Békés Megyei Hírlap, 1991. május (46. évfolyam, 101-126. szám)
1991-05-18-19 / 115. szám
SPORT 1991. május 18-19., szombat-vasárnap © Egykori szekrényből és vasútitalpfa-maradványokból 31 fokos meleg a rozsdapergette kazán révén Végnapjait éli a békéscsabai atlétika? A szakember pénz után rohangál, a szponzorok nem tülekednek mondják jövőre: „de hiszen ti visszafejlődtök. Akkor viszont még ennyi pénzt sem áldozunk az atlétikára...” —1 veti közbe Tóth Sándor, amihez Nagy Balázsnak is rögtön van mondanivalója: — Ez a halogató taktika... — De hogy ne csak siránkozzunk! — folytatja Vargáné Czeglédi Katalin.—A szponzorok keresésén kívül vállalkozásba is belevágunk. Igaz, tőke nélkül, ami ugye elég lehetetlennek tűnik. Mindenesetre szeretnénk nyitni egy Totózót, aminek támogatásához már beadtunk egy kérvényt az OTSH-hoz, illetve a Szerencsejáték Rt.-hez. Várjuk a választ. A Szegedi Volán SC példája alapján vágnánk bele, ami akár félmilliót is hozhat a konyhára. Közben egy füzetet tesz elém Tóth Sándor. Az Atlétika szaklap idei első, január-februári összevont száma. Ennek 35— 36. oldalán található az egyesületi erőrangsor, az úgynevezett pontverseny. Ennek tanúsága szerint tavaly 167 egyesület szerzett pontot utánpótlás és felnőtt eredményei alapján. (Ennél több atlétikai szakosztályt jegyeznek, de sok nem szerzett pontot — a szerk.). A békéscsabaiak az igencsak előkelő nyolcadik helyen zárták az elmúlt esztendőt. Olyan nagy múltú, patinás klubokat megelőzve, mint a Csepel SC, Tatabányai Bányász, MTK-VM, Szeged SC, Videoton, Győri Dózsa... Törvénytelen szétdarabolás Lassan fölcihelődünk. De még előtte Medovarszki János megfogja a karomat: — El ne felejtsem — mondja —, a nagyegyesület, a Békéscsabai Előre Spartacus szétdarabolása törvénytelen volt. S hasonló a támogatás módja. A sport halálra van ítéjve Békéscsabán. Kérdem én: néhány év vagy egy évtized múlva ki vállalja ezért a felelősséget? A salakpályához kanyarodunk. Egyelőre kihalt, nincs élet. Tanítási idő van. A megmaradt alig kétszáz sportoló még az iskolapadokban ül. De délutánra a leglelkesebbek újra ott lesznek a salakon. Ma még. Mert néhány megszállott sportember, edző várja őket. És holnap? Jávor Péter Idestova egy hónapja zajlott le a Schweppes Kupa nemzetközi gyaloglóverseny a megye- székhelyen, amelynek szervezője, rendezője a Békéscsabai Előre Atlétikai Egyesület volt. Rendkívül jól, mondhatni, a korábbi esztendőkhöz képest is jobban előkészített volt a viadal, amely nagy visszhangot és elismerést váltott ki a megyehatárokon túl is, dicsérve a klubot és az ott dolgozókat. Az előkészületek közben Tóth Sándor néhány érdekes állítást tett, amelyet akkoriban röviden meg is említettünk, miszerint: anyagiak hiánya miatt edzőktől kellett megválnia a nem sokkal korábban megalakult kisegyesületnek, ami viszont azt is maga után vonta, hogy csökkenni kezdett a sportolói létszám is. Az akkori állítás a mai napig nyomot hagyott bennem, nem véletlen, hogy ismételten megkerestem Tóth Sándort, az egyesület ügyvezető elnökét, aki egyben a vezető edző is. Arra kért: ne csak őt hallgassam meg, hátha túlságosan elfogult lenne. így abban maradtunk, körbejárjuk a témát az egyesület más vezetőinek bevonásával, egyben „helyszíni szemlét” tartunk a sportolók által mindig tisztán és rendben tartott, de az idők folyamán nagyon „viseltessé” vált „székházban”, amely egy parányi irodahelyiségből, egy-egy öltözőből, zuhanyozóból és az ablakán át szélfújta kazánházból áll. Sokakat megelőzve értem ki a Kórház utcába, s rögtön bele is fogtam a terepszemlébe. Esőbe hajló, hűvös időben nyitottam be az első helyiségbe, ahol egy meglehetősen öreg kazán pergette magáról a rozsdát. Tövében kisebb farakás, amely arról árulkodott, valaha szekrény lehetett, a nagyobb hasábok pedig gerenda- és vasútitalpfa-marad- ványokra hasonlítottak. Mint később megtudtam, jó ideje nincsen pénzük arra, hogy „hivatalosan” vásároljanak tűzre - valót. Mire jó egy plakát? — Nem egészen szabályos körülmények között szerzik be segítőink a fűteni valót—szólal meg a hátam mögött halkan a másodikként érkező Tóth Sándor. — Nem is tudom, hogy jót teszek-e azzal, ha elárulom: egykori atlétánk, Mikó Péter és kollégája, Hugyecz Pál, a pályagondnokság munkatársai „szerzik” be a fát. Ha nem tennék, megfagynánk az öltözőben, s nem folyna meleg víz sem a tu- solóból. így is mérnöki precizitással osztjuk be a tüzelőt, csupán harminc-egynehány fokosra fűtjük föl a melegvizes kazánt, hogy. sokáig kitartson a fa. Közben megérkeznek a vezetőségi tagok. Medovarszki János, az egykori nagyegyesület elnöke, s egykori kiváló atléta, aki minden bizonnyal sohasem akar „letenni” arról, hogy szeresse a sportot, most is feladatokat vállalt az atlétáknál. Nagy Balázs a Kötöttárugyár osztály- vezetője, egyesületi elnök. Vargáné Czeglédi Katalin technikai vezető. Együtt folytatjuk kőrútunkat. Dél felé járva nincs sportoló az öltözőkben, ahová egymás után benyitunk. Rend van, különösen a „női szakaszon”. Az viszont szembeszökő, hogy egyik-másik plakát csak azért került a falra, hogy némiképpen takarja az egyre jobban vizesedő falat. —Jó régi lehet az épület — vetem közbe, ám hamar kijózanítanak. —A hatvanas években építette a Dózsa — szól közbe Medovarszki János. -— Csak azóta nem volt sohasem pénz a felújításra. Súlylökőnek súlygolyót Szürke betonaljzat a zuhanyzó alja. Az egykor fehérre mázolt csöveken csak nyomokban található „eredetiség”. A csempék közül jó néhány elengedte magát, s amelyik nem tört össze, ott sorakozik a fal tövében, várva, hátha egyszer telik csempe- ragasztóra. Egyébként ragyogó tisztaság. Mint a szegényházban, ahol azért adnak a külsőségekre. Mert ugye lehet foldozott egy ing, csak áradjon róla a tisztaság illata. Hát, így vannak ezzel az atléták is. — Mindennek oka a pénztelenségben keresendő — mondja kissé szégyenlősen Tóth Sándor.