Békés Megyei Hírlap, 1991. július (46. évfolyam, 152-178. szám)
1991-07-20-21 / 169. szám
EXKLUZÍV 1991. július 20-21., szombat-vasárnap „Soha nem hagytam abba, amikor félreállítottak” „Félő, hogy nálunk a középszer a jellemző!” szomorú dolog ez Kodály hazájában. De ez a tényleges helyzet. Kodály álm,a az éneklő Magyarország még nem létezik. Ilyen körülmények között, ahogy most állunk, soká nem is lesz. —Nem gondolja, hogy sokan megfognak ezért haragudni? De, biztosan. De hát mit mondjak, azt hogy minden rendben van? De hát ez nem igaz. S hozzátéve még valamit. Amikor a Kodály- módszert bevezették, arra is gondoltak, hogy megfelelő szakembert is kell képezni, akik á Kodály-elvek szerint tanítanak majd. A helyzet jelen pillanatban tragikus. —Hol tart most az intézet ügye? Segítség nélkül nem megy 45 éve, amikor elindult a tarhosi iskola, az akkori képviselő- testület egyhangúlag megszavazta az iskolát, vállalta kiépítését, sőt szükség esetén ígéretet tett arra, hogy kölcsönt is hajlandó felvenni. A mai testület — bár támogatja elképzeléseinket — szinte semmi kézzelfoghatót nem tud garantálni. S úgy hiszem, igazából nem is az ő hibájuk. Örököltek egy struktúrát, amit megtömi nem könnyű segítség nélkül. Annak idején az akkori kultuszminiszter, Keresz- thury Dezső „szentesítette” a tarhosi iskolát, mert széles látókörű politikus lévén felismerte annak szükségességét. Ezért azóta is hálás vagyok. —Mit gondol, mi lehetne a megoldás? — Igazán talán az segítene, ha az önkormányzatok össze tudnának fogni egy közös célért. Pillanatnyilag az a helyzet, hogy a minisztérium álláspontja az, hogy most már az önkormányzatoké a jövő, csinálják ők úgy, ahogyan jónak látják. Nekik viszont nincsen rá pénzük. Valószínű, hogy ez a furcsa helyzet 2-3 éven belül rendeződni fog, de nekünk az nagy időveszteséget jelent. S igazából úgy gondolom, hogy egy ilyen jellegű intézmény nem lehet tisztán önkormányzat által támogatott. Hiszen ide az ország területéről jönnének már végzett tanárok, akik felfrissíteni, megújítani akarják diplomájukat. Nem lehet egyedül Békés város feladata, joga és felelőssége, hogy egymaga döntsön. Szükség van az egyes főiskolák, intézmények tananyagának, profiljának figyelembevételére is. A tervezetet már elfogadták, jelenleg szervezési feladatok lassítják az ügy menetét. A szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskola levelében már felajánlotta, szívesen vállalná fiókintézetként a karvezetők továbbképző műhelyét. —Az országban ez az egyetlen színvonalas kurzus, továbbképzés. Miért? Mi ennek az oka? Az érdektelenség? A pénzhiány? — Félő, hogy nálunk a középszer a jellemző. Ez több csatornán érvényesül. Amíg a tanszékek nem változtatnak, addig a békési kurzus nem fér össze, nem illik bele a tananyagba. Nem tudom, most mi a helyzet, hiszen az elmúlt korok irodalmát is meg kell ismerni, de úgy nem élhet meg senki a szakterületén, hogy a mai hazai és európai zeneirodalomról nincs teljes képe. Itt nem vagyunk tananyaghoz, tantervi előíráshoz kötve. így olyan dolgokat is tudunk, merünk tanítani, ami eddig valamilyen oknál fogva kimaradt. —Kik jelentkeznek ezekre a kurzusokra? — Ide olyan hallgatók jönnek, akik valami különlegeset akarnak elérni, akik vágynak arra, hogy valami egyebet is megismerjenek, mint amit eddig tanultak. Pedig nem olcsó a kurzus, minden elismerésem és tiszteletem azoké a tanároké, akik alacsony jövedelmük ellenére is áldoznak erre a képzésre. Az idén nagyon jó hangulatban dolgozunk, sikerült olyan témát választani, amit nagyon élveznek a hallgatók. —Egy újságcikkben úgy fogalmaztak, hogy Önre az örök nyugtalanság a jellemző. Igaznak tartja ? — Igen. Azt hiszem, hogy abban a pillanatban, mihelyt nekem abba kell hagyni — végem van. A régi barátaim kapcsán azt látom, hogy aki nyugdíjba ment és elkezdett pihenni, rövid időn belül el is ment. Az inaktivitás életellenes. Én a mai napig sokat olvasok, mindent megragadok, hogy megőrizzem szellemi, testi, lelki frissességemet. Muzslai Katalin Tarhosi találkozás Gulyás György karnaggyal Kicsit mindig is irigykedtem azokra, akiknek volt édesanyjuk, pontosabban inkább sajnáltam magam azért, amiért nekem nem volt. Gyönyörű szép hangja volt, s azt hiszem, zseniális muzsikus lett volna belőle. De szegény asszony lévén nem is álmodozhatott ilyesmiről. Én a sors kellő összejátszása révén lettem zenész. Mit is jelent ez? Harmadikos gimnazista voltam, amikor kizártak az iskolából, mert ugyan színjeles tanuló voltarrr, de a családom annyira szegény volt, hogy a havi ötpengős koszt-kvártélyt sem tudta kifizetni. Két hétig nem mentem haza. Majd gondoltam egyet, felkerestem a püspök urat, s elmeséltem neki szorult helyzetemet. Másnap ki volt fizetve minden, járhattam újra iskolába. A másik sorsszerű véletlen zeneakadémiás koromban történt. Egyszer Ádám Jenőre várva — hogy az időt elüssem — ritmikus énekeket komponáltam, amikor meglátott, odajött hozízám és azt mondta: „Nem orgona kell magának, hanem zeneszerzés.” Én nem ellenkeztem — s így lettem zeneszerző növendék. Tulajdonképpen azt mondhatom, s ebben hiszek is, hogy az élet a kellő pillanatban mindig hoz valami újat, valami mást, amit okvetlen el kell fogadni. Egy-két év múlva úgyis rájön az ember, hogy úgy volt a jó. Mert ha ellenállunk, ha harcolunk ellene — annál rosszabb. A sors „tervszerű véletlenjei” elől úgysem lehet kitérni. — Rengeteg kezdeményezés, iskolateremtés fűződik a nevéhez, a tarhosi zeneiskolán kívül a debreceni finskola, a Kodály-kórus. Sokan jellemezték úgy, hogy képtelen megnyugodni, mindig valami újat akar. Valóban így van? — Igen, azt hiszem. Ha valahonnan kitettek, fogtam magam és belekezdtem máshol. Sose hagytam abba, amikor félreállítottak. Pedig az volt a cél, hogy megkeserítsenek, s azután úgyis félreállok magamtól. De én nem hagytam magam. Amikor úgy láttam, hogy Debrecenben már nem tudok mit csinálni, belevágtam a karvezetők továbbképző intézetének létrehozásába. De nem azért, mert mindenáron Tarhost akartam volna. Hiszen Tarhost a régi formájában már nem lehet visszaállítani. —Miért pont a karvezetők továbbképzésére létesít intézményt? — Az a helyzet, hogy az énekkar-karvezető képzésről elég nehéz nekem beszélni, mert azt fogják mondani, hogy a képzést támadom. Tulajdonképpen támadhatnám azt is, mert nem jó, illetve nem elég eredményes olyan szempontból, hogy társadalmilag nem érezteti hatását. Mert ha azt mondom, rendben van a képzés, akkor azt kérdezem: miért itt tartunk az énekkari mozgalomban, ahol tartunk. Ez az egyik. A másik részét a dolgoknak egy példán keresztül szeretném elmondani. Az eset akkor történt, amikor még csak szó volt az intézet létrehozásáról. Az ügy érdekében bementem az egyik vezető emberhez — a nevét nem mondom meg —, leültem vele szembe és megkérdeztem tőle, milyen diplomája van. A válasz — kínos nyakkendő-igazítás volt. ■— Elnézést kérek — mondtam —, nem jól szóltam. De azt megmondaná, mikor szerezte a diplomáját, ha van? Teljes ijedtség, kínos feszült csend. — Ne haragudjon, lehet, hogy egészen rosszat kérdeztem. De lenne még egy kérdésem, mielőtt elmondanám, miért jöttem. Most 11 óra van. Ha Önnek 9 órakor osztották volna ki a diplomáját, meddig volna érvényes? — Holnap reggelig; 5 évig? — Hát ne haragudjon, 5 évre nem képezhetünk. Ezért vagyok itt. És elmondtam, hogy az iskolai énektanároknál és a kórusvezetőknél nem volt posztgraduális képzés az elmúlt 40 évben. Le vagyunk maradva. Ennél többet nem is hagyott beszélni, azonnal felhívta a minisztert, hogy itt van Gulyás György, és azonnal meg kell csinálni, amit mond. Az egész elgondolásom a továbbképző intézetről arra vonatkozott, hogy meg kell újítani az iskolai énektanítást és a karvezetést, mert annyit változott a világ és ezen belül a zene is, hogy az már nem elegendő, amit eddig csináltunk. Akkor is így lenne, ha minden rendben volna, ha eddig remekül csináltunk volna mindent. Egyszerűen tudomásul kell venni, hogy az oklevél 5 év múlva már „nem érvényes”. Amit Kodály-módszer néven az '50-es években elindítottak, az az eredeti elképzelések töredéke csupán. A klerikálisnak, nemzetinek tartott dalokat egyszerűen kihagyták. A célunk az, hogy ezeket visszaállítsuk, hiszen a ’40-es években nem így indult el. Ezért akarok továbbképző intézetet létrehozni. Valami olyanra szeretném megtanítani őket, amire egyébként nagy szükség van, de eddig nem kapták meg, sem a képzés ideje alatt, sem továbbképzés formájában. Sőt.! Éneklő táborokat kellene szervezni, mert nem tudunk énekelni. Ha most azt mondanám magának, daloljunk együtt, nem tudom, lenne-e közös népdalunk. Rettentően —Békés-Tarhos az Ón életműve. Sok-sok vihar és megpróbáltatás kísérte útját. Hogyan született meg a zenei napok ötlete? — 1975-ben egy koncertet vezényeltem Békésen. Az előadás után bejött gratulálni a városi vezetés -— a párttitkár, a tanácselnök. Megkérdeztem tőlük, hogy mit tudnak Békés-Tarhos zenei életéről. Megemlítették a zeneiskolát. Mást azonban nem tudtak. Maga békési? — faggattam tovább őket. Nem, szarvasi vagyok. Mondja, nem akadt egy ember Békésen, aki ellátta volna ezt a feladatot? Döbbent csend. Mert akkor még az volt a jellemző, hogy azok az emberek kerültek adott pozícióba, akiket odaküldtek. Igazából azonban a dolog folytatása az érdekes. Egy fél év múlva eljöttek hozzám Debrecenbe, mondván, hogy ne csak piszkáljam őket, hanem mondjam meg, mit csináljanak. Én akkor a világ letermészetesebb módján feleltem: zenei napokat. Ehhez azonban tudni kell, hogy a zeneiskola megszüntetése után nem lehetett Tarhosról beszélni, még 1975-ben sem. Kérem, hogy évenként egy hétre engedjenek be minket a zenepavilonba. ígértem, hogy hozok híres zenészeket, előadóművészeket, akik egyrészt garantálják a színvonalat, másrészt újságírókat vonzanak, akik írni fognak Békés-Tarhosról. Mire a minisztérium és a Tarhost ellenzők észbe kaptak, addigra az ország újra kezdett Tarhosról tudni. így került lassan vissza a köztudatba. Egy igazság — egy pedagógia —Mit jelent Önnek Békés-Tarhos? Semmi esetre sem legendát, ahogyan azt sokan gondolják. Tarhos szerves része az életemnek... Amikor 45 éve létrehoztam a zeneiskolát, az volt a célom, hogy megkönnyítsem a tehetséges emberek sorsát. Hogy ne kelljen mindazon keresztül menniük, amin nekem. Ösztönösen megéreztem azt, hogy lehetőséget kell biztosítsak azoknak a gyerekeknek, fiataloknak, akik egyébként vidéken elkallódnának. Tarhoson sokan nőttek fel olyanok, akik a mai napig is a zenei élet különböző területein dolgoznak. Szokolay Sándor, Tarján Ferenc vagy az íróvá lett Csukás István. S vajon hány Szokolay Sándor nőhetett volna itt fel, ha nemcsak 8 évig működik ez az iskola?! És a másik. Egy olyan dolgot tudtunk itt megvalósítani, amit sajnos ma már sehol sem csinálnak, s amit annak idején még Kodály Zoltán hirdetett meg —1 az énekes alapon való hangszertanítást. Ő azt mondta, hogy amíg nem tud valaki kottát olvasni, addig ne is vegyen kézbe semmilyen hangszert. Ennek van azonban egy másik oldala is. Ő először nem hitt abban, hogy ezekből a gyerekekből művészeket lehet nevelni. Szerinte generációk kellenek ehhez, és azt nem lehet máról holnapra elérni. Lehet, hogy igaza volt. De Békés-Tarhos egy igazság igazolását is jelentette számomra. Azt, hogy ha visszaadom nekik az elvesztett gyerekkort, és olyan környezetet teremtek, hogy reggeltől estig abban lehetnek, akkor megindulhat egy olyan hirtelen fejlődés, amely generációs változásokat tud pótolni. A másik része a dolognak egy pedagógiai elgondolás bizonyítása. Nevezetesen az, hogy azokból is lehet zeneművészeket nevelni, akik nem tudtak keresztülesni gyermekkorukban a hagyományos zenetanulás útján. Békés-Tarhos azt is jelentette, hogy én mertem pályamódosítást is javasolni. Erre igazán jó példa Tarján Ferenc — aki idén a kürtkurzust vezeti. Annak idején hegedűsként került ide, de nem mentünk egymással semmire. Azt javasoltam neki, hogy tanuljon meg kürtön játszani. S az eredmény — ma Európa egyik legjobb kürtöse. Olyan dolgok kikísérletezésére és bevezetésére nyílt lehetőség, amit a hagyományos intézményi keretek között lehetetlen megvalósítani.-—Azzal kezdte válaszát, hogy az egyik alapmotiváció a zeneiskola létrehozásában az volt, hogy a tehetségeseknek megkönnyítse a sorsát. Hogyan lett Önből zenész? Honnan az indíttatás? A sors elől nem lehet kitérni — Egy kicsit keserű ez a kérdés számomra. Azt hiszem, hogy az édesanyámtól örököltem a zeneszeretetet. Szegény korán meghalt. „Éneklő táborokat kellene szervezni...”
