Békés Megyei Hírlap, 1991. május (46. évfolyam, 101-126. szám)
1991-05-25-25 / 121. szám
o 1991. május 25-26., szombat-vasárnap MŰVÉSZETEK-TÁRSADALOM „A mennyország egy polc" avagy Az olvasás haszna AL értek egyet azzal az elitista koncepcióval, amely szerint az ünnepi könyvhéten csak az értékes, magas irodalom kaphat szerepet. (Érték nem létezik önmagában.) Nem minden könyv méltó az ünneplésre? Pluralizmus ide, demokrácia oda: a giccs, az obszcén, a limonádé, a pornó, a lektűr, a bestseller, a belletrisztika, a krimi, a pikareszk... álljunk meg! Ez kirekesztősdi a javából. Ne öntsük ki afürdővízzel a gyermekleporellót sem. A mennyország egy polc. Az üdvözülés .formája": az olvasás. S jussunk he valahogy, ezafő. A ,.hogyan” kérdésg már csak „lapszél”. Az olvasás áldás. Minden IDŐ, ami az Olvasástól vevödik el, életen kívüli idő. Ez egy intellektuális világkép, de a legbensőbb érzések szövik át. Az ünnepi könyvhét az olvasás előtti lebomlás, tisztelet és fény! Az olvasás, mint oltár. Iniciálék lángjai között egy lant: az emberi > lélek. A könyvlapok között zene szól: gregorián, dzsessz, operák és passiók. Az ünnepi könyvhéten minden művészeti ág kaphat egy szál ggrberát (vagy virgácsot). Látom magam előtt azt az óriási könyvtestet, amelynek lapjai között berendezték a ,.képzelet színházát”, ahol egy tücsökből és mókusokból álló kabinet: a kormány! S nagy pénzkötegeket dobál a kultúra cintányérjai (kerek könyv lapok) közé. S dől a dollár a kultúrába, a művelődésbe (szeretem ezt a régi szót), nem kell a színésznek másodállást vállalni, nem kell a pedagógusnak „csirkézni", nem kell a költőnek ,,pulykázni”. Mindenki megél a fizetéséből, sőt a méregdrága könyvekből is tud venni havonta négyet-ötöt. Na, ez volna az én mesebeli Andersen- kormányom politikája. S ettől mi változna egyebütt? A mezőgazdaságban? A vasútállomáson? A kuplerájban? Talán minden tisztább, egyértelműbb, boldogabb lenne? Az igazi kárpótlás az volna, ha mindenkit megtanítanának viselkedni végre. Ez lenne az olvasás haszna. Aki Sportfogadást olvas, az is dicsérhető. Mert működik az agya, gyakorolja a betűket, a mondattant. (A számokat is.) Látjátok, feleim, a könyvhéten a sport is pirospontot kap. Most jöjjön a tudomány. Olvasásszociológiai vizsgálatok kürtölték világgá: a legtöbben a szirupos,patetikus-romantikus regényeket szeretik és a pornó is fogy, s nagy százalékban veszik a szakácskönyveket is. S mind ezeken felül népszerű sláger a horoszkóp és az öngyógyítás. A szépirodalom ki sem kerül az utcai standokra, úgysem veszik meg. AL csodálkozom ezen. S azt hiszem, az olvasó sem lepődik meg. Többségi igények ezek. Ki kell elégíteni őket. A könyvpiac hála az égnek, korlátlanul alkalmazkodó,.massza”. Elsőnek állt át a piacgazdaságra. Hogy ennek vannak hátrányai? Maffiák alakulnak, kalózkiadások jelennek meg? Széteső könyvek, gondozatlan szövegek? Ezt már az „olvasás” fogja a távoli jövőben megoldani, ha mindenki önmaga iránt is támaszt igényeket. Kántor Zsolt Két egymás utáni tárlaton, tehát alig egyetlen tavaszi hónap leforgása alatt a művészet sűrített története játszódott le a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeum időszaki kiállítótermeiben. A kezdettől a vég utáni újrakezdésig. (Vagy ez minden egyes műalkotásban lezajlik?) A XIII. gyermekrajz-kiállítás újra, tehát immár tizenharmad- szor varázsolta a világteremtés nyitott képeskönyvévé a múzeum mindjárt nyolcvan esztendős öreg falait és pótfalait. (Nem tudok más megyéről, illetve megyei rangú városról, ahol ekkora következetességgel munkálkodnának a gyermekrajzkul- túra rangjáért, publicitásáért rajztanárok, festőművészek, múzeumi közművelők és rendezők, mint nálunk. Köszönet érte valamennyiüknek, akiket illet.) Ez az a kiállítási műfaj, ahol nem mulasztás, hanem éppenséggel kötelességünk a nevek elhallgatása. (Mármint az íróké.) Hiszen elrettentenénk, elriasztanánk a múzsát. A gyermekrajz ugyanis, hiába művelik egyenként — kollektív művészet: az alkotó emberiség születésének a pillanata. Annak az (hajdan 5-10 millió évig halmozódott, manapság viszont az 5-10 éves életkor közötti) ihletett állapotnak az örök reinkarnációja, amikor a világ még nem önarcképként néz vissza ránk, a világot nem előítéletek függönyén át szemléljük, s az ábrázolásnak, az alkotásnak még nem az a célja, hogy megismerjem, birtokba vegyem, s meghódítsam vele a világot. A gyermekrajzban hiszünk utoljára a szemünknek és a kezünknek; a Jóban és a Rosszban; a piros meg a kék, meg a zöld immanens jelentésében; a világ oszthatatlan egységében. Kelet és Nyugat között 5. Vallás és nemzeti identitás Nyugat-Európában általában vallási és nemzeti identitás egymást követte, abban az értelemben, hogy a hagyományos azonosulási kereteket (az uralkodóhoz, egy dinasztiához, helyi közösséghez, vallási közösséghez) váltotta föl a modern, polgári azonosulás a nemzettel. A francia forradalomban az egyházat a régi, elmúló világ tartozékának tekintették, a nemzetet a népszuverenitás megtestesítőjének, deszak- ralizált közösségi formának. Közép-Európa népei körében az egyházak gyakran az anyanyelvi kultúra védelmezői, ápolói voltak, sűrűn előfordult, hogy a különböző felekezetek papjai fontos szerepet vállaltak a nemzeti ideológia megfogalmazásában, az egyházi iskolák a modern nemzet gondolatának nélkülözhetetlen műhelyei voltak. A mi térségünk nemcsak nyelvek szempontjából volt különböző mozaikok tarka egyvelege, hanem vallási tekintetben is. Egymás mellett és együtt éltek a különböző felekezetek, gyakran ugyanazon a tájon és városban. Lehetett türelmet gyakorolni, de előítéleteket és véres konfliktusokba torkolló gyűlöletet is. Hitek, vallások és felekezetek találkozóhelye volt Közép-Európa, egyik jellegzetes vonását épp ez adta. Itt halad keresztül az a többször említett európai választóvonal, amit Róma és Bizánc szellemi és egyházi kisugárzása húz meg, az európai civilizáció egyik legélesebb belső határa, lassan kilenc és fél évszázada. Államszervezés, kultúra, mentalitás tekintetében máig érezhető különbségekről van szó. A keleti kereszténység világában például szorosan összefonódott egyházi és világi hatalom. Együtt élt a nyugati és a keleti kereszténység a történelmi lengyel-litván köztársaság nagy területein, de a magyar királyságban is, ahol á szerbek és a románok többsége a görögkeleti (ortodox) egyházhoz tartozott. De fontos jelentőségre tett szert az az egyház is, a görögkatolikus, amely elismerte a római pápa egyházfejedelemségét, de megtartotta keleti rítusát. Épp a lengyel végvidékeken (ukránok), Erdélyben (románok) és az észak-keleti Kárpátokban (ruszinok) toborozta híveinek többségét. A nemzeti és vallási identitás összefonódását, kapcsolatát vizsgálva némi egyszerűsítéssel két csoportba oszthatjuk régiónk népeit. Az egyiket úgy jellemezhetjük: egy nemzet — egy vallás. A XVII. század második felétől alakult ki a „katolikus lengyel” sztereotípiája, később még erősebb lett ez az azonosítás, hiszen a felosztások idején a katolikus egyház maradt az egyetlen nemzeti intézményrendszer, különösen a pravoszláv cári Oroszországgal és az evangélikus Poroszországgal szemben. Egy másik típushoz tartoznak szempontunkból a magyarok, a csehek és a szlovákok. Itt ugyanis a nemzeti eszme kétféle vallásfelekezet fogalom- rendszerében születik meg, van egy katolikus és egy protestáns változata. Megfogalmazzák (a barokk kortól kezdve), hogy mit jelent magyarnak lenni protestánsként, és mit jelent katolikusként. Más-más történelmi hagyományokat választva, más magatartásmintákat előtérbe helyezve. A modern cseh nemzeti tudat megalapozásában fontos szerepet szántak a huszita hagyománynak (főleg a németellenes mozzanatokat kiemelve). A szlovákoknál is mindmáig megvan ez a kettősség. A nemzeti ideológia megfogalmazásából mind az evangélikus (ez a kisebbség), mint a katolikus lelkészek jócskán kivették részüket. Katolikus pap volt az egyik első nyelvújító, Anton Bemolák; evangélikus lelkész volt Ján Kollár, a szláv kölcsönösség apostola (Pesten szolgált), vagy Jozef Miloslav Húrban, a nemzeti harc vezetője. A vallási szimbólumok egyben nemzeti szimbólumokká is váltak, a „nemzeti” szentek kultusza például mozgósító erejű lehetett a nyelvi-kulturális és a politikai küzdelmekben. A szerb Szent Száva, a cseh Szent Adalbert (a szlovákok is tisztelték), a lengyel Szent Szaniszló, a magyar szent királyok a XIX. századi utódoknak a dicsőség, a nagyság példáit mutatták. Ä kommunista totalitarizmus korszakában az egyházak gyakran léptek föl az emberi jogok és a nemzeti méltóság képviselőjeként. Lengyelországban, Csehszlovákiában — más-más módon és mértékben — a társadalom támasza volt a katolikus egyház; különösen Lengyelországban, ahol sikerrel tudta megakadályozni a nemzeti tradíciók elsorvasztását. Kiss Gy. Csaba Szorító Játék — életre-halálra A gyermekrajz az utolsó játék az élettel, mielőtt megismernénk a halált. A XIII. gyermekrajz-kiállítás lebontása után néhány nappal kísérteties rájátszás, jelképes értelmű „témafordítás” villantott rá a művészet kényszerű visz- szaútjára, a valóság, a hétköznapi lét, s a közös(ségi) teremtésnek már csak a gyermekrajzban érzékelhető őszintesége, megfellebbezhetetlen érvényessége felé. Gubis Mihály és Baji Miklós Zoltán közös kiállításán először játszódott le Békéscsabán ilyen nagyszabású, nyilvános akció. Az akcióművészet, a happening, a performance, a body art (testművészet) és a többi olyan századvégi irányzat, amely a művész cselekvő, mármár színészi közreműködésével figyelmeztet a hagyományos, műtárgyalkotó művészet válságára, kiürülésére, kudarcára — tulajdonképpen tragikus önvédelmi gesztus. (Ezt a valódi gesztust éppen a „gesztusművészet” különböző iskolát előzték meg.) A társadalmi lét perifériájára sodort, kiszorított, kény- szerített művésznek immár másképpen nem adatik lehetősége megállítania közönségét (hiszen a közönségnek már nincs ideje betérni a kiállítóterembe álmodozni), csak ha elébe veti magát, mint az öngyilkosjelölt a vasúti sínre, s így, eképpen kiáltja világgá fájdalmát s veszélyjelzéseit. Baji előbb egyedül (illetve megfelelő asszisztenciával), majd Gubissal közösen egy olyan újjászületés kínjait mímelték, amelyet azok helyett vállalnak magukra, akik már semmiféle megváltó erőben nem hisznek, s a maguk megváltására sem hajlandóak egyetlen mozdulatot sem tenni. (Mindehhez persze megfestették, ösz- szeeszkábálták, „beemelték”, berendezték a születés és a kereszthalál tárgyi kellékeit. Ezek a festett, illetve talált ambientá- lis elemek jelentették a tárlat „hagyományos” műtárgykészletét.) Lehet, hogy ez az irányzat vagy műforma Párizshoz, Kölnhöz, New Yorkhoz, Rotterdamhoz viszonyítva kissé késve érkezett el Békés megyébe; de pont akkor (tehát idejében), amikor a mi arcunkra is ráfagynak lassan a műélvezés régi reflexei, s lelki-tudati közönyünkből már csak Jerikó falainak a leomlása tud átmenetileg kizökkenteni. Addig nincs is baj, amíg a művész vállalja, hogy miközben Ön aranyait (uram bocsáss: forintjait) számolgatja, megvívja harcát a Disznófejű Nagyúrral. De mi lesz azután?... Banner Zoltán Akciómüvészet, happening, performance... Fotó: Darabos Edit Régi idők tévéje: Imrus Abban az időben, a hatvanas évek elején, majd minden esténket a Fiatal Művészek Klubjában töltöttük. Meg lehetett akkor ott találni — harmincötön alul — majd mindenkit, akinek valamiféle köze volt irodalomhoz, zenéhez, képzőművészethez. És minden este nagy „dumálások”, véres biliárdpartik színhelye volt — a nagyrészt saját erőből rendbehozott Andrássy úti épület. (Ha ma összejönne ez a társaság, egy profi játékos számos művészeti díjat, Kossuth-díjat nyerhetne el—biliárdon, hasonlóképpen Gorcsev Ivánhoz, aki köztudomásúlag a makaónak nevezett hazárdjátékon nyerte el a Nobel-díjat.) A beszélgető társaságok egyik központja estéről estére Antal Imre volt. A jónevű zongoraművész, a Liszt-verseny nyertese kiváló társalkodónak, nyolc-tíz ember mulattatójának bizonyult minden este. Egy alkalommal odaültem én is ahhoz a társasághoz, melyben Imrus vitte a szót. S miután már mindnyájan könnyesre nevettük magunkat, és Imrus némi kis lazítást engedélyezett, hogy pihentessük rekeszizmainkat, a pillanatnyi hangulat hatására megkérdeztem tőle: — Te Imrus! Nem volna kedved egyszer föllépni a televízióban? De nem mint zongoraművész, hanem mint... mondjuk műsorvezető vagy valami hasonló. — De. Nagyon szívesen — hangzott a válasz. Majd a társaság sürgetésére belefogott egy kedvenc történetének mesélésébe. A dolog ezzel abba is maradt, s most már bevallhatom, nem is erőltettem tovább. Ellenkezőleg; lehetőség szerint kerültem a témát. (Finoman fejeztem ki magam, mert még Imrust is egy kicsit.) Magamban ugyanis arra a megállapításra jutottam, hogy kissé elkapkodtam az-ajánlatot. Mivelhogy Imrus abszolút profinak tekinthető, mint zongora- művész, de mint műsorvezető, játékvezető, a televízió nagy nyilvánossága előtt — igencsak amatőri státuszban volt még akkor. Imrus tapintatosan hallgatott a dologról, s ha szót váltottunk, igyekeztem én is, hogy inkább a zene kerüljön szóba, mintsem a televízió. Aztán az egyik műsorunk — „Táborozok köszöntése” volt a címe, és afféle kívánságműsor volt az építőtáborokban dolgozó fiatalok részére—, szóval ennek a műsornak a vezetője hirtelen megbetegedett. Kellemetlen, de hát majd keresünk valaki mást helyette. Telefon jobbra, telefon balra — és sehol senki. Mivelhogy javában tombolt a nyár, mindenki szabadságon, aki pedig utolérhető volt, tele munkával, mivel a szabadságon levők helyett is neki kell helytállnia. Tehát nagyon sajnálja, de nem tudja vállalni. Az adás napja vészesen közeledett, s mi egyre reménytelenebből kerestünk műsorvezetőt, aki majd a televízió képernyőjén köszönti a táborozókat, bevezeti az egyes műsorszámokat, s közben az általunk összegyűjtött anyag alapján—„vidám kis történeteket” mesél a tábori élet viszontagságairól. Már csak egy nap választott el bennünket az adástól — és még mindig sehol egy műsorvezető! Ekkor jutott eszembe Imrus. Óriási kockázat, de mindegy, meg kell próbálni! Telefon, és félóra múlva már együtt ül a „stáb” Imrussal a televízió büféjében. — Ha megengeditek, kicsit félrevonulnék és elolvasnám a szöveget—mondta Imre. Újabb félóra, majd visszajött az asztalhoz. Letette a forgató- könyvet és ránk nézett. — így képzelitek? — kérdezte, s már kezdte is: „Szeretettel köszöntelek benneteket, kedves barátaim, az ország minden részében, középiskolások, egyetemisták építőtáboraiban...” S mondta végig a teljes szöveget szóról szóra, legföljebb néhány helyen testre igazítva. Mi pedig csak hallgattuk. Úgy, mint azok, akik másnap az adás idején a képernyők előtt ültek. S úgy, mint azok, akik azóta is annyiszor szórakozhattak kedves mókázásán, jóízű — és sosem jópofáskodó — viccein, szellemes konferanszain. A poéta nem lesz, hanem születik — tartja a régi római mondás. Lehet, hogy ez a műsorvezetőkre is érvényes? Békés József