—Tavaly kevés híján négymillió forintból gazdálkodhattunk, ez igazán beosztva 11 edző és csaknem háromszáz sportoló edzéseire, versenyeztetésére, felszerelésre volt elegendő. Pedig nagyon megnéztük, melyik versenyre érdemes elutazni, és hogy mit vásároljunk? S csak azok a sportolók mehettek versenyekre, akiknek garantáltan az első nyolc között volt a helyük. Okozott is ez fejfájást, mert a kezdők köréből sokan itthon maradtak, amikor utaztunk. Az idén pedig mindössze 900 ezer forintot kaptunk. Negyedét sem a tavalyinak. S akkor még nem beszéltem az inflációról... A fiúk öltözőjében fehérre kent vasszekrények állnak a fal mellett. Itt ezek takarják a nedvesség foltjait. Ahol mégis maradt egy kis hely, onnan a sportág világhírességeinek színes újságokból kivágott felvételei mosolyognak a betérőre, „hatalmas” békességet árasztva. S melegséget is, mert úgy tűnik, ez fűtheti elsősorban az ide betévedő kis- és nagyiskolásokat. Ugyanis, aki mégis ezt a sportágat választja a megyeszékhelyen, annak bizony pénzébe kerül, nemhogy onnan kapna. Tagdíjat fizet mindenki, edzők, vezetők, sportolók egyaránt, s lassan oda jutnak, hogy a felszerelést is mindenki maga vásárolja. Az már rég tudott, hogy a cipőt, a trikót otthonról hozzák a nebulók, de ha így haladnak, eljutnak oda, hogy a magasugró lécet, a súlylökő súlygolyót, a gátfutó gátakat hoz... S minden bizonynyal a tízpróbázók járnak legrosszabbul... De félre a tréfával. Dühében sírva fakadt — Az anyagiak szűkössége miatt kezdetben a mellékfoglal- kozásúaktól vettünk búcsút, negyedév után pedig afőfoglalko- zásúakra került sor — mondja Medovarszki János. — Ezzel együtt kétszáz alá zuhant a sportolók száma. Amikor Fórián Sándor edzőre került sor, egyik nagyszerű tanítványa, Vozár Attila — aki időközben ifjúsági magyar bajnoki címet harcolt ki 15 kilométeres gyaloglásban — dühében sírva fakadt. S nem tudni még hányán fakadnak sírásra a közeljövőben. Lassan a ’30-as évek színvonalára esünk vissza. — Amikor Fórián Sándor is bedobta a törülközőt, maga is mondta: „kilátástalan az egész” — toldja meg Nagy Balázs. — Mostanában azt vágják a fejünkhöz: a sportból élünk — fűzi hozzá Vargáné Czeglédi Katalin. — Ez nem igaz. A fizetések is elárulják, hogy a mondás úgy érvényes: a sportért élünk. Aki még itt dolgozik, az elszámoláskor csak elvétve visz haza többet 10 ezer forintnál... Totózó Pedig lenne tartalék a városban. Elég, ha arra utalok, 25 ezerért volt,,kormánybiztosa” a sport- csarnoknak... Hozzáteszem, nem az önkormányzatot marasztalom el, hanem az atlétika föntmaradásáért beszélek! — Akad sportág, amelyik jól járt, s van, amelyik máris eljutott a létbizonytalanság határára. Amikor a pénzelosztásra került sor, meglehetősen szubjektív alapon ítélte azt oda a sportalbizottság, illetve az önkormányzat. De a legszomorúbb az, hogy. mi megyei feladatokat vállaltunk föl, átfogva a legkisebb településtől a legnagyobbig az atlétikát, amihez igényeltük volna, miként más volt szakosztályok is, a tnegyei önkormányzat támogatását is. Am a korábbi fő támogató teljesen kivonult a sportból — summázza Tóth Sándor. — Én pedig, mint adófizető állampolgár tiltakozom az ellen, hogy ilyen megszégyenítően kis pénzt fordít az önkormányzat kultúrára, egészségügyre és sportra. Ha ma a gyerekek testi nevelésére, fejlesztésére nem fordítanak pénzt, honnan lesz holnap kórházakra? Mert rövid néhány esztendő múlva sportlétesítmények helyett kórházi ágyakra lesz szükség, oda fejlődik vissza ifjúságunk. A parányi iroda levegője megtelt feszültséggel. Van, aki nem is bír tovább ülni, fel-fel- ugrált a székről. Ennek