Belgrád után és Bécs előtt érkezett hozzánk, a Szép- művészeti Múzeumba a Spanyol Külügyminisztérium Kulturális Kapcsolatok Főigazgatósága által szervezett vendégkiállítás. Azzal a céllal, hogy némi ízelítőt nyújtson a jelenkori spanyol képzőművészet derékhadának alkotásaiból. Egy grafikus, egy szobrász és három festő állít ki az Öl spanyol művész című, szeptember 8-ig látható kiállí­táson. Ez a nagyon is európai művé­szet mindeddig meglehetős ismeret­len volt nálunk. Pedig igencsak figye­lemreméltó teljesítmények sokolda­lú megnyilvánulása ez a tárlat. Ahol az avantgárd meghaladásával és a hagyományokhoz való visszatérés­sel éppúgy találkozhat a néző, mint azzal az eklekticizmussal, amely a nemzetközi művészetben manapság csak elképzelhető. A képen Jose Ma­ria Guerreno kompozíciója látható. Széchenyi Döblingben Kosáry Domokos könyve izgalmas kalandregény A Magvető Könyvkiadóval csak egyetérteni tudunk, hogy az évfordulóra másodszor is közreadta Kosáry Domokos könyvét. Habent fata sua libelli, mondja a latin, s ez fokozottan érvényes a történeti munkákra. Már akkor, első kiadásakor (is) nyilvánvaló volt, hogy marxizá- ló történelemfelfogásunk, amely szerint a história nem más, mint osztályharcok törté­nete tarthatatlan, módosításra szorul. A válságba jutott „létező szocializmus”, illetve annak po­litikai elitje már nem szívesen hivatkozott a forradalomra, ho­lott előtte évtizedeken át a forra- dalmiság „mint olyan” kitünte­tett érték volt. A reformkommu­nisták, mintegy visszakapcsol­tak egy sebességet, s a rendszer lassú átalakítását tűzték napi­rendre. Tévesen is, hanyagul is, mert azóta egyértelműen és vi­lágviszonylatban kiderült, hogy a szocializmus megreformálha- tatlan. Hogy mindennek mi köze Széchenyihez, Kosáry Domo­kos könyvéhez? Csupán annyi, hogy csak ebben a megenyhült, liberalizálódó szellemi-politi­kai légkörben jelenhetett meg. Korábban Széchenyi ha nem is egyértelműen persona non grata volt, de a marxi értelmezés sze­rint mellékfigura, Kossuthék li­berális, de mégiscsak „osztály- korlátaitól szabadulni nem tudó” arisztokrata ellenfele. Ma már látjuk (ki is mondjuk), hogy ez, a jelen politikai érdekeit, ér­tékeit a múltba visszavetítő, a múlton számonkérő történelem­felfogás éppen torzításaival, túl­zásaival, a mai kommunisták kedvelt kifejezésével „csúszta­tásaival” összemaszatolta, átte­kinthetetlenné, értelmezhetet­lenné tette a történelmet. Kosáry Domokos és néhány történésztársa tehát akkor egy­fajta bátorságról is tanúbizony­ságot tett azzal, hogy szakított ezzel az elfogultsággal és objek­tivitásra törekedett. Hozzátéve, de nem megengedve persze, hogy minden történelmi elem­zés egyszersmind átértékelés is, reakció valamire. Mert ko­rántsem véletlen, hogy Széche­nyi szerepe éppen évtizedünk­ben, századunk végén került az érdeklődés homlokterébe, kicsit háttérbe szorítva, szembe is ál­lítva más szereplőkkel, korsza­kokkal. Hiszen nemzetünk most is egy rettenetes történelmi korszakot hagyott maga mögött, s ilyenkor indokolt, bölcs és szükségszerű is a példák, példa­képek keresése, az identitástu­datunkat igazolandó, erősíten­dő. Mert igaz ugyan, hogy a tör­ténelem nagy kalandnak is fel­fogható, de semmiképpen nem az esetlegességek halmazának, a felelőtlenség igazolásának! E sorok írója nem történész, tehát csak mint laikus értelmisé­gi mondhat véleményt a könyv­ről. Életünk különböző korsza­kaiban mást és mást tekintünk példaképnek, követhetőnek, követendőnek. Kora ifjúságom­ban, mint Jókai-rajongó egyér­telműen Petőfiék, Kossuthék, Damjanichék mellett voksol­tam. Elfogadva természetesen az ő Széchenyi-képüket, meg­ítélésüket is. De éppen az elmúlt 40 év, s benne 1956 tragédiája tanította meg, döbbentette rá nemzedékemet arra, hogy nem­zetem kis sajkáját tőlünk függet­len és hatalmas erők dobálják kényük-kedvük szerint. Tehát sorsunkat akkor értjük meg, irá­nyíthatjuk helyesen, ha megta­nuljuk a világot, ha tetteinket a felelősség és a bölcs mértéktar­tás irányítja. Kosáry Domokos könyve éppen arról győz meg, hogy ez a hiperérzékeny arisztokrata leg­alább annyira gyűlölte a zsar­nokságot, mint a már emlegetett Kossuth vagy Petőfi. Rögesz- mésen hitte, hogy 1849 tragé­diájáért ő a felelős, s ezt a fele­lősséget nem akartael-áthárítani (mint ahogyan tette sok kortár­sa, s az utána jövő politikusok, államférfiak közül is sokan). Ide nem illő zsargonnal Széchenyi „elvitte a balhét” — mások he­lyett is. A romantika gyermeke volt (ifjúkori olvasmánya Byron), s a szabadságharc buká­sát — Vörösmartyhoz hason­lóan — apokaliptikusnak, vég­zetesnek látta. A század egyik gondolata a nemzethalál, illetve az ezzel szembeszegülő dac, életakarás, amely az egész re­formkorszak erkölcsi, intellek­tuális motorja volt. Kosáry Domokos ott kezdi a könyvét, ahol a Vörösmarty-ví- zió összegez: csend és hó és ha­lál. (Előszó.) Széchenyi (Petőfi­hez hasonlóan) már ifjúkorában is foglalkozik a halál és az ön- gyilkosság gondolatával. A döblingi gyógyintézetbe még­sem meghalni menekül — ezt majd az ostoba Habsburg-politi­ka fenyegetése provokálja ki. A meghasonlott, depressziós lélek egyszerűen magára akarja húzni a paplant, hogy ne lássa, hallja a világot. Igen, de a világ nem hagyja! Száz éve dúl a vita arról, hogy kinek volt igaza: a királypárti Széchenyinek, vagy a trónfosz­tó Kossuthnak. A történelem fintora Széchenyit látszik iga­zolni. Most nem csupán Tria­nonról, az egymással acsarkodó élhetetlen, tehetetlen utódálla­mokról van szó, a sovinizmu­sokká fajuló nacionalizmusok­ról, de az újabb keletű Monar­chia-nosztalgiákról is. A legter­mészetesebb igény, hogy min­den nép meg akarja fogalmazni önmagát, különállását, mássá­gát. Ezt tettük mi is 1848—49- ben (és 1956-ban). De míg a ra­dikálisok ezt csak a Habsbur­goktól való elszakadással, addig Széchenyi egy nagyobb egység­be integrálódva képzelte el. Széchenyi zsenialitása éppen ez, hogy előre látja a csapdákat. Döblingi magányá­ban ismeri fel (noha el nem fo­gadja) Kossuthék igazát, azt, hogy éppen a Habsburg-ház os­tobasága hajszolta bele a forra­dalomba, kétségbeejtő helyzet­be a magyarságot. O alkotmá­nyos rendet akart, szolid gyara­podást, polgárosodást, ma úgy mondjuk, hogy felzárkózást Eu­rópához. Ezzel szemben az oszt­rák politika a német birodalmi álmok foglya volt, míg a soroza­tos katonai vereségek, politikai kudarcok ki nem józanították. Majd ekkor jön Deák Ferenc, hogy kiegyezzen a meggyengült ellenféllel, az uralkodóval, aki eladdig ellenségnek tekintette egyik népét. Kosáry Domokos könyve olyan izgalmas, mint egy ka­landregény. Egy nagy formátu­mú ember vergődését írja le a körülmények szorításában. Széchenyi tragédiája az, hogy óriás volt a törpék közt. Moz­gásszabadsága korlátozott volt, de lelkiismerete, felelősségtu­data, hivatásérzete nem enged­te, hogy tétlen maradjon, amikor felismerte, hogy az uralkodó, az uralkodó elit tehetségtelen, fele­lőtlen, önveszélyes. Úrrá tudott lenni romantikus hajlamain, in­dulatain, sőt a betegségén is (József Attila küzdelme fogható hozzá), s példátlan leleménnyel és bátorsággal szállt szembe a zsarnoksággal. Példája, hatása ezért sugárzik át a századon. (Magvető, 1981—1991) Horpácsi Sándor

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom