Békés Megyei Hírlap, 1991. május (46. évfolyam, 101-126. szám)

1991-05-18-19 / 115. szám

1991. május 18-19., szombatTvasárnap

a

MŰVÉSZETEK- TÁRSADALOM

Európában ma sokan azt állítják, lejárt a nemzetállamok ideje. Sokkal természetesebbek a kisebb egységek, ezek alkothatják majd együtt az egész kontinensre kiterjedő konföderációt. Kelet-Közép-Európában is tanúi vagyunk a „szőkébb hazák” öntudatosodási folyamatának. Az utóbbi hónapokban olvashattunk Szlovénia, Horvátország és Szlovákia önállósodási törekvéséről, de olyan történelmi tartományok is hallatnak magukról mint Morvaország és Isztria, vagy a szerb „Határőrvidék” (Krajina) Horvátországban. Megszólalnak a kisebb, már-már elfeledett népcsoportok képviselői, nemrégiben tartották például első világtalálkozójukat a ruszinok a szlovákiai Mezőlaborcon.

Kelet és Nyugat között 4.

Régiók, országok, konföderációk

A feudalizmus korában egy- egy királyság megannyi tartomány, kisebb-nagyobb autonóm, területi egység tarka ,szőttese volt. Mint ismeretes a régi magyar királyságnak évszázadokon keresztül társországa volt Horvát-Szlavon- ország, sajátos közjogi helyzete volt az országon belül Erdélynek. De se szeri, se száma a különböző, kisebb területre kiterjedő és szőkébb jogkört jelentő autonómiáknak, mint például a kunoké, a jászoké vagy a székelyeké. A tagoltság érzékeltetésére idézzük föl, milyen önálló igazgatású területek léteztek a történelmi Szepes megye területén: Kisvármegye, Nagyvármegye, a Huszonnégy királyi város grófsága, a Bányavidék, Késmárk városa, Lőcse városa, az elzálogosított tizenhárom királyi város, Tizenegy királyi város grófsága, Tizenhat szepesi városi grófság.

A nemzetté válás folyamatában a regionális vagy tartományi önállóság lehetett eszköze és gátja is a céloknak. A magyar nemzeti mozgalom egyik fontos követelése volt az unió Erdély- lyel, a románok viszont a tartomány önállóságához ragaszkodtak. A szerbek megújították ekkor régi követelésüket, hogy Magyarországon belül önálló területet kapjanak, a Vajdaság végül a Bach-korszakban született meg.

Fölfoghatjuk térségünket Európa átjáróházának is, de olyan területnek, amelynek birtoklása, összefogása döntő európai pozíciót biztosított. A középkorban több uralkodóház kísérletet tett ilyen integráció megvalósítására, a cseh Premysl-ház éppúgy, mint a mi Anjou-házunk, vagy a

lengyel Jagellók, végül a kora újkorban a Habsburgoknak sikerült. A nemzetté válás korában már nem dinasztikus keretekben gondolkoztak; és világos volt, hogy két nagy birodalomképző hatalom közé került térségünk. Nagy mozgósító ereje volt a' szláv népek összetartozását, kölcsönösségét hangsúlyozó gondolatnak, hiszen a kisebb népeknek biztatást adott a jövőhöz. Viszont az orosz cári expanzió lehetőségét is előrevetítette. Voltak olyan politikusok, akik a Habsburg monarchiát kívánták szövetségi állammá átformálni, főleg a szláv érdekeket szem előtt tartva. A lengyel emigráció — különösen 1848-tól — szlávok és nem szlávok középeurópai együttműködéséért munkálkodott, Kossuth dunai konföderációt (elsősorban Dél- Kelet-Európa felé tekintve) tervezett.

Mégis mind a XIX., mind a XX. században nagyhatalmi célok érdekében történt meg a terület „megszervezése”, általában kijátszva egymás ellen az itt élő népeket. Ezt tette a német fasizmus és a sztálini bolsevizmus is. Nem véletlen, hogy a kommunista rendszer évtizedei alatt minden internacionalista propaganda mellett országaink egymással lényegében csak Moszkván keresztül tartották a legfontosabb politikai és társadalmi kapcsolatokat.

A kommunizmus óriási méretű központosítást hozott, a helyi autonómiák tudatos fölszámolását, a tájakhoz fűződő érzelmek, hagyományok lebecsülését. Nem véletlen, hogy térségünkben a politikai változások nyomán újraélednek a regionális

tudatok. Egyre többet hallhatunk olyan tájakról, amelyeket legfeljebb történelemkönyvekből ismerünk. Morvaországban komoly erőt képez az autonóm morva mozgalom; készült nemrégiben olyan fölmérés, amely szerint a terület lakóinak 40 százaléka morva nemzetiségűnek vallja magát (természetesen mindnyájan csehül beszélnek).

Jelenleg a regionalizmus Jugoszláviában és Csehszlovákiában tapasztalható legerősebben, nem egy esetben igen határozott politikai és gazdasági elképzelésekkel. Lengyelországban és nálunk sokkal kevesebbet lehet erről hallani. Romániában kényes kérdés, hiszen Erdély bárminemű különállását a román politikai közvélemény sze- peratizmusnak tartja.

A regionális törekvéseket jellegük szerint két fő csoportra lehet osztani. Részben az etnikai-nyelvi azonosság tényére hivatkozva kívánnak önállósággal bíró területi egységet létrehozni, részben pedig hagyományos tartományi keretekben gondolkodnak. Kérdéses, hogy a két szövetségi állam (Csehszlovákia, Jugoszlávia) tagköztársaságai mennyiben tekinthetők régióknak, hiszen Szlovákia vagy Horvátország konföderációt szeretne, a nemzetközi kapcsolatokban önálló szubjektumként kíván föllépni.

Az utóbbi hónapokban az említettek mellett hallani lehetett regionális törekvésről Kelet- Szlovákiában, Szlovénia Sta- jerskónak (a történelmi stájer tartomány szlovánok lakta része) nevezett részében. Kétség kívül a régiók ébredése napjaink egyik fontos tendenciája.

Közép-Európa keleti fele évtizedek — vagy évszázadok? — után elsősorban önmagáért felelős ma. Senki sem kételkedik abban, hogy szükség van a térség népeinek az együttműködésére. Úgy tetszik, a gyakorlati lépések megtételében bizonytalanok és késlekedők vagyunk. Akárhogyan vélekedik bárki is, a térség európai integrációjának csökkenti az esélyeit, ha a szomszédok nem találják meg a megértés és megegyezés módját.

Kiss Gy. Csaba

Szorító

A. szellem szón tójában táncolunk, s próbálunk az ütések elől kitérni, az ütések ellen védekezni, s néha beleboxolunk az Árnyékba, bevinni egy-egy ütést a Sötétség testére.

A Sötétség és az Árnyék azonban testetlen. Ezért tud annyi elmét és lelket elborítani. Ezért üvölt, lapít, bambul, fortyog vagy tüzel emberi alakban, emberek nevében.

Egész életemben a szellem, a művészetek, a műveltség, az érzékeny értelem Szorítójában táncoltam, no nem célpontként, hősként, a Fény és a Világosság megtestesítőjeként. Ennyire fontosnak nem tudom magamat. De soros vívóként igen. Ahogy Arany János írja a Kozmopolita költészet című versében: „Nem szégyellem, nem is bánom, / Hogy, ha írnom kelle már, / Magyaros lett irományom / S hazám földjén túl se jár; / Hogy nem »két világ« csodája — / Lettem csak népemből egy, / Övé (ha van) lantom bája, / Övé rajtam minden jegy.” A nemzet mindenkori napszámosainak, oktató és művelő értelmiségeinek a dala ez, a sok „egy”- nek, akik sohasem tudtak eggyé válni sem saját nemzetük jobbik felével, sem a Sötétség és az Árnyék birodalmával. A történelem az egyikre nem adott lehetőséget, teret, esélyt, a másikra meg ők nem vállalkoztak. így aztán a kettő között őrlődtek, őrlődnek, míg csak fel nem adják/adták a küzdelmet a Szebbért, Jobbért, Értelmesebbért, Nemesítőbbért.

De talán sohasem dobta elénk sértőbben, durvábban a kesztyűt Árnyék és Sötétség, ez a Szellem- és Művészetellenes Kft. Tehát éppen most nem lehet nem lehajolni érte, nem fölvenni, s nem vállalni a Szorító szabályait.

Művészet, szellem, alkotás jogait sohasem tisztázta még parlament; nálunk sem fogja tisz- | tázni egyhamar. Nem közügy. Látszólag. (Se- j hol a világon.) Pedig az egyházi jogokkal, tehát | a hit, a meggyőződés, a lelkiismereti és tudati szabadság dolgaival együtt kellene áttekinteni

a közemberi nemesség veszteséglistáját. Tökéletesen értem, hogy az árból előbb a fuldoklókat kell kimenteni: a testileg-lelkileg megnyomorodott vagy máris összetört szegényeket és védteleneket; aztán meg kell javítani a minden igyekezetük, tudásuk, tehetségük ellenére is örökké középrétegekként egzisztálok feje fölött a meglódult tetőt; majd azok számára, akik akarnak (tenni, szerezni, s majdan adni), elegyengetni a dobbantás talaját.

Az emberiség egyetemes elmagányosodásának a jelei azonban arra utalnak, hogy ott, ahol ezenközben magára hagyták az alkotó és a vele kommunikáló önépítő embert, ott bármi megtörténhetik, ha csak egy pillanatra is rövidzárlatot kap a pénzügyi és a rendőri fegyelem rendszere.

Mert nem igaz, hogy a műveltség, a szellem, a tudás: a szegénység, elszegényedés, pénztelenség — illetve gazdagság, gazdagodás, pénzbőség dilemmájának függvénye, méghozzá egyenes arányban. Ha akarod — fillérekért fogyaszthatod a kultúrát. Az igazi dilemma éppen ez: akarod-é fogyasztani vagy sem? Kell-é vagy sem? Irányíta- nak-é felé vagy sem? Végső soron: közömbös-é a társadalom, a társadalmi lét minőségét illetően a művelt fő, a szellemi közjó, vagy sem?

Németh László „a minőség forradalmának” j nevezte az emberiség, s benne a magyarság megújulásának az útját a munkához, a feladatokhoz, a társadalomhoz való alkotó viszony jegyében. Sajnos nem jártuk végig ezt az utat. Most már csak j egy új honfoglalás segíthet: a harmadik (ha az első a Kárpát-medencébe település, a második pedig a XX. századi kirajzások és veszteségek ötmillió,, tehát egyharmad magyarságnak a „honfoglalása” volt); immár csak önmagunkat hódíthatjuk meg, azaz a (világon bárhol élő) tizenötmillió művelt magyar közösségeként vívhatjuk ki újra központi szerepünket Európában.

S akkor majd nem nekünk kell belépőért sorban állni az európai nemzetek közösségénél, hanem Európa kopogtat be hozzánk: példáért, forrásví- ! zért, s (nem feltétlenül gazdasági) csodadolgokért.

Banner Zoltán

Leonardótól Chagallig

A Szépművészeti Múzeum legszebb grafikái

Rembrandt: Asszony síró gyerekkel és kutyával

A Szépművészeti Múzeum gyűjteményét belülről ismerő egyik műtörténész sporthasonlattal élve úgy minősítette a kollekciót, hogy az Európában ha nem is arany-, de mindenképpen ezüstérmes. Különösen az a százezer darabos grafikai gyűjtemény, amelyet még az Ester- házy-gyűjtemény alapozott meg, s amelyet olyan mecénások magángyűjteménye gyarapító«, mint a Delhaes, vagy a Majovszky-hagyaték.

Hat évvel ezelőtt Amerikában — New Yorkban, Chicagóban és Los Angelesben — mutatták be a Szépművészeti Múzeum grafikai tárának legszebb rajzait. Most e válogatás Leonardótól Chagallig címmel itthon is látható a nyár közepéig, július 14- éig.

A kilenc venkét művész 106 alkotása időben a XVI. századtól a XX. századig terjed. És olyan neveket vonultat fel a XVI—XVII. századból, mint a német Dürer, Cranach, Alfdor- fer, az itáliai Leonardo, Raffael- lo, Correggio, Veronese, a németalföldi Jan Brueghel, a holland Rembrandt, a francia Poussin, Claude Lorrain. Ilyen csúcsteljesítmények nincsenek a XVIII. századi anyagban, noha

Augustin Hirschvogel: Halászat

Az öregember mereven bámult ki a kocsma ablakán, közben egyet-egyet kortyolt hideg söréből. Ebből az ablakból jól látszott a szemben levő kovács- műhely, mert ő azt fürkészte any- nyira, hogy néha észre sem vette, ha nyakába löttyintette italát.

A kocsma azon a napon csendes volt. Alig hallatszott egy-egy szó. Néhány ember ácsorgóit a pultnál, komótosan iszogattak, és arról beszélgettek: meddig fog még tartani ez a dermesztő hideg. Lódadus — mert így becézték az itteniek az öregembert — viszont továbbra is kitartóan figyelt az ablaknál.

— Lódadus, mit lesed a műhelyt annyira! Ilyen időben úgysem patkó Itat senki—szólt oda a kocsmáros.

A megszólított ember hátrafordult, morgott valamit, majd visszafordult az ablak felé.

—Ki ez az ember? —faggatta a kocsmárost halkan egy idegen, aki felfigyelt az öreg furcsa viselkedésére.

— Az? A jó öreg Kovács Miabban is van Tiepolo-, Maul- bertsch- és Watteau-rajz. Ám a XIX. századi kollekció ismét a legnagyobbak — Delacroix,

hály, a lódadus — válaszolta elismerően.—Imádja a lovakat. A felesége néhány éve halt meg, gyerekük nincs, egyedül él. Itt lakik az utca végén egy düledező házban. Ha lovat hoznakpatkol- ni a kovácshoz, azonnal ott terem. Nem tudom, szegény megboldogultfeleségét vajon simogatta-e, csókolgatta-e annyiszor, mint itt a lovakat. Ezek a lovak jobban ismerik az öreget, mint a gazdájukat.

Kovács Mihály hirtelen felpattant a székről, lovaskocsi állt meg a kovácsműhely előtt. Perceken belül már ott sürgött-for- gott a lovak körül, miközben a kocsis a kováccsal egyezkedett.

Aztán néhány perc múlva elkezdték a lovak patkolását. Az öreg Kovács is segédkezett ebben, de közben meg-megpaskol- ta valamelyik ló hátát, ölelgette, csókolgatta a nyakát. Hamarosan végeztek a patkolással. A kocsis kihajtott a műhely udvaráról. Lódadus a lovak mellett bandukolt, amíg ki nem értek az utcára, majd a kocsma felé vette

Daumier, Manet, Renoir, Rodin, Cézanne, Toulouse-Lautrec, Picasso, Chagall — rajzait sorakoztatja. (Kádár)

az útját. Az ajtó előtt még egyszer megállt, a távolodó lovakat nézte sóvárgó szemmel, azután befyent a kocsmába.

Lé sem ült megszokott helyére, amikor hangos kiáltások, lónyerítések hallatszottak. Az öreg az ablakhoz ugrott. Az egyik ló megcsúszott a jégen, és elvágódott. Kovács Mihály kirontott a kocsmából, s egyenesen a földön heverő lóhoz futott. Kirántotta a kocsis kezéből a gyeplőt, és ő maga akarta felállítani a tehetetlenül vergődő állatot. A ló megpróbált talpra tápászkodni, hátsó lábával nagyokat rúgott a levegőbe. A váratlan rúgások egyike az öreg hasát érte. Azonnal földre rogyott. Többen a segítségére siettek. O csak görcsösen szorította kezében a gyeplőt.

Lovakat látott maga körül. Boldogan járkált közöttük, simogatta őket. Egy csikóval versenyt futott. Majd halványulni kezdett minden. Már csak egy ló állt mellette, pofáját, csillogó szemét egész közelről látta, azután nem látott semmit.

Szegedi Kovács György:

A lódadus