Békés Megyei Hírlap, 1991. augusztus (46. évfolyam, 179-204. szám)
1991-08-31-09-01 / 204. szám
MŰVÉSZETEKIsmerjük meg a Bibliát! A megváltás A Biblia az embert egyszerre írja le nagyra hivatott és esendő állapotában. Isten szándéka szerint az embernek erkölcsi tettekkel kell életét kibontakoztatnia. A jóra, igazságra és szentségre hívott, de ezt személyes döntéseivel kell vállalnia. Az ember ugyanis erkölcsi lény, szabad akarata van, képes választani jó és rossz között. Elhivatottságában nem magára hagyott, teremtője, Isten áll mellette, akinek segítségére mindig számíthat. Az élet kísérője az esendőség is. Az ember erkölcsi voltában kudarcokat kénytelen megtapasztalni. Belsőleg érzi, hogy nem képes ösztöneit és vágyait személyes elhatározásának alárendelni, választásában nem tudja magát végérvényesen a jó mellett elkötelezni. Ismételten szembekerül Istennel, teremtőjével és jóakarójával, sőt el is fordul tőle. Adottságaival tehát élhet és naggyá lehet, de ellenkezőjét is teheti. Lázadás Isten ellen Az izraelita történetírás az ember jó és rossz, Istenhez való hűség és hűtlenség közötti ingadozást Izrael történetének tükrében mutatja be. Feltűnő a nép tehetetlensége a megtérésre, Isten figyelmeztetéseinek befogadására. Ezt a tapasztalatot erősítik meg a próféták is. Jeremiás és Ezekiel megállapítják, hogy népük kezdettől fogva Isten ellen lázadt. Jeremiás a megtérésre, a jó és rossz közötti választásban a jó melletti döntésre való tehetetlenséget egy szemléletes képpel érzékelteti: „Megváltoztathatja-e bőrét a szerecsen vagy a párduc tarka szőrét? És ti, vajon tudtok-e ti még jót tenni, amikor már úgy hozzá szoktatok a rosszhoz?” (Jer 13,23). Majd ezt mondja még: „Csalárdabb az emberi szív mindennél, tele gonoszsággal. Ki lát bele titkos rejtekei- be?” (Jer 17,9). S itt eljutunk a megváltás problémájához. Az Ószövetség felteszi a kérdést: a bűn, esendőség, igazságtalanság, gyűlölet—igaz volt, szentség, jóság ellentéteinek kettőssége kíséri végig az egyén és a közösség életét a történelemben. Hogyan tud az ember megszabadulni ebből a meghason- lottságból? Egyedül csak Isten képes a feszültséget feloldani. Istennek ezt a szabadító tettét a Biblia nyelvén megváltásnak nevezzük. „Új szövetséget köt népével” A Kr. e. 5. századtól kezdve egyre inkább tisztázódik Izrael hitében az Istentől készített megváltás mibenléte. Az ember számára szabadulását a bűntől, a rossztól, a gyengeségtől Isten uralmának eljövetele hozza meg. A történelem végén maga Isten nyúl bele az események menetébe, s a végső időben eljövendő isteni uralom az ember világának teljes átalakulását hozza magával. Elsősorban próféták írják le ezt az állapotot, amelyet Izrael nemzeti történelmével és annak teljes megújulásával kapcsolnak össze. Isten országa meghozza a babiloniak által szétszórt nép összegyűjtését (Jer 30;31), egy ,-,szent maradékból” létrejön az új közösség, a végidő Izraelje (íz 4,2 köv.). Az új állapot több mint evilági valóság: Isten kegyelmi tette révén jön létre benne az igazság, szentség, béke, megtérés és megbocsátás. A világtörténelem célja Jeremiás és Ezekiel próféták szerint a jó és rossz közötti választás, a megtérésre való tehetetlenség és a megtérésre szólító meghívás feszültségét nem az ember erőlködése, hanem Isten oldja fel, aki szeretetében megbocsát az embernek és visszafogadja őt. Új szövetséget köt népével és az emberi szívbe írja be akaratát (Jer 31,31—34), új szívet ígér és lelkét kiárasztja az emberre. Isten tehát maga siet az esendő ember segítségére és átformálja benső világát, hogy képes legyen a jóra, igazságra, megtérésre. Az isteni uralom nemcsak Izrael sorsának, hanem az egyetemes emberi történelemnek beteljesedését is jelenti. Jahve, Izrael Istene egyúttal az egész emberiség Istene is. A próféták reménységgel tekintenek a jövőbe és vallják, hogy Isten a nemzeteket is üdvözíteni fogja. A végidőben ők is felismerik Izrael Istenében az egyetlen és igaz Istent (íz 2; 60; 66). Dániel könyvének tanítása szerint a világtörténelem célja Isten egyetemes uralmának eljövetele (Dán 2; 7). A történelmet ítélet zárja le, amelyben Isten megsemmisíti a gonoszság erőit, s utána megvalósul örökké való uralma, a szentek országa. A Biblia az életet a sötét színek mellett is reménységgel nézi. Bár az emberi gyöngeség rányomja bélyegét az egyed sorsára és a történelemre is, de van belőle szabadulás és az emberi történelem jó véget ér. Nem az ember teljesítménye folytán, hanem Isten üdvözítő tette miatt. A bibliai megváltás-fogalom vallási természetű, mégis örök emberi problémát ragad meg, amelynek megoldását oly gyakran reménytelennek látjuk. A Szentírás azt az örömhírt tanítja, hogy van szabadulás a jó és rossz reménytelennek látszó küzdelméből. Rózsa Huba, a Budapesti Római Katolikus Hittudományi Egyetem tanára TÁRSADALOM 1991. augusztus 31-szeptember 1., szombat-vasárnap Kétszáz éve született a legnagyobb magyar 2. Széchenyi István élete és programja „Dolgozni és munkálkodni naponta és szüntelen...” Kétszáz éve, 1791. szeptember 21-én született gróf Széchenyi István. Felserdülvén, katonai pályára lépett, s huszártisztként kitüntette magát az 1813-ban vívott lipcsei csatában. 1815- ben sokat tartózkodott külföldön, többek között Angliában, ahol elsajátította a nyelvet, és tanulmányozni kezdte az ottani lótenyésztést, a gépipart és az angol alkotmányt. Lassacskán elfordult a katonai pályától, s külföldi útjain tapasztalván, hogy Magyarország menynyire elmaradt a nyugati fejlődéstől, elhatározta, hogy minden erejével és tehetségével honfitársaiért és hazájáért fog munkálkodni. Eme elhatározásának következményeként kezdett eljárni a pozsonyi ország- gyűlés üléseire. Az ország- gyűlés 1825. november 3-i kerületi ülésén Felsőbüki Nagy Pál a magyar nyelv csinosítására tudós társaság felállítását javasolta. Erre föl ajánlotta meg Széchenyi István egy esztendei jövedelmét, s ezzel atyja nyomdokaiba lépve (akinek a Nemzeti Múzeumot köszönhetjük), megvetette a Magyar Tudományos Akadémia alapját. Széchenyi programja tulajdonképpen egyszerű volt: „dolgozni és munkálkodni naponta és szüntelen. Van ugyan becsértéke a szónak is, tagadhatatlan, de a tett, százezreknek egy célra törekvő tette emelheti ki nemzetünket felettébb alacsony állásából..” Élete 1830-tól, a Hitel című könyvének megjelenésétől alkotások lázában élő egyetlen rohanás, amelynek során tettekkel kezdi megvalósítani reformelképzeléseit. Bátran állíthatjuk, hogy többet dolgozott Magyar- ország felemelkedéséért, európaivá tételén, mint számtalan uralkodónk. A Hitel, a Világ (1831) és a Stádium (1833) című könyvei azonos tárgykörben mozognak. A Hitelben keményen bírálja a feudális gazdasági viszonyokat, a polgárosodást jelentő haladás gátjait. A Világban ugyanezeket az eszméket magyarázza részletesen, míg a Stádium a gazdasági átalakuláshoz ad konkrét példát. Ezekkel a könyvekkel célba ért: a nemzetet felrázta fásultságából. Elindította a reformot. S miután a technika is izgatta, s a haladást, a nemzet gazdagodását csak a modem műszaki vívmányok meghonosításával tudta elképzelni, rátért a gyakorlati megvalósítások útjára is (például hajógyár Óbudán, Vaskapu, Lánchíd, Duna— Tisza szabályozása stb.). Annak ellenére, hogy gazdasági terveinek megvalósítása teljesen lekötötte, a negyvenes évek elejétől fokozódó aggodalommal figyelte Kossuth Lajosnak a Pesti Hírlapban megjelenő vezércikkeit. Úgy ítélte, hogy mialatt ő a reformokat lassan, lépésről lépésre akarja megvalósítani, addig Kossuth módszere a Béccsel való harcot jelenti. Tulajdonképpen Kossuth vezércikkei a reformok tartalmát illetően nem foglaltak magukba többet, mint amit Széchenyi kifejtett, s igaza volt abban, hogy a közöttük lévő különbséget „modor és taktika” kérdésének minősítette. Míg Széchenyi mindig kerülte a bécsi kormány elleni fellépést, addig Kossuth egyenesen örömmel valósította volna meg a reformokat Bécs ellenében. A nemzet jövője iránt érzett aggodalmában 1841- ben kiadott Kidet népe című könyvében Széchenyi élesen megtámadta Kossuthot — aki kevéssel előtte, Pest vármegye 1840. november 18-ai közgyűlésén nevezte őt a legnagyobb magyarnak —, mert véleménye szerint Kossuth nem a jobb jövő egyengetője, hanem a nemzet sírásója. Nevezetes ellentétük okának lényege tehát, hogy amíg Széchenyi először erősnek és gazdagnak akarta látni Magyarországot, és csak utána függetlennek, addig Kossuth először szabadnak, s csak utána gazdagnak. Széchenyi 1848-ban az első felelős magyar kormányban elvállalta a közlekedési tárcát. Az országos zavarok, a szerb zendülés stb. egyre jobban megbontották lelki egyensúlyát. Önvád marcangolta. Szeptember 2-án még beszédet mondott az országgyűlésen, de harmadnapra orvosa beszállította a döblingi elmegyógyintézetbe. Szellemi frissességét 1857- ben nyerte vissza, s ekkor ismét munkához látott. Megírta az Önismeret és a Nagy Magyar Szatírát, majd a Rückblicket. Bár névtelenül nyomatta ki Londonban, mindenki tudta, hogy ki a szerző. Ettől kezdve a császári rendőrség szüntelen zaklatta. Végső kétségbeesésében, miután elolvasta a rendőrminiszter fenyegető hangvételű levelét, amelyben kifejezte, hogy „az ön által évekkel ezelőtt kiválasztott azilum régen megszűnt ilyennek lenni...”, 1860. április 7-én önkezével vetett véget életének: a legnagyobb magyar szívében és elméjében kihunyt a láng. Dr. Csonkaréti Károly „A méltóbb életért, az örömért...” Emléktábla Csanádi Imre költőnek Csanádi Imre zámolyi szülőházára emléktáblát helyeztek. Az ugyancsak zámolyi születésű Csoóri Sándor idézte meg a jeles alkalomból a nehéz életű embert, aki a magány lehúzott redőnyei mögül hallgatta a világ ostoba és gonosz lármáját. Hajthatatlanság és szigor, tisztesség és föllazíthatatlan erkölcs, protestáns szellemiség jellemezte azt a paraszti közösséget, amelyből az ifjú elindult, s lett zárkózott, görcsös, sziklákkal álló költővé. A gyermekkor tündérszálai a Fejér megyei Zámolyhoz kötötték. A régi udvarnak már csak a hátsó fertálya emlékeztet az egykori otthonra, amelyben most Imre leánytestvére, Mária lakik férjével. Az utcára néző modernebb házrészben Török Rózsa, a költő unokahúga él két fiával. Rózsa óvónő Székesfehérváron, és szent kötelességének érzi a rokoni szellemi örökség ápolását. Óvodásai Csanádi-verseken nevelkednek. Kórusban zengik: „Héja, héja, höss, höss, höss / fejünk fölött ne körözz! / Lakomát itt nem csaphatsz, / csibét, libát nem kaphatsz...” Diplomamegújító dolgozatának témája is Csanádi Imre gyermekköltészete volt. — Anyám mesélte, hogy az olvasás meg a rajzolás volt mindene. Az örömöm az égig ért, amikor a padláson megtaláltam a szülőházról készült remek gyermekkori rajzát. Mesélik, hogy gyönyörű díszleteket tervezett, készített a helyi színjátékoknak. Beteges, érzékeny, zárkózott gyerek volt. Ritkán vett részt a bandázásokban. A szobájában az ablak előtt állt egy pad, azon térdelve figyelte a többieket. Nagyon szerette a huszáros játékokat, édesanyja faragott neki fakardot. Anyai nagybátyja, Bagotás Sándor, ’48-as huszár volt az eszményképe, a könyves parasztlegény. Gyöngybetűs füzetét Czuczor, Arany, Petőfi verseivel úgy őrizte, mint ritka kincset — meséli Rózsa, akinek testvére, Borbála a zámolyi iskola pedagógusaként tartja kötelességének, hogy a falu költőfiait: Csanádit és Csoórit a gyerekek eszében, szívében megtartsa. Sok család őrzi versesköteteit. Az öregek emlékezetében elevenen él az izgága kamasz, aki olykor a szellőt is pörgő táncra kérte volna, máskor meg búvalbélelten hallgatta a présháznál a csöndet. Emlékeznek arra az iszonyatos nyári jégverésre, amely után veszélybe került Imre taníttatása, mert a tandíjra valót nem tudta előteremteni a család. Azt is tudják, hogy gyenge volt a paraszti ltT smjETETT maoawiUAR to rn * CSANÁDI IMRE KÖLTŐ EMLÉKÉRE Á1.LÍTWTA ZÁMOLY KÖZSÉG ÉS A VÖRÖSMARTY TÁRSASÁG Inni Emléktábla a zámolyi szülőházon munkára, s mivel a legjobb tanulók közé tartozott, útja Fehérvárra vezetett, az Ybl Miklós főreálba. Emlegetik József urat, akinél egy telet töltött a Horog utcában. A tékozló férfi elhagyta Zámolyt, szakmáját, apósát, jobban tetszett neki a vásározó városi élet. A férfiak büszkén emlegetik, hogy Imre három évig volt katona Fehérváron, lovastüzér, majd karpaszományos őrvezető lett. A folytatás szomorú, négy évet töltött orosz hadifogságban, Ukrajnában, és csak 1948-ban tért haza. A pletykásabb öregasszonyok házasságairól is mesélnek, meg diákköri szerelméről, Babsziról. Miután halálhírét vették, a gonoszkodó indulatok megszelídültek, úgy készülődtek az emléktáblaavatásra, mint egy ünnepre. A legöregebbje nem kísérte el Pesten utolsó útjára, ők a szülőháznál köszöntek el tőle, a hazatalált fiútól. Egyik versében így fogalmazott: „Szakadóban szép hazámtól — / vagyok vétkes fiad, Zámoly... Hazátlanul csatangolok, szeretteimmel bolondulok, / sok buta dologban fúlok, / kárhozatra elindulok”. Horváth János, Zámoly polgármestere örömmel újságolja, hogy lesz végre egészséges ivóvize a falunak, hogy bővítik az iskolát és a telefon- hálózatot, hogy pedagógus szolgálati lakás is épül. Miközben hallgatom, tekintetem rátalál Zámoly Hírei-re, az önkormányzat lapjára. Hallottam hírét, hogy az előző számban üzent Csoóri Sándor földijeinek. Mesélték, hogy a kérés zavarba hozta a költőt. Nyilatkozott ő már a New York Times-nak, a Le Monde-nak és más milliós példányszámú sajtóorgánumnak, de mit írjon a világ egyik legkisebb újságjába? Egyáltalán a hír, hogy újságja van Zámolynak, legalább annyira meglepte, mintha csillagvizsgálót építettek volna falujában. Üzenetében ezt írja: „Tudom, hogy a megjelenő újság nem idézhet elő csodát, de a belülről széthullott közösség, a belülről széthullott falu életében termékeny érdeklődést kelthet. Sajnos, a vidéki Magyarország az utolsó negyvenvalahány évben csak ritkán vallhatott magáról, így aztán eléggé el is felejtett fogalmazni. Most újra meg kell tanulnia beszélni, töprengeni, panaszkodni. Az újság hasznos gyakorlótere lehet ennek a tanulásnak. Persze Az ifjú költő az érettségi utáni évben, 1940-ben Fotó: Somogyi Tamás — MTI-Press csak akkor, ha szerkesztői nem a szószátyár han- goskodóknak adnak teret, és nem a színesen gondolkodó fecsegőknek...” Hallgatom a polgármester lelkesült szavait, mérnöki pontosságú terveit, szárnyaló álmait, és arra gondolok, a zámolyiak tudják, nem feledik a költő-fiúk üzenetét: „kimászva csapzottan-zúzot- tan / háborúk üszke alól, / ránk roskadó századok alól, / az elfuserált történelem / fojtó kazamatáiból, / nemzetek marakodásából, / megromlott házasságokból, / újrakezdeni örökösen, / mindig elölről, megint elölről. Miért? A méltóbb életért, / Az örömért, ha csak egy maroknyiért.” Zágoni Erzsébet