ellenére senki sem indulatból beszélt. Közben megérkezett a kisegye- sület egyik' nagy büszkesége, Ily és Ildikó, aki gyors instrukciókat kapott edzőjétől, aztán csendben sarkon fordult, hogy az aznapi tucatkilométemyi tá...amely így rögtön zuhanórepülésbe kezdett — Egyre inkább háttérbe szorul a szakmai munka, s egyre inkább csökken a létszám. Nemcsak az edzői, hanem a sportolóké is. Ha pedig csökken a létszám, kevesebb eredményt tudunk fölmutatni. Ha meg csökken az eredmény, majd azt-Az önkormányzat hátat fordított az atlétikának... letnek. Leginkább még a versenyek támogatására adnak, mint a Schweppes Kupára, vagy a napokban lezajlott Agroker Kupára — veszi át a szót a technikai vezető. — Szinte már ez tölti ki az egész munkámat. Persze ezt nem panaszként mondom, mert ez is feladatom az új helyzetben. Az viszont már furcsa, hogy a vezető edző is erre kényszerül, sokszor ő is a támogatók, a pénz után szaladgál, elvéve ezzel az időt a szakmai munkától. De hát nincs más, aki csinálná... — Akárhogyan is nézzük, a szakembernek edzéseket kellene tartania és nevelni a gyerekeket — szól közbe Medovarszki János. — Más városokban megtalálták, hogyan támogassák a sportot, amely nemcsak űzőinek, hanem a szurkolóknak is sikerélményt ad. És ugye egészséget? Tudjuk, hogy nálunk nincs közönségvonzata egy-egy versenyünknek, nem úgy mint a hazánknál jóval fejlettebb országokban, ahol olykor 30-50 ezer ember is kimegy a stadionokba. S nemcsak világbajnoki döntőkre, kontinensbajnokságokra, hanem a kisebb nemzetközi eseményekre is. De azt hiszem a fontossága mellett is csak másodlagos a közönség- vonzat. De itt valami az elmúlt évtizedben fölépült, jó úton haladt, most meg egyik pillanatról a másikra lerombolják a feltételek megszüntetésével. Pedig a viharsarki atlétikát a legjobb tíz között jegyzik az országban... S akkor még nem beszéltem a diáksportról. Mert annak sikerei mögött ott van az egyesületi munka. Fordítva aligha képzelhető el ez ma Magyarországon. S ha megszűnik az egyesület, akkor megszűnnek a diáksport- eredmények is. Pontosabban a diáksport is, legalábbis ami az atlétikát illeti. S ha az atlétika végnapjait éli, akkor előbb- utóbb kihatással lesz a többi sportágra is. Mert ugye ismert: az atlétika — a szó szoros értelmében — alapsportág. vöt leküzdje. Közben Nagy Balázs folytatta: A szakember edzést tartson! — A 900 ezer forint arra elegendő, hogy a néhány válogatott sportoló és a megmaradt edzők havi bérét kifizessük. Nem is az az elsődleges bajom az anyagiak megvonásával, hogy elfogy egyik pillanatról a másikra a pénz, hanem inkább az, hogy még időt sem kaptunk arra, hogy átalljunk. Mert egy fokozatos kényszercsökkentés, esetén, az útkeresés közben csak fölismerjük, hogy milyen lehetőségeink vannak. De így ellehetetlenülünk, mire az iskolai évnek vége. — Próbálkozunk sok mindennel. Készítettünk egy reklámajánlatot, amellyel — jobb szót nem találok -— házalunk. Szponzorokat keresünk, legalább az élversenyzőkre. Mit mondjak? Nem zavarnak el, udvariasak az üzemek, kft.-k vezetői, ám a legtöbb helyen széttárják a karjukat. Másutt a korábbiakhoz képest kevesebbet képesek juttatni az egyesü