Békés Megyei Hírlap, 1991. május (46. évfolyam, 101-126. szám)

1991-05-04-05 / 103. szám

1991. május 4-5., szombat-vasárnap MŰVÉSZETEK- TÁRSADALOM Póstelek nem az egyetlen! A Széchenyi név az idén ki­emelt jelentőséget kap, hiszen ebben az évben ünnepeljük Szé­chenyi István születésének 200. évfordulóját. Mivel szeptember 21-e a nevezetes dátum, így ta­lán nem ünneprontás, ha a név kapcsán most nem Széchenyi nemzedék országszépítő, nem­zetgyarapító tevékenysége jut az eszembe, hanem az elmúlt kor nemtörődömsége, oda nem fi­gyelése. A pósteleki Széchenyi kastélyról van szó. S miért pont ez jut eszembe? Talán azért, mert „műélvezőként” a megyét bejárva szinte lépten-nyomon elhanyagolt értékekre bukkan­tam: düledezó kastélyok, kúriák, kihaszálatlan természeti adott­ságok. Pedig az elmúlt korok bizonyítékai mást mutatnak. A XVII—XVIII. században virág­zó gazdaságok, tanyák alkották a megye legnagyobb részét. Olyan híres családok kúriái, nyári és vadászkastélyai álltak ezen a területen, mint Weinck- heimék, Széchenyiék vagy az Almássy család. Ilyen főúri birtok volt a póste­leki is. A terület eredetileg az ókígyósi Weinckheim családé volt. Ok ajándékozták hozo­mányként lányuknak, akit gróf Széchenyi Antal vett feleségül. A kastélyt bécsi építészek tervei szerint neobarokk stílusban épí­tették a század első évtizedében. Az épület teljesen alápincé­zett volt. Egyébként ez az egyet­len, amit még ma is láthatunk. Boltíveit még az 1983-as polgári védelmi feladataként elvégzett berobbantás sem tudta teljesen tönkretenni. A szalonban már­vány kandalló állt, a szobák falát különböző színű selyem tapéta borította, mely megegyezett a cserépkályha színével. Mindeb­ből ma már csak a szóbeszéd él. A kutató szemek még talán felfe­dezik az eredeti tapéta faváz­szerkezetének alig látható ma­radványait. A kastélyparkban — ma már országos nyilvántartásban lévő — különleges fák, bokrok, virá­gok mellett annak idején megta­lálható volt a grófné több száz gyönyörű rózsatöve. Mára már egyetlen tőt sem lehet felfedez­ni. A kastélyt 1944-ben hagyta el a család. Ezután kezdődött meg .az épület széthordása, rongálá­sa. Az épület hasznosítására tör1 téntek ugyan kísérletek, de azok nem sok sikerrel jártak. Barbár módon tönkretettek valamit, amit ma már a legjobb indulattal sem lehet pótolni. S az egészben a legszömyűbb az, hogy nem a háború idején sérült meg, nem érte bombatalálat. Az épület a háború után, a hibás politikai szemlélet vagy felelőtlenség ál­dozatává vált. S Póstelek nem az egyetlen ilyen sorsra jutott kastély. Pedig a Széchenyi név, az örökség az elmúlt rendszerben is megérdemelte volna az odafi­gyelést. Nem így történt. Talán a többi — ennél valamivel jobb állapotban lévő — kastély elke­rüli a végső pusztulást, a fele­dést. Rajtunk múlik... K. M. ? A pósteleki kastély homlokzata 1932-ben Magyar származású bécsi professzor Néprajzot, nyelvet kutat A nyelv nem a kultúra maga, hanem egy nemzeti kultúra kife­jezése — vélekedik Gaál Ká­roly, a bécsi egyetem tanára. — A kultúra pedig sohasem moz­dulatlan, minden társadalom, nemzedék alakítja, formálja. Akár úgy is, hogy közben a kul­túra hordozói elvesztik a nyelvü­ket. Mint az a tizenkétezer egy­kori magyar uradalmi cseléd, aki szétszóródva most a majorkultú­ra német nyelvű letéteményese, így történt ez Burgenlandiban, ahol a magyarok „leszoktak” nyelvükről, mert a falujukon kí­vül nem tudták használni. (Most éppen felértékelődőben van a magyar nyelv gazdasági okok­ból és a politikai helyzet miatt.) A néprajznak éppen az átmeneti formát, a kultúra változásait kell tetten érnie. Gaál Károly sok megpróbáltatás után lett előbb a bécsi egyetem lektora, majd do­cense, aztán az osztrák és euró­pai néprajz professzora, a nép- rajzi intézet tanszékvezetője. — Milyen út vezetett idáig? — Gyerekkorom óta vonzó­dom a néprajzhoz. A kecskeméti református gimnáziumban Csi­kós Tóth András tanárom ismer­tette, szerettette meg velem ezt a tudományágat. Az egyetemen Viski Károlyiéi tanultam euró­pai szellemet. A háború idején a németek letartóztattak, és zsidó­mentésért haláltáborba hurcol­tak. Sikerült megszöknöm, s visszatértem az egyetemre. Ott dolgoztam két évig. Újabb de­portálás következett, ezúttal 1947-ben Kecskeméten. Ott már múzeumban dolgoztam, aztán Kiskunfélegyházán és Keszthe­lyen voltam múzeumigazgató. 1956-ban távollétemben a keszt­helyi forradalmi tanács elnöké­vé választottak, amiért később halálra ítéltek. Ez elől menekül­ve Ausztriában, Svédországban, az NSZK-ban voltam segéd­munkás, szállodai portás, egye­temi kutató. — Mikor kezdett Ausztriában néprajzi kutatásokba? — 1961-ben kaptam enge­délyt, hogy egy magyarlakta fa­luban, Alsóörsön néprajzi kuta­tásokat folytassak. Egy hétre ter­veztem a munkát, és három évig maradtam ott. Magyar, német, horvát néprajzi, nyelvi gyűjtés­sel, feldolgozással teltek nap­jaim. Hiszen mindig is a magyar és a szomszédos népek kultúrája érdekelt. Gaál Károly most gyakran jár Magyarországra. A közelmúlt­ban jelent meg könyve Király­dinnyébe léptem címmel. A kö­tetet abban a Kecskemét környé­ki termelőszövetkezetben mu­tatták be, amely apja egykori bir­tokán gazdálkodik. (A könyv honoráriumát az erdélyi mene­kültek segélyezésére ajánlotta fel.) Kutatómunkájának teljes dokumentációját Vas megyének ajándékozta, ezért Szombathe­lyen díszsírhelyet jelöltek ki szá­mára. (K. M.) Szerzetesrendek Magyarországon IX. A premontreiek és a piaristák A premontrei kanonokrendet Szent Norbert alapította az észak-franciaországi Prémontré völgyben 1120-ban, Szent Ágoston szabályai szerint akép- pen, hogy egybekötötte a szerze­tesi és kanonoki életmódot. A rendet 1126-ban erősítette meg II. Honorius pápa. A rendalapító halálakor — 1134-ben—a szer­zet már igen elterjedt volt. A Szentszék kivette a premontrei­eket a püspök joghatósága alól, tagjainak jogot adott egyházi ja­vadalmak elfogadására, és sok egyéb kiváltságban is részesítet­te őket. 1150-ben hozzávetőleg 100 kolostorban 10 ezer rendtag élt. A XV. századra kolostoraik száma elérte a háromezret. Magyarországon még Szent Norbert életében megalakultak az első premontrei prépostságok (a premontreiek ugyanis pré- postságnak nevezik apátságai­kat). A rendalapító ugyanis ro­konságban állt I. Géza, I. Béla és Szent László királlyal, s ez is közrejátszott a premontreiek rendkívül gyors magyarországi letelepedésében. Az első kolos­tort tehát II. István király alapí­totta Nagyváradhegyfokon 1130-ban. IV. Béla királyunk idejében már 45 premontrei pré- postság állt hazánkban, élükön a préposttal, akinek jogi helyzete azonos az apátéval. A premont­rei szerzetesek által nyugatról hozott ízlésvilágnak és kultúrá­nak ma is látható jelei az ócsai, a bényi és a még romjaiban is nagyszerű zsámbéki templo­mok. A premontreiek hazánkban virágzó életének a török hódolt­ság és a reformáció vetett véget. Mindössze két prépostságuk maradt, a jászói" és a csornai, A premontreiek címere három gimnáziumuk (Szombat­hely, Gödöllő, Keszthely), és négy plébánia (Felsőnovaj, Nyésta, Jánoshida és Tűrje). 1948-ban államosították is­koláikat, 1950-ben pedig felosz­latták a rendet is. A kitűnően képzett premontrei szerzetesek földönfutókként külföldre tá­voztak. A rend 1989 augusztusában visszakapta a csornai prépostság épületének egy részét, ahol meg­történt az első „beköltözés” is. 1990-ben a premontrei atyák át­vették ősi prépostságuk helyén, Zsámbékon a plébánia vezeté­sét. Kalazanci Szent József püs­pöki helynököt a csavargó, éhes, elhagyott gyermekek látványa annyira megindította, hogy elha­tározta: életét ezek nevelésére és oktatására szenteli. Ezért 1597- ben, Rómában ingyenes, min­denki számára nyitott iskolát lé­tesített. Ezt az évet tekintjük a rend alapítási évének, melyet XV. Gergely pápa ünnepélyes fogadalmas szerzetesrenddé nyilvánított. A rend a gyerme­kek jámborságban és tudomá­nyokban való nevelését tekintet­te feladatának. Magyarországon először Po- dolinban (1642), majd Privigyén (1666), továbbiakban Breznó- bányán (1673) és Pozsonyszent- györgyön telepedtek le a piaris­ták. Azért a Felvidéken, mert Magyarország nagy része akkor még török hódoltsági terület volt. A török kiűzése után alapí­tottak rendházat — természete­sen mindenütt iskolával—Nyit- rán (1711), Veszprémben (1711), Kecskeméten (1714), Vácott, ugyanakkor Besztercén és Pesten (1717), Debrecenben (1719), Korponán és Szegeden (172Ö). A piaristák az első világhábo­rú kitörésekor huszonnégy gim­náziumban tanítottak, amelyek­ből tizennégy került Trianon után valamelyik utódállamhoz. A maradék tíz gimnáziumukból nyolc 1948-ig, az egyházi isko­lák államosításáig működött, míg az állam meghagyott a rend­nek kettőt (Budapest, Kecske­mét), amelyek azóta is folyama­tosan nevelik-tanítják fiainkat. A piaristákról szólva nem le­het nem megemlíteni Sík. Sán­dort, a nagyszerű, lánglelkű szerzetest^ költőt, aki 1947-től 1963-ig, tehát a legválságosabb években állt a magyar rendtarto­mány élén. Dr. Csonkaréti Károly Körösök vidéke Honismereti füzet 1990. A Békés Megyei Levéltár történetírói műhelye ismét megajándékozta egy nélkülöz­hetetlen kiadvánnyal a megye saját történelme, hagyomá­nyai, elődei iránt érdeklődő ol­vasóközönségét. Új hagyo­mányt teremtve, immár har­madszorjelent meg ez a szeré­nyen önmagát csak honisme­reti füzetként megjelölő vas­kos folyóirat, tartalmas év­könyv. Ellentétben az előző (1989- es) kötettel—amelyben a honis­mereti írások többségét is sike­rült a sorozat szerkesztőjének, Erdmann Gyulának egy tágabb kontextusba, a felvilágosodás, a reformgondolkodás és az euró­paiság gondolatkörébe illeszte­nie — az új „füzetnek” nincs egységesítő tematikus vezérfo­nala. A meghatározó ezúttal az országos, megyei és települési évfordulókhoz való kötődés; a 23 írás többsége Körös-vidéki jubileumi emlékeztetőként, né­hány pedig alkalomtól függetle­nül helytörténeti témák és forrá­sok elemzéseként olvasható. Feltételezem, hogy az írások lokális kötődésének egyhangú­ságát oldandóan került a kötetbe ezúttal is két színvonalas orszá­gos művelődéstörténeti megem­lékezés: a négyszáz éves Vizso­ly i Bibliáról (Kása Ferenc) és Kölcsey Ferencről (Erdmann Gyula). Ugyanakkor az is el­mondható, hogy a tárgyalt Kö­rös-vidéki egykori kiválóságok többsége szintén országos jelen­tőségű, hírű személyiség volt (Kner Imre, Szabó Károly, Péter András, József Dezső, Hanzó Lajos, Ballagi Mór). A nemes férfiúkat megidéző szerzőknek köszönhetően száraz életrajzok helyett kor- és társadalomrajzba ágyazott színes személyiség­portrékat olvashatunk (Erdész Adám, Cseh Edit, U. Nagy András, Koszta Rozália, Elek László). Erdész Ádám nem először tesz közzé a levéltár gazdag Kner-gyűjteményéből tanulsá­gos forrásokat. Ezúttal Kner Imre és az Egyesült Államokba emigrált öccse, Kner Albert, az 1940-es évek elején egymáshoz írott leveleiből válogatott. A jubileumi gondolatok ter­mészetesen nemcsak szemé­lyekhez kötődnek, Jároli József például abból az alkalomból, hogy 1715-ben került sor Béké­sen a megye második széképítő közgyűlésére, a török hódoltság és a Rákóczi szabadságharc utá­ni Békés megye újjászervezésé­nek eseményeit foglalja össze. Szegedi Mária A Békés városi kaszinó címen írt összegzést a helyi olvasóköri mozgalomról, mivel 150 éve alakult meg a Békési Olvasótársaság, vagy más néven a Polgári Kaszinó. Évfordulóktól függetlenül rajzol figyelemfelkeltő portrét Draskóvich József Petik Amb­rus gyulai néptanítóról, 1784-es megyeföldrajza kapcsán, és Kosa László Ecsedy Gáborról, Gyula város első történetírójá­ról. Draskóvich József a honis­mereti, helytörténeti fejezetben is szerepel két érdekes írással: a „Gyula oppidum” középkori el­helyezkedéséről vallott nézeteit és a régi városcímer melletti okos érveit foglalja össze rövi­den. Ezen fejezet írásainak is megvan egyébként a helyi érde­keltségen túlmutató általáno­sabb érvényűsége. Az alkotóművészek meghí­vása a kötetbe még egy külön színfolt. Koszta Rozália a rajz­pedagógus József Dezsőre em­lékezik meghitten. Sarusi Mi­hály a csabai Kastélyi-temető- ben talált 1944-es honvéd-fej- fáknak járt utána. A katonák sor­sát megismerve keserű malíciá- val jegyzi meg: „Spekulálha­tunk, áldozatoknak, mártí­roknak, avagy hősi halottaknak tekintsük őket.” Az azóta elhunyt Csoór István pedig Szeghalom várossá válása alkal­mából írt egy sajátos műfajú emlékezést a régi Szeghalomról és lakóiról. A kötet szerzőinek többsége bár látható szeretettel hajol tár­gya fölé, nem feledkezik meg a tárgyilagosságról, a történészi elfogulatlanságról. Ez engem is arra ösztönöz, hogy kritikai ész­revételeimet is megemlítsem, igaz ezek a kötet egészét érintik inkább, s így főként a szerkesz­tőnek szólnak: egy ilyen aktuali­tásokra törekvő kiadványál a több hónapos megkésettség (a terjesztés miatt is) sajnálatos hiba; a kötet némely írása a töb­bihez és saját tárgya jelentősé­géhez mérten is aránytévesztett terjedelmű; a tartalomjegyzék csaknem használhatatlan a szer­zői nevek hiánya és a kimaradt címek miatt; a képanyag gyakor­latilag élvezhetetlen; sok a nyomdahiba. Mindez a kötet egészének értékéből picit levon, de jelentőségét be sem árnyékol­hatja. Felnőtt és diák, tudós kutató, lokálpatrióta polgár és idegen turista egyaránt haszonnal, mintegy kézikönyvként forgat­hatja. Nagy űr támadna a helyén, régiónk egyre gyérebb szellemi életének egy újabb súlyos vesz­tesége lenne, ha jövőre (illetve lehetőleg már az idén) nem ol­vashatnánk az 1991-es folyta­t3St' Elek Tibor

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom