Békés Megyei Hírlap, 1991. június (46. évfolyam, 127-151. szám)

1991-06-15-16 / 139. szám

1991. június 15-16., szombat-vasárnap Kisméretű istenszobrok Kultuszok és szobrok Régészeti kiállítás Münchenből Amióta 1984-ben a Budapesti Történeti Múzeumban vendég­szerepeit a müncheni Bajor Ál­lami Múzeum a Terra sigillata — a Római Birodalom luxus ét­készletei tükrében című kiállí­tással, azóta áll fenn a kapcsolat a két múzeum között. E kapcso­lat jegyében tavaly ősszel a bu­dapesti gyűjteményből az Aquincum—Budapest a római korban című tárlatot mutatták be Münchenben. Most pedig egy párját ritkító régészeti anyag érkezett hoz­zánk. Az az Istenek és kultuszok című bemutató, amellyel 1985- ben a Prähistorische Staats­sammlung megalapításának századik évfordulóját ünnepel­te. A remekmívű gyűjtemény aztán vándorkiállításra indult. Láthatták Münsterben, Frei- burgban, Ljubjanában, Linzben, és most Budapesten. A kiállítás különlegessége abból adódik, hogy térben és időben egyaránt rendkívül nagy távokat fog át. Területileg az ókori Kelet és az antik világ egy­mástól távol eső térségeiből származó szobrok kerültek itt egymás mellé, időben pedig 6-7 évezred produktumait hasonlít­hatjuk össze. És az összehason­lításnak vannak alapjai. Termé­szetesen a legkézenfekvőbb ha­sonlóság a „műfajból” adódik. Abból tudniillik, hogy vala­mennyi szobrocska kisméretű emberábrázolás. Erről árulkodik az idol elnevezés, amely a kép, képmás alapjelentésű eidolon görög szóból származik, a kife­jezés pedig istenek és emberek képi ábrázolására használatos. Az idolok mellett a kiállításon az istenek számára felajánlott foga­dalmi ajándékok érdemelnek különleges figyelmet. A legrégibb leletek az erőtel­jesen megformált, telt idomú nőalakok, a termékenység szim­bólumai, amelyeket Közép- és Dél-Európában találtak, még a paleolitikumban. Hasonló, nem egy konkrét istenséget ábrázoló nő alakú idollal a Földközi-ten­ger térségében és a Közel-Kele­ten csak a neolitikumban talál­koztak. A bronzkorban különös mértani alapformák domináltak az ember-isten ábrázolásokon, formájuk alapján például hege­dű- vagy léc-idolnak nevezik őket. A vaskorban, i. e. 1200 körül, ahogy fokozatosan meg­változott az ember és isten kap­csolata, megváltozott az ábrázo­lásmód is. Az egyes vallások istenalakjai szigorú ikonográfiái megfogalmazás szerint készül­tek. A Római Birodalom sok vallású, sok istenű korából számtalan államvallás által elis­mert és helyi istenség szobra maradt ránk. A korabeli írásos feljegyzésekből meglehetősen bőséges ismereteink vannak a fogadalmi felajánlásokról, az áldozati szertartásokról. (kádár) MŰVÉSZETEK-TÁRSADALOM © Ötágú síp A Nyugat vonzásában indult Cs. Szabó László a nyugati magyar irodalom legtekintélye­sebb alkotó egyéniségei közé tartozott nemcsak gazdag és vál­tozatos munkássága okán, amelyben egyenrangú szerepe volt az elbeszélésnek, az esszé­nek és a tanulmánynak, hanem személyes befolyása következ­tében is, minthogy irodalom- szervezőként, irodalmi konfe­renciák előadójaként, legalábbis nyugat-európai keretek között, szellemi irányító szerepet töltött be. Irodalmi munkássága a Nyu­gat vonzásában indult, annak az „esszéíró nemzedéknek” a kép­viselője volt, amely az irodalmi esszé műfaját a nyilvános tájé­kozódás alkalmának tekintette, s az európai, illetve a magyar kul­túra nagy értékeit kívánta védel­mezni a háborúba zuhanó kor­szak fenyegető válságaival szemben. Széles körű érdeklő­dés, alapos műveltség birtoká­ban dolgozta ki saját esszéműfa­ját, s e műfaj keretei közé igen gazdag ismeretanyagot öntött, nemcsak irodalom-, művelődés- és művészettörténeti, hanem közgazdasági és társadalomtu­dományi ismereteket is. Ezek az esszék és tanulmányok jelentek meg Levelek a száműzetésből, Magyar néző és Haza és nagyvi­lág című köteteiben, s az esszé­író erényeiről tanúskodtak Do­ver; átkelés vagy Fegyveres Európa című útirajzai is. A esszéírás tulajdonképpen nem munkásságának tárgyát, inkább módszerét jelölte meg: az esszé távlatos érdeklődése és mélyebb összefüggések feltárá­sára alkalmas elemző módszere egyforma erővel érvényesült a novellában, az irodalmi és mű­velődéstörténeti tanulmányban, az útirajzban, a világpolitikai kommentárban. Az esszéírásnak ezt a maga igényét és messze távlatokat fel­fedező képességét őrizte meg Cs. Szabó László az emigráció­ban is, majd élete végén a „kétla- kiságban”, midőn ismét szemé­lyes kapcsolatokat épített ki a hazai szellemi élettel, s több al­kalommal is hazalátogatott. 1951 -ben Londonban telepedett le, az angol rádió magyar szer­kesztőségében dolgozott. Az idegen világot könyvekkel tette otthonossá, legendás könyvtárá­ban rendre meg lehetett találni a magyarországi, a szomszédos országokbeli és a nyugati ma­gyar irodalom legújabb alkotá­sait. Sokat olvasott, és számos értékes könyvet írt. Ezek között Római muzsika című útirajza és Hűlő árnyékban című önéletraj­zi kötete klasszikus magaslaton foglalja össze azokat az európai és magyar értékeket, amelyeket egész életében szolgált. Mint elbeszélő a mesemon­dás érezhető örömével vetette papírra emigrációs tapasztala­tait vagy számolt be történelmi búvárkodásának eredményeiről. Szívesen támaszkodott a klasz- szikus magyar elbeszélő iroda­lom hagyományaira, az epikus szerkezetben nagy szerepet ját­szó gondolatiság és irónia ugyanakkor azt mutatja, hogy előadásmódjára hatottak a XX. századi angol próza vívmányai is. Összegyűjtött elbeszélései Közel s távol címmel 1983-ban Budapesten jelentek meg. A hetvenes évek derekán ve­tődött fel először valamelyik munkájának hazai megjelenése, íjiajd 1980 tavaszán a nagyvilág adott helyet Dickens napló című nagyobb esszéjének. Ugyanen­nek az évnek az őszén Buda­pestre látogatott, s a görög kultú­Az esszé módszerét jelölte ráról tartott nagy figyelmet keltő elődást egykori munkahelyén, a Képzőművészeti Főiskolán. Ezt követve mind több időt töltött Magyarországon, bejárta a vidé­ket is. Újabb művei sűrűn jelen­tek meg a folyóiratokban, majd önálló kötetekben. Újabb mű­veinek megjelenését vártuk, amikor váratlanul halálhíre ér­kezett: Budapesten hunyt el, a sárospataki református temető­ben találta meg végső nyugvó­helyét. Annyi idegenben töltött évtized után Cs. Szabó László végleg hazaérkezett. Pomogáts Béla Részlet Cs. Szabó László művéből: Város a század elején Erdély legnagyobb városa nekem azután is az igazi főváros, civitas primaria maradt, miután elhagytam. Ötvenezren lakták vagy hatvanezren, hatvannál semmiképp se többéi. Ódon há­zai még nem omladoztak, vén kövei nem hámlottak, mint ké­sőbb, 1940-ben, amikor össze- szorult szívvel a férfi viszontlát­ta az elhanyagolt, rangjavesztett várost. I. Ferenc József alatt (de nem érte) mértéktartó a tempó­ja, tartózkodó az udvariassága, szívélyes, de nem bizalmaskodó vagy kedélyeskedő, s puritán eleganciája kissé avatag. Öltöz­ködésben tanároktól vettek pél­dát: ők voltak a helybeli vagyon­talan hatalmak. S mozgékony szomszédjuk, Nagyvárad nevé­nek hallatára illett egy kicsit el- fintorodni. A szikár város nem kedvelte a hízásra hajlót. Népéből a legöregebbje átke­resztelés előtti, elévült utcane­veket használt beszéd közben, különösöket. A Farkas, Király és Szentegyház utcáé Isten tudja mióta megvolt, de a Nagy Piac, Kis Piac, Bel-magyar, Bel-mo- nostor, Bel-szén, Bel-torda s a Híd utca már nem állt semmiféle saroktáblán vagy térképen a kis­fiú kódorgó napjaiban, aggoktól ragadt a fülébe. Ajkukról válasz­tom le most, visszapártolok azokhoz az ősi nevekhez, ma­gánhasználatra. Még úgy ismer­te s hívta Jósika Miklós, Kriza János, Wesselényi Milós, Ke­mény Zsigmond, gróf Mikó Imre, Gyulai Pál, Orbán Balázs és Barabás Miklós. Hát akkor én miért ne, most már nem midegy? Mondom, ez volt Erdély leg­nagyobb városa. De kényelme­sen ballagva, szinte észrevétle­nül kijutottam a Szamos és Ma­lomárok által ölelt ártérre, ahol bivalyok legeltek, s évszakok szerint kankalint, verbénát, fo­dormentát, pirosló hunyort ke­resni, szedni a Hója erdőbe vagy a Brétfúre egyik nagybátyám­mal, aki a botanikai tanszék vi­rágfestője volt—(óh szép, XVII. századi mesterség!) —; talán az egyetemen, egy fiók vagy szek­rény alján elbújva még megvan­nak élet-, azaz virághű akvarell- jei. A Kövespad s a Békás táján már kukoricásba tévedtem, hós- táti parasztokéba, könnyű sétá­val elértem a csodálatos bota­nikus kertet, amit később gyer­mekkori pajtásom, Béréi Soó Rezső, a világhírű tudós rende­zett át, s az a buján illatozó, tropikus kert szintén a város szé­le volt már, akárcsak a Házson- gárdi temető, ahová ablakunk előtt vonult el a gyászmenet, las­sú ütemű, fojtott zeneszóra, ha F. J. monogrammal gombod csákó ragyogott a koporsófedé­len. Kaszálások előtt térdig érő fűbe, gazba csavarodva s buk­dácsolva, ujjunkkal lebetűztünk örökké nyirkos, eldűlő sírköve­ken századoktól szétmart neve­ket, de hogyan is gondoltam vol­na akkor, hogy elnémítani való, közveszélyes, mert messzehang- zó, Amerikáig elhangzó tanúk ezek az ártatan, árva kövek, a népvédelem koronatanúi lesz­nek még valamikor az elmosó­dott feliratok! Már amelyiket meghagyták. Ismerjük meg a Bibliát! Az Ószövetség Isten-képe Tiszta vizet, üde, friss levegőt! Hippokratész, az ókor nagy gyógyítója is vallotta A bibliai istenhit jelentőségét csak az Izraelt környező népek hitvilágának ismeretében mér­hetjük fel. Az ókori Kelet vallá­sai a világ mitikus magyarázatá­ból erednek. Eszerint a termé­szeti folyamatok és jelenségek mögött megszemélyesített, istenként tisztelt erők állnak. Ezek az istenek biztosítják a vi­lágrendet, az évszakok ritmusát, amelytől a növény- és állatvilág termékenysége és bősége függ. Általános meggyőződés, hogy az ember viszont a kultuszban lekötelezheti isteneit, biztosítva ezzel a maga számára a termé­szet bőséges áldását. A keletke­zésmítoszok tanulsága szerint a világ és az istenek eredete kö­zös, nincs közöttük lényeges kü­lönbség. Izrael nemzeti ura Izrael ezzel szemben az egyetlen, világfeletti, személyes Istent, a világ teremtőjét és a történelem urát vallja, aki egy­ben Jahve, Izrael nemzeti istene. Csak egyetlen Istent imád, Jah- vét, aki Izraelnek a Sínai-hegyen kinyilatkoztatta magát, és aki­nek megtapasztalta hatalmát az Egyiptomból való szabadulás­ban. Ez az egyetlen Isten nem tűri meg más istenek tiszteletét, sőt még azt is megtiltja, hogy Izrael népe róla vagy bármi más­ról faragott képet készítsen, mint ahogy a környező népek mintáz­zák meg isteneiket. Az ő tiszte­lete egészen mást jelent. A be­mutatott áldozat csak úgy ked­ves neki, ha a Sínai-szövetség- ben adott parancsok szerint ala­kított élet áll mögötte. Mert Iz­rael Istene szigorúan megköve­teli kiválasztott népétől az er­kölcsi és gazdasági élet tisztasá­gát biztosító parancsainak meg­tartását. Eszerint jutalmazza vagy bünteti nemcsak Izraelt, de a többi népet is. Mert ő az, aki az egész világot és benne az embert megteremtette, kedve szerint akár meg is semmisítheti azt; felemelhet egy népet, vagy—ha nem tölti be az Isten által megkí­vánt feladatot — letörölheti a történelem színpadáról. Mindenek felett áll A próféták új vonásokkal tet­ték teljesebbé az Istenről alko­tott képet. Meghívásukban, majd egész tevékenységük so­rán azzal az Istennel találkoznak és arról tanítanak, aki több, mint a vak természet. O a személyes „Te”, aki megszólítja az embert és feltét­len engedelmességet követel tőle. Istent felfoghatatlan más­szerűségében ismerik meg, akit az ember nem képes lekötelezni. Ebből a megtapasztalásból hir­detik kortársaiknak, hogy Izrael Istene a mindenek felett álló Úr, aki személyes akaratának telje­sítésére, majd erről számadásra szólítja Izraelt. Felfoghatatlan másszerűségében felülmúl min­dent, amit az ember gondolhat és kiszámíthat Istenről. Ezért büsz­kék a tőle kapott törvényekre, amelyeket „szeretnek”, és ame­lyek a többi nép fölé emelik Iz­rael erkölcsi életét. Izraelnek, a választott népnek szentnek kell lennie, mert az őt kiválasztó Isten szent, hatalmas és dicsősé­gét hirdeti az egész teremtett vi­lág, amely mint teremtmény mindenestől neki, Teremtőjének szolgál. A zsoltárok számtalan­szor megemlékeznek a világ nagyságáról, a csillagok, a nap, a hold, a tengerek nagyszerűségé­ről, hogy a félelmetes természeti erőket számba véve, művein ke­resztül dicsőítsék Isten nagysá­gát. * Védi a szegényeket, árvákat Jeruzsálem (Sión) szentségé­nek is Isten jelenléte az alapja. Ám épp a babiloni fogságban kell a választott népnek megta­nulnia, hogy Isten nincs helyhez kötve, ő az idegen országban is jelen van, népével van, sőt aka­rata szerint tud szabadítót tá­masztani népének. A történel­met irányítva a babiloni nagyha­talom ellen új, idegen, hatalmas népet állít, hogy a győztes új uralkodó parancsot adjon vá­lasztott népe hazatérésére és le­rombolt templomának felépíté­sére. A Biblia kiemeli még Isten — világfeletti és lekötelezhetetlen nagysága mellett — embert üd­vözítő személyes közelségét is. A látszólagos ellentétet Isten szeretete oldja fel. Mert a hatal­mas Isten apa-, sőt anyaként fi­gyel és gondoskodik népéről, az egyes embert is meghallgatva és megmentve nyomorúságából. Különösen védi a szegényeket, árvákat, elhagyatottakat. Szere- tetének gyengédségét és vissza­vonhatatlanságát az Ószövetség gyakran szinte költői ihletett- séggel írja le (íz 54; Oz 11). Jahve és népe kapcsolatára, Isten szeretetének szemlélteté­sére előszeretettel alkalmazza a szülő-gyermek viszonyon túl a házasság, jegyesség képét is. Az Ószövetég Isten-képe tisztult és teljesedett ki az Újszö­vetségben, s az ebből fakadó kö­vetelmények alapvetően meg­határozták a kereszténnyé vált .Európában az életvitel, gondol­kodás és a kultúra fejlődését. Rózsa Huba a budapesti róm. kát. hittudományi akadémia professzora Háromszáznyolcvanhat sze­mélyről szól az a parlamenti al­manach, amely lehetőséget nyújt arra, hogy a választott vezetőkről bővebb ismereteket szerezzünk. Jólesően vehetjük tudomásul, hogy közöttük számos gyógyító doktor nevével is találkozhatunk, akik orvosi pályájuk tapasztala­tait is fogják hasznosítani a köz­életi szereplésük során. Miként Hippokratész, az ókor talán első nagy gyógyítója, a gyakorlatiasan vizsgálódó, az egész görög orvos- tudomány atyja tette. Hippokratész a görögországi Kósz szigeten élő orvosnemzet­ség tagja (i. e. 460—370) a temp­lomi gyógyításban szerzett ta­pasztalatait a tudományos orvos­lás kifejlesztésére használta fel. Sokat és sokfelé utazott. Már életében nagy hírnévre tett szert. O volt a legnagyobb görög orvos, aki a Kósz orvosi iskolát valósá­gos tudományos intézménnyé fej­lesztette. Neve alatt gyűjtötték össze a görög orvosi iratokat, több mint 60 művet. Ezekből megtud­hatjuk például, hogy az egész ókori világban, legendás híre miatt is, minden orvos őt tekintet­te eszményképéül. Őt, aki a gondos megfigyelést fölébe he­lyezte a spekulációknak. Megfi­gyelésekből vont le következteté­seket az egyes betegségek lefo­lyására és kritikus napjaira vonat­kozóan. De nemcsak a levegőről, a víz­ről és környezetről végzett megfi­gyeléseket. Ma is alapul szolgál a köztudatban élő híres orvosi „tör­vénye”, a hippokratészi eskü. „...Tisztán és jámboran őrzöm majd meg életemet és mestersé­gemet... és ahány házba csak belé­pek, a betegek hasznára fogok be­lépni, távoltartva magamat min­den egyéb szándékos és kárt oko­zó jogtalanságtól... És ha olyat látok és olyat hallok az orvosi kezelés közben, amit nem szabad kifecsegni, azt el fogom hallgatni, abban a meggyőződésben, hogy az efféle dolgokat szent titok módjára kell megőrizni...” A hippokratészi eskü ma is fák­lyaláng az orvostudományban, bár korunk orvosai ma már a kor­szerű, magas követelményeknek megfelelően különféle szakvizs­gák és tudományos fokozatok bir­tokában végzik feladataikat, ki-ki a maga munkaterületén. Kórház­ban életmentő műtéteket, vidéken vagy városban körzeti orvosként,- esküjüket mindig szem előtt tart­va. Némelyek még a közéletben, a parlamenti vagy önkormányzati munkában is helytállnak. Gabnai Sándor

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom