Békés Megyei Hírlap, 1991. június (46. évfolyam, 127-151. szám)

1991-06-08-09 / 133. szám

1991. június 8-9., szombat-vasárnap

MŰVÉSZETEK-TÁRSADALOM

Százötven éves ismeretterjesztés

Tudomány és nemzeti jólét

A XVII—XVIII. századi magyarországi természettudósok leghőbb vágya az volt, hogy tagok lehessenek az Academia Naturae Curiosorumnak, amely 1652. január 1-jén jött létre Bausch János Lőrinc, Schwein- furt birodalmi város fizikusának ösztönzésére. Ezt az egyesületet

I. Lipót német—római császár és magyar király 1687-ben birodalmi akadémiai rangra emelte és felruházta kiváltságokkal. 1670-ben folyóiratot is alapítottak, amelyben sok magyar tudós is publikált. A magyarországi tagok és szerzők azonban lényegében kívülállónak érezhették magukat, s ezért ismételt kísérletet tettek hasonló hazai társaság alapítására. Ebben a korban az orvosi és a természettudományok szoros kapcsolatban állottak egymással, s így a törekvések mindig orvos-természettudományi társaság megteremtését célozták.

Magyarország ebben az időben a természettudományok tekintetében messze hátramaradt a nyugat tudományossága mögött. A reform utáni vágy felrázta nemzetünket a tespedésből, és mivel a kormányzattól a reformok terén nem remélhetett semmilyen támogatást, társadalmi úton kellett létrehozni a legsürgősebb alkotásokat. Széchenyi megkezdte nagy alkotásait, Földváry felépítette a Nemzeti Színházat, Fáy megalapítja az Első Hazai Takarékpénztárat, Kossuth az Iparegyesületet, Batthyány a Gazdasági Egyesületet, Bene a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók Vándorgyűléseit, Bugát megalapítja a Királyi Magyar Természettudományi

Társulatot. A reform utáni vágy, a szebb jövőbe vetett remény sohasem volt olyan élénk hazánkban, mint az 1840-es évek elején.

Nagy reformereink nem érdeklődtek a természettudományok iránt, s népi érezték szükségét annak, hogy a Magyar Tudományos Akadémia (1825) mellett, akár előkészítő formában is, akadémiát állítsanak a természettudományok számára. Két jeles tudósunk, Bene Ferenc (az orvoskar elnöke) és Bugát Pál (pesti orvostanár) azonban másképpen vélekedett és cselekedett; Bene Ferenc 1841-ben életre keltette a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók Vándorgyűléseit, amely 1933-ig kultúrtörténeti korszakot jelentett tudományos életünkben. Őt Bugát is támogatta.

Bugát a vándorgyűlések mellett — mely tulajdonképpen a tudós kutatók számára adott pu- bl ikációs lehetőségeket—szükségesnek tartotta, hogy öregekA társulat első pecsétje

nek és fiataloknak fesztelen találkozóhelyet, önképzőkört teremtsen. Jó gyakorlati érzékkel a magyar orvosok és természet)« vizsgálók pesti gyűlését megelőző napon tartott ismerkedési estet használta fel arra, hogy terveit élőszóval elmondta (1841. május 28.). A Természettudományi Társulat ekkor megalakult.Az alapító tagok között találjuk többek között Irinyi Jánost, Jedlik Ányost, Flór Ferencet, Vajda Pétert, gróf Teleki Józsefet. Az első közgyűlést 1841. június 13-án tartották, pártfogónak István főherceget kérték fel. 1844. október 22-én az országos működéshez megkapták a királyi engedélyt. Bugát Pál első segítőtársául titkárnak az orvosnak készült, de költővé lett Vajda Pétert (1808— 1846), a szarvasi líceum tanárát választotta.

Bugát Pál nemcsak alapítója, hanem három ízben elnöke, kétszer alelnöke és mindig bőkezű mecénása is volt a társulatnak. Az alapítástól a szabadság- harcig szakcsoportok szerint működött a társulat. A szabadságharc leverése után szünetelt működése, Bugát hivatalát vesztve szigorú rendőri felügyelet alatt állott. Az újjászerveződés az 1850. június 20-ai közgyűlésen történt.

Miként az I. világháború alatt, úgy a II. világháború idején is szünetelt a társulat élete. A világégés után is hosszú évek teltek el,amíg az 1953. április 29-ei közgyűlésen megalakult az egységes Természet- és Társadalomtudományi Ismeretterjesztő Társulat (TTIT). 1957-ben jött létre a mai Tudományos Ismeretterjesztő Társulat. A társulat 1990. évi közgyűlése új szervezeti formákra adott lehetőséget (Tudományos Ismeretterjesztő Társulatok Szövetsége).

Remélhetőleg a forma nem veszi el az ismeretterjesztés lényegét, melyet Scitovszky János pécsi püspök 1845-ben így fogalmazott meg: „Ki napjainkban meg nem barátkozott a természettudományokkal, annak még valódi fogalma sem lehet a jelenkor magasabb szellemi míveltségéről, valamint fel nem foghatja az ipar és földmívelés kifejtését, ha nem képes méltányolni a befolyást, mit a természettudományok gyakorolnak a nemzeti jólét ama két hatalmas tényezőjére...”

Dr. Sonkoly Kálmán

Az erdélyi Szilágyi Domokos korai verseiben az avantgárd jövőbe sugárzó derűje ragyogott, az avantgardisták technikai érdeklődése, gépi csodáktól eredő ámulata is feltetszett, elsősorban a repülés öröme, az a lelkesítő érzés, hogy a gépi civilizáció végre meg fogja szüntetni a távolságot nemzetek, kultúrák és emberek között. Az avantgárd nyugtalansága—nemcsak a szabad forma, a vakmerő szóképek sora, hanem mindenekelőtt a lázas és nyugtalan költői érdeklődés, vállalkozó kedv is— új jelenségnek tetszett a romániai magyar költészetben a hatvanas évek elején.

A jövőt birtokba venni vágyó szenvedély mindazonáltal csupán ellentmondásos érzés lehetett. A személyes sors nehéz élményei s a közösségi történelem semmivel sem könnyebb tapasztalatai szüntelenül beárnyékolták az ódákat és himnuszokat. Szilágyi Domokos költészetét mindinkább az erdélyi magyarság súlyos tapasztalatai szőtték át, s mint A láz enciklopédiája és Búcsú a trópusoktól című kötetei mutatták, verseinek poétikájára, nyelvére a nehéz küzdelmek átélése, az első vívódások drámája nehezedett. Ellentmondásos érzések küzdelméből alkotott költői szintézist. * Az egymásnak feszülő indulatokból próbált rendet teremteni. Azt a művészi igényt és poétikát érvényesítette, amelyet hagyományosan Bartók Béla neve jelez.

A modem költő többnyire magányos jelenség, szűk körben hallatja szavát, a kultúra vagy az erkölcs nagy értékeit nem ő közvetíti a tömegek számára, legfeljebb magányosan őrzi és gondozza ezeket az értékeket. A modem költő ezért vagy gőgösen és gyötrődve vállalja magányát, csökkenő szerepét, vagy elszánt kísérleteket tesz arra, hogy kitörjön elszigeteltségéből.

Az avantgárd is ilyen kitörési kísérlet volt Szilágyi számára: a hagyományos esztétikai elvek, szépségeszmények feladásával próbált új közösségi művészetet teremteni. A hagyományos esztétikummal radikálisan szakítva kereste a költészet mai hivatását. Szilágyi Domokos nem „szép” és „formás” verseket akart írni, nem „vallomásos lírára” törekedett, hanem arra, hogy minél pontosabban fogalmazza

utagu síp

Az élettől búcsúzva

...nem bírt szabadulni

meg személyes, egyszersmind közösségi helyzetét, közérzetét, s minél pontosabban írja le magának a költészetnek megváltozott szerepét, alakuló lehetőségeit. Ezért vett kihívó módon „búcsút a trópusoktól”: a szóképektől, a lírai vers hagyományos eszközeitől és díszeitől. Mintegy iróniával „idegenítette el” a költészet hagyományos eljárásait, technikáit és fogásait.

Az irónia, korunkban legalábbis, gyakran jelenti a moralista öltözetét: védőruhát azok ellen az erős sokkhatások ellen,

amelyek az érzékeny költői tudatot és lelkiismeretet érzik s veszélyeztetik. A moralista igény a költészet áthangolását ígérte: közelebb akarta vinni a köznapi léthez, visszavívni készül a költő régi szerepét. Az iróniával védett morál azonban úgy tetszik, védtelennek bizonyult a lélek eredendő szorongásával szemben, amelyet újra meg újra felidéztek a nemzetiségi létben szerzett súlyos tapasztalatok.

Az avantgárd zaklatott dallama ezért lassanként tragikus si- ratónak és búcsúverseknek adta át helyét. És ahogy megsokasodtak a búcsúversek, a siratok, úgy vált mind zengőbbé és dallamosabbá a nyelv és a forma. Szilágyi Domokos, aki korábban a költészet hagyományos díszeitől búcsúzott, most a világtól s az élettől, búcsúzva olyan zengéssel keltette új életre ezeket a díszeket, a költőiséget, a muzsikát, mint korábban talán soha. Felezőidő és Tengerparti lakodalom című verseskönyveiben a régi magyar költészet vagy a nyugatos líra elégikusan fájdalmas hangzását szólaltatta meg tiszta és telt zenei hangon. Kereste az egyszerűséget, személyes és történelmi sorsának hálójából azonban nem bírt szabadulni. Midőn már nem tudta elviselni a szüntelen fenyegetettséget, önkezével vetett véget életének. A személyes tragédia, mint annyi nagy költőnk esetében, nála is a létrehozott életmű szerves része lett.

Pomogáts Béla

Eredeti oklevél

Szilágyi Domokos verse:

Se ébren, se alva

Boldogvagyok, kicsit, mert kínjaim kicsik (Szabédi)

Se ébren, se alva, se élve, se halva, se szomjan, se étien, se munkán, se tétlen, se így, se amúgy— rokkanton vagy épen, nem megy semmiképpen— szólj hozzám, hazudj, mondj igazat, mindegy— olyan lettem, mint egy csecsemő, olyan magatehetetlen és gyámoltalan; se ébren, se alva, se élve, se halva, se szomjan, se étien, se munkán, se tétlen— túl a megváltáson: élő feszület.

Senki meg ne lásson,

Anya, nélküled.

Szex magyar módra

Kérem, itt már a szex se a régi. Rendben van; új ország, új kormány, új adósságok, új szexuális szokások, mindenkinek mindenben önmérsékletet kell tanúsítania. Akinek nem, annak mentelmi joga van. A parlament is törvénybe iktatta, hogy nejlonba kell csomagolni a szexlapokat. Értem én, kérem, ezzel védekezünk az AIDS terjedése ellen. No meg ugye a gyerek se jut hozzá olyan könnyen, hiszen előbb ki kell csomagolnia. Tépik is foggal, körömmel, hacsak az újságosnál nincs egy bicska, hogy segítsen fölvágni. Aztán mi lesz belőle? Tragédia. Mert ugye az alig serdült fiúgyermek addig bámulja a pucéran domborodó női testrészeket, míg elcsordul a nyála, és elhatározza, hogy egy élete, egy halála, ő pedig még ma este kipróbálja. Zsebre vágja az összes maradék zsebpénzét, és megáll egy kirakat előtt. Rögtön meg is szólítja egy jól ápolt úrihölgy, aki éppen a lakáskölcsön visszafizetéséhez gyűjti össze az aprót. Igen ám, de a kamatlábban sehogy nem tudnak megegyezni. Addig-addig egyezkednek, míg jön az adóellenőr, és elkíséri a hölgyet, mert kiderül, hogy nem fizette be a tavalyi telekadót. Az erkölcstelen perszóna...

Mit tehet szerencsétlen serdületlen ifjú? Bemegy egy peep show-ba, és bámul a lyukon. És mit lát? Azt, hogy a szomszédos lyukon a jó édesapja lesi ugyanazt. Mert nálunk már csak ez van; leshetünk a lyukon, míg valamivel megint ki nem szúrják a szemünket.

Azt mondják, elöntötte az országot a szexhullám. Való igaz, nagyon sokat beszélünk róla. Egyik hétfőn bementem a közértbe, és hallom ám a polcok között, hogy valaki nagyon emlegeti a szexet. Csak úgy népiesen, kissé elkanyarítva a szót. Kíváncsivá tett, miért éppen itt és most? Meg is kérdeztem a tagbaszakadt férfitól:

— Mondja, nem bírja ki hazáig?

— Én? — emelte rám vérbenforgó tekintetét. — Ok nem bírták ki egy hétig áremelés nélkül. Hogy az a...

Rájöttem, miért van olyan sok szexlap az újságosoknál. A szomszéd azt mondja, azért, mert az újgazdagok megengedhetik maguknak. Pedig nem így van ám! Az újgazdagok masszázsszalonokba járnak, meg sétahajókáz- ni a Dunára hatezerért. Meg jó erkölcsű bárokba, ahol a tulajdonos naprakészen vezeti az adókönyvet. A lányok eleve dupla zsebes köténykébe szortírozzák a pénzt. Nincs is rajtuk más, csak a zseb. Egyikbe a gázsit rakják, a másikba meg az adót. így aztán nincs is gondjuk az erkölcsi bizonyítvánnyal. T. Ágoston László

Esővarázslás

...akkor negyven napig el sem áll

Az eső szempontjából a közhit szerint Medárd napjának van az évben a legnagyobb szerepe, hiszen ha ekkor (június 8.) esik, akkor negyven napig el sem áll, s ez bizony nem tesz jót a növényi kultúráknak. (Az emberinek sem, mert borús kedvvel nem lehet éleividáman alkotni!) Ezen a napon tehát lessük az eget, s kétfélét kívánhatunk: ha előtte száraz tavasz volt, essen csak!; ha pedig olyan, mint például az idei (1991), akkor azt mondjuk: maradjon belőle későbbre is!

Elődeink persze — ha szárazság volt, nem csupán ölbe tett kezekkel lesték az eget, hanem cselekedtek is annak érdekében, hogy jöjjön meg a várva várt égi áldás. Áz ősi természeti népektől szinte napjainkig a legkülönfélébb szertartásokat végezték az életet adó eső elővarázsolásá- ra.

A Magyar Néprajzi Lexikon tömör értelmezése szerint a szárazság alkalmával végzett mágikus eljárások a magyar nép életében nem játszottak jelentős szerepet — lévén a Kárpát-medence egyenletes csapadékelosztó terület; azokon a vidékeken azonban, melyek érintkeznek a balkáni népekkel, s maguk is befogadtak románokat és délszlávokat, szokás szintjén megerősödtek az ilyen rítusok.

Békés megye ilyen vidéke az országnak, s indokolt, hogy foglalkozzunk nemzetiségeinknek ezzel a ritka szokásával is, amit dodola-járásnak, paparudázás- nak mondanak.

Az alábbiakban közreadom, amit erről gyűjtőutaimon sikerült megtudnom.

Először is azt kell előrebocsá- tanom, hogy a szokásnak nincsen szigorúan előírt napja, úgynevezett jeles napja. Megjelenhetett tavasszal (Szent György napján — mint Kétegy- házán), de Medárdkor vagy Illés napján (július 20.), mint ez utóbbi naphoz kötődni Battonyán

hallottam, bár itt is hozzátették, hogy lehetett még Szent György, Szent István és Márk napja is. A szokás gyakorlását tulajdonképpen az időjárás határozta meg.

A szokás látványossága a következő volt: lányok és cigányasszonyok dodolának, pa- parudának öltöztek fel. Ezek a kifejezések a délszláv és román nyelvekben esőkérő, esőidéző asszonyt (nőt) jelentenek. Felső testükre és derekukra különböző növényeket—leveleket, gallyakat — kötöztek. így felöltözve járták az utcákat, és különböző varázsló énekeket énekeltek (főleg szerbül, románul).

Az eső analóg megjelenítése céljából a paparudákat lelocsolták azok a házbeliek, akiknek a házát megtisztelték. Kétegyhá- zán egy tanítványom szüleitől és nagyszüleitől hallottam, hogy a cigányasszonyok hodzafagaly- lyakat kötöztek a derekukra, és voltak, akik már az utcán leöntözték őket, mások beengedték,

és az udvarban lévő kútnál locsolták meg a csoportot, melynek tagjai közben körbe forogva mondták mondókáikat. Jutalomként — mint ünnepi köszöntők alkalmával is — pénzt vagy valami naturáliát kaptak.

Eleken Mester György — néhai kedves barátom és kollégám — beszélt arról, hogy náluk is és á közeli Méhkeréken is divatos volt ez a szokás a román lakosság körében. Méhkeréki különlegességként azt említette, hogy bár a szokás elnevezéséből természetesen adódna, hogy résztvevői nők, itt fiúgyermekek öltöztek be dodolának, paparu- dának. Derekukra különböző növényeket kötöztek, fejükre pedig hatalmas lapulevelet tettek. Itt nem vödörből öntözték le őket, csupán egy-egy bögre vizet öntöttek a fejükre. Szertartásukért többnyire pénzt kaptak a fiúk.

Ami a magyar nyelvterületet illeti, az esővarázslásról Bálint Sándor azt írja, hogy napjainkra már csak néhány morzsalékos adatunk van. „Tavaszi estéken a tordai gazdasszony elszűrvén a tejet, a fejőt kimossa, és vizét felönti a háztetőre. Ha ezt többször is megteszi, nyáron jó esőkre számíthat...” Beck Zoltán