Békés Megyei Hírlap, 1991. július (46. évfolyam, 152-178. szám)

1991-07-27-28 / 175. szám

1991. július 27-28., szombat-vasárnap Twirdy Rudolf az általa készített kis gőzgéppel 1927-ben „ Twirdy Rudolf bácsi volt a mesterem!” A nagymágocsi főgépész Magyarul, németül és angolul beszélt. 72 tanulót tanított meg a szakma rejtelmeire. Egy nagytudású gépészem­berről próbálok rövid életrajzot készíteni a kutatásaim alapján. Híre, tehetsége messze földön ismert volt a szakmabeliek köré­ben. Ott volt a magyar mezőgaz­daság gépesítésének a kezdeti korszakában. A múlt iránti tisz­teletemet akarom kifejezni ak­kor, amikor róla ezt a megemlé­kezést készítem. Magyarország, mint tudjuk, a múlt században iparosodásban és a mezőgazdaság fejlesztésé­ben messze elmaradt a nyugati országoktól. A szakemberek, az oktatók általában külföldről ke­rültek hozzánk. Mivel igen so­kan Németországból, ezért ezek hozták magukkal a gépek és a szerszámok idegen elnevezését is. Bevándorolt mesterember volt Twirdy Rudolf édesapja, akit Andrássy gróf hozatott be Némegországból, mert a gazda­ságában kellettek a szakképzett gépészek, mert a gróf már gépe­ket alkalmazott a földbirtokain. Twirdy Rudolf itt született a Komárom megyei Szák község­ben 1875-ben. Elemi és polgári iskoláit Komáromban végezte, majd a lakatos mesterséget ta­nulta az édesapja műhelyében, ahol igen sokan dolgoztak há­rom vármegyének is. Az urada­lom már igen jól felszerelt mű­hellyel rendelkezett, ami kellett is, mert akkoriban már kezdtek a gőzcséplőgépek rohamosan szaporodni hazánkban is. 1890 körül pedig már több gazdaság gőzekéket hozatott be Angliá­ból. Twirdy Rudolfék négyen vol­tak testvérek, egy mérnöknek tanult. Az édesapja igen szigorú volt Rudolfhoz, nagy pontossá­got kívánt tőle, és a tanulóidőt is teljesen kitöltötte. Nem maradt azonban tovább ott, hanem az akkori szokásnak megfelelően külföldi vándorútra kelt. Német­országba ment. 1900-ban visz- szajött Magyarországra és édes­apjánál dolgozott a műhelyben. Azután mint legényember le­szerződött egy gazdaságba Kis­bérre, és itt nősült meg 1905­ben. Majd a Nagy-Alföldre ke­restek a gazdaságok főgépészt, ekkor két ajánlat közül kellett választani. Az egyik volt a Csekonics gazdaság Bácskából, a másik pedig a Károlyi uradalom Nagy- mágocson. Az utóbbit választot­ta és ide költözött 1906-ban. Műhelyfőnök lett ebben a gaz­daságban, ahol szintén nagy felszerelés volt, nagy gépmű­hely, külön a kovácsoknak és a bognároknak. De azután kitört a világháború, és a főgépészt is behívták katonának. Először a sabáci részeken, majd az orosz- országi hadszíntéren harcolt. Később hadifogságba került, s két év múlva jött haza. 1927 körül készített Twirdy egy kis gőzgépet, melynek fény­képét sikerült megszereznem. E sorok írója is látta ezt a kis re­mekművet 1930 augusztusában az orosházi kiállításon. Több helyen is bemutatták, és minde­nütt nagy elismerést és kitünte­téseket kapott. Egy nála tanult szakembertől hallottam, neki mit vésett az emlékezetébe: — Úgy készítsd el ezt a mun­kadarabot, ha ránéznek, azt mondják: remekmű. Mert fi­gyelj csak, Jóska! A munkádra nincs ráírva, hogy mennyiért csináltad, de az igen, hogy ki csinálta! Élete során 72 tanulót képe­zett ki szakembernek, akik mind megállták a helyüket az életben. Harminc esztendeig szolgálta a nagymágocsi uradalmat. Szokás volt régen az, hogy a munkake­reső fiatalembert megkérdezték, hozott-e ajánlólevelet. Ha itt ta­nult, akkor azt mondotta: „Twir­dy Rudolf bácsi volt a meste­rem!” Akkor már nem kellett több ajánlólevél, felvették mun­kára. Alkotásaiban gazdag életét 1954-ben fejezte be. A fia már nem folytatta az édesapja foglal­kozását, más pályára került. Twirdy Rudolf kis gőzgépe tu­domásom szerint megvan a csa­ládnál. De mindenképpen meg­érdemelné ez az értékes gépé­szeti alkotás, ha a közönség is megtekinthetné egy gyűjte­ményben vagy múzeumban. Sín Lajos MŰVÉSZETEK- TÁRSADALOM A kolozsvárott élő Szilágyi István már korai elbeszéléseiben biztos emberismerettel mutatta be hőseinek drámai konfliktusok között zajló életét, költői eszközökkel idézte fel az ember és a természet kapcsolatát. Kétkezi munkásokat ábrázolt, ezek a munká­sok azonban már nem is emlékeztetnek az „üzemi regények” egysí­kú emberalakjaira, teljes életet élnek, eredeti, bonyolult emberi jellemek. A prózatechnikát a belső monológ használatba vétele révén újította meg, ezzel az eljárással is az emberi lélek belső gazdagságát domborította ki. Üllő, dobszó, harang című regényében egy tanítónő és egy katonaszökevény szerelmének költői történetét állította szembe a második világháború pusztító kataklizmájával. Arra figyelmezte­tett, hogy a történelem szörnyű dúlása idején az emberi kapcsolatok benső körében lehet megőrizni a humánus értékeket. Legismertebb írói vállalkozása Kő hull apadó kútba című 1975- ben megjelent regénye. Ez a regény egyszerre lélektani elemzés, szociográfiai rekonstrukció és történelmi példázat. Hőse, Szendky Ilka szörnyeteg, egyszersmint tragikus jellem: iszonyú magánya következtében egy napszámos szeretője lesz, aztán mikor a napszá­mos, Gönczi Dénes menekülne tőle, leszúrja a férfit, testét egy apadó kútba veti, s kövekkel temeti be. A bűn és lelki kényszer személyi­ségromboló világában él, sorsában mégis van valami tragikus, már csak azért is, mert az erőszakos halált ő sem kerülheti el, sőt mintha keresné, elébe megy. A regény szociografikus rétege a századforduló partiumi kisváro­sának társadalmát idézi fel, a történet színhelye, Jajdon városa a régi Zilahhal azonos. Jellegzetes magyar kisváros a századfordulón: megyei urak, parasztpolgárok, iparosok és kereskedők lakják, akik többnyire kisnemesi családok leszármazottai, s a hagyományos úri o ott? öntudattal tekintenek szét maguk körül. Szendy Ilka családja és emberi környezete is ezt az utóbbi rétegét képviseli. E történelmi hagyományokat ápoló, függetlenségi szellemű, vagyonos és öntuda­tos társadalmi réteg már széthullóban van: képtelen alkalmazkodni a korszerű városi fejlődés követelményeihez, vegetatív életet él. Valóban „apadó kút” a jajdoni világ, s vele együtt a századforduló magyar és erdélyi kisvárosának élete. Sötét végzetében történelmi példázat rejlik: Szilágyi István a magyar társadalmi fejlődés megre­kedésére, az erdélyi magyar polgárság szerepvesztésére, lassú pusz­tulására utal. A történetnek ilyen módon példázatos értelme van, a századforduló —- a millenniumi korszak — magyar társadalmának belső szétesését, tehetetlenségét mutatja be, azt, hogy egy ország miként indult el komor végzete felé. A példázatos jelentés ugyanakkor semmivel sem csorbítja a regény világ autonómiáját: a lélektani, a szociológiai és a történelmi jelentésrétegek szerves epikus egységet alkotnak. Ez a belső egység, a regényvilágnak ez a szerves és ökonomikus rendje ad Szilágyi István művének kivételes esztétikai erőt. Figyelemre méltó a regény nyelvezete is, amely eredeti kifejezőkészséggel, pontos fogalmazás­sal, ugyanakkor látomásos képzelettel éselégikus zengéssel beszéli el a történetet. Példázatos ereje és jelentése van Szilágyi István legújabb—mára romániai átalakulások után — megjelent terjedelmes regényének is. Az idegen (nem erdélyi) környezetben játszódó Agancsbozót című nagyregény arra a kérdésre keresi a választ, hogy mit bír el az az ember és embercsoport, amelynek a hatalom nyomása alatt kell élnie. Ennyiben természetesen ez a mitologikus regény is az erdélyi magyarság történelmi tapasztalatait szólaltatja meg. Pomogáts Béla Ötágú síp Mit bír el az ember Szilágyi István: Vezércikk (részlet) Milliók várták, bízták, remélték a változást. Mi talán már bele is fáradtunk, bele is fásultunk, hogy végül, mikor a pillanat elérkezett, kishitűeknek kellett éreznünk magunk. Pedig régideje sejthettük, a Romániát saját feudumának tekintő diktátor-dinasztia uralma vég­veszélybe sodorhatja az országot, ám a demokrácia hiánya, a legelemibb emberi jogok fokozatos fölszámolása, az ínség végül a rendszer, e diabolikus társadalmi építmény összeomlásához veze­tett. Iszonyú árat fizetett érte Románia lakossága eddig is, míg tűrte, akkor is, mikor eltaposta a zsarnokságot. Hiszen a szenvedés, a nyomor egyaránt osztályrésze volt mindazon millióknak, kik nem közvetlenül strázsálták e szörnyű hatalom palánkjait. Romlott, rom­bolódon a gyönyörű Kárpátos ország, miközben egyre emelkedett föléje az intézményesített erőszak Bábele. Ketrec-falanszterek falai közt próbálták amorf masszává gyúrni egy gazdag hagyományú, etnikailag is sokszínű népesség csoportjait. Kárhozatra, pusztulás­ra ítéltetett mindaz, ami sajátos jegyeket hordozott, bűn lett bármifé­le kultúra meghatározta identitás. Rendre a lakosság döntő többsé­gét kitevő románságé is. Közhely: a Duna-tájon évezredek során népek tucatjait dobálta egymásra a történelmi gravitáció. A Kárpátok ívén belül románok, magyarok, németek élnek együtt sok évszázada. Ki tagadhatná: minden etnikai csoportnak, népnek, nemzetnek van egyénisége, saját karaktere. Békés korok az együttélők nemes vonásait sarlaszt- ják, békeidőben az egymás mellett élő népek jobbik énjüket sugároz­zák egymás felé: tisztelik a másik szokásait, megszentelt ünnepeit. Az elmúlt másfél évszázad során három ízben bomlott meg az összhang az Erdélyben élők között, s ez tragédiaözön okozója lett. De e három együttélő népnek mindig sikerült úrrá lenni a bajon, ha végül közösen látott hozzá a tűzoltáshoz; így volt ez legutóbb is, jó negyven évvel ezelőtt, a második világégés után. Akkor, az éppen idehonosodni próbáló új társadalmi rend valamennyi ígéretét újra csak az egymásra találás reményében fogadták a Kárpátok íve mentén románok, magyarok, németek, szerbek s mind a többiek, és egyben elfogadták azt a status quót, mely együvé kerekítette őket a modernkori Románia mai határai között. Elfogadták, mert az új rend eszmerendszere demokráciával, jogegyenlőséggel, emberhez méltó élettel kecsegtetett. Tudjuk, e reménységekből mi lett. Miközben önnön groteszk tagadásukká váltak humánumot, békét, demokráciát harsogó ideológiák Romániában, az utóbbi évtizedre „körülírta magát" a legextrémebb pártállam-változat, mely perfidül ötvözte a kalsszikus fasizmus s a legeslegmodernebb kori terrorizmus számos jegyét. És mindez épp akkorra tetőzött minálunk, mikor a bennünket körülölelő országoknak nagyjából sikerült komolyabb traumák nél­kül átalakítaniuk társadalmi berendezkedésüket. Legalábbis elindí­taniuk ezt az átalakítást. Mert fölismerték: Európa valamennyi népe, ország-gyermeke számára közös hajlékot kínál. (1989) Ismerjük meg a Bibliát! A világ teremtése Az Ószövetség első fejezete beszéli el a viág teremtését (1 Móz 1,1—2,4a). A leírás össze­foglaló kijelentéssel kezdődik: Isten megteremtette az eget és a földet, azaz a mindenséget. Ez­után háttérként bemutatja a te­remtés művének ellentétét, a semminek megfelelő kaotikus állapotot. Ez a kaotikus állapot mint, a teremtő-rendező isteni tevékenység kiindulópontja, aláhúzza a teremtés csodáját. A korabeli világképet tükrözi A bilibiai szerző hat napra beosztva, részletesen leírja Isten teremtő tevékenységét, amelyet a nyugalom napjával egy hétre egészít ki. Felsorolja a tapaszta­lati világ jelenségeit, az élőlé­nyeket, közöttük az embert is, nem fárasztó sorolással, hanem szellemes csoportosításban. A leírás a természet rendjének megfigyeléséből merít, de nem a ma természetesnek vélt kutatói módszerességgel, inkább úgy, ahogyan az egyszerű ember cso­dálkozva szemlélődik a világ dolgai között. Nem kell a leírás­ban tudományos rendszert ke­resni, még primitív formában sem. Kétségtelen, hogy a szerző elbeszélésében a korabeli világ­kép érvényesül és annak alapján sorolja fel a kozmosz alkotóele­meit, de célja ezzel nem több, mint a teremtő Istenbe vetett hi­tének szemléltetése: minden, ami létezik és a világban megva­lósuló rend, Isten teremtett műve. A hatnapos teremtéstörténet ismeretei a világról és annak fel­építéséről a kor elképzeléseinek felelnek meg és a szerző még ezt is himnikus-költői formában mutatja be. Nyilvánvaló tehát, hogy a világ teremtettségét, de nem a teremtés mikéntjét akarja tanítani. Ezért szükségtelen, hogy kísérletet tegyünk a bibliai teremtéstörténet részletei és a modem természettudományos világkép összhangba hozására. Téves lenne az a feltételezés is, hogy a Biblia isteni közlésre tit­kos tudással rendelkezne a világ keletkezésének folyamatáról, amivel — ezt felismerve — ki­egészíthetnénk tudományos is­mereteink hiányosságait. A Bib­lia csak a világ mibenlétét akarja a hit fényében megmutatni, amit azonban a teremtésről tanít, az minden kor emberének szól, függetlenül természettudomá­nyos ismereteitől. A leírás keletkezése A bibliai leírás a Kr. e. V. szá­zadban keletkezett, és hátteré­ben Izrael népének a babiloni fogságban (586—538) szerzett tapasztalatai állnak. Itt a pogány környezetben a mitológia világ­képével szembesültek. Eszerint az istenek és a világ eredete a történeti tapasztalaton kívül eső ősidőben egybefonódik. Erede­tük forrása az egyszerre szemé­lyes-személytelen őstenger, amelyből fájdalmas küzdelmek során alakulnak az istenek és vi­lág rendje. Úgy a világ maga is isteni, a természet erőit vagy egyes jelenségeit megszemélye­sítve istenként tisztelték. Izrael ezzel a világképpel ál­lítja szembe monoteista (egy- istenhívő) hitét a teremtéstörté­netben. Isten és a világ különbö­zőségét állítva kijelenti: a rende­zett világ az örök, egyetlen és személyes Isten műve, aki kizá­rólag teremtő szavával, küzde­lem és harc nélkül alkotott min­dent. Amikor a Biblia részlete­sen felsorolja a világ egyes ele­meinek teremtését, akkor tuda­tosan megfosztja az egész ter­mészetet szakrális — isteni — voltától. A hat nap jelentése is érthetővé válik. Céíja, hogy a teremtést kiragadja amítosz idő­felettiségéből, s az időbeliség révén összekapcsolja a történe­lemmel: a történelem a teremtés első napjával kezdődik. Ebből az is kitűnik, hogy a szerző szán­déka a hat napra való beosztás­ban nem tudományos eligazítás a valóság egyes részeinek időbe­li kialakulására. A kozmosz és az ember Az időbeliséggel kapcsolat­ban érdemes felhívni a figyelmet egy mozzanatra. A napokat a vi­lágosság és sötétség (reggel és este) szabályos változása vá­lasztja el egymástól. Isten ezért már első nap megteremti a vilá­gosságot és sötétséget. Kérdés, hogyan lehetséges ez, mikor az égitesteket csak negyedik napon teremti? A magyarázatot a kora­beli világkép adja meg, amely szerint a világosság és sötétség az égitestektől független való­ság. Ezeknek a világmindenség­ben saját helyük van, ahová reg­gel és este visszatérnek. A bibliai teremtéstörténet vi­lágosan megmutatja Isten és a világ, egyúttal az ember világ­hoz való viszonyát is. A koz­mosz ezzel megkapja önálló ér­tékét, az ember pedig a maga méltóságát. Nem alávetettje a természet erőinek, hanem Isten­től kapott küldetése nyomán ura és tevékeny rendezője. Rózsa Huba, a budapesti róm. kát. hittudományi egyetem professzora

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom