Békés Megyei Hírlap, 1991. május (46. évfolyam, 101-126. szám)
1991-05-18-19 / 115. szám
EXKLUZÍV 1991. május 18-19., szombat-vasárnap Kétmillió 800 Mari borévá I Albániában Immár harmadjára részeltetnek a kamionosok abban a szerencsében, hogy közelről láttassák vélem közel sem irigylésre méltó életüket. Ha valaki mégis kedvet kapna, a hivatáshoz nem kell más, csak egy kissé föltupírozott jogosítvány — ha kell —, tudni kell tekerni a kormányt, akár huszonnégy órán át. S ha a Pofa Jenőnek van türelme állni sokszor napokat egy-egy határon, akár el is kezdheti a fölkészülést a szakmára... Nem különleges emberek ők. Van közöttük vitamincsempész 40 kilós, s Zsabotinszkij-alkat másfél mázsával. Színesíti a csapatot a bőrhajú, s kontrasztként ott tekeri a volánt a sám- sonfrizurájú. Ha az utcán találkozunk vélük, az Isten sem mondaná meg, hogy mily ’ könnyű mesterség iparosai. Mert kik Moldova, Végh Antal ka-, mionos könyveinek emlőin nevelkedtek, azok úgy tudják, hogy útközben megkefélnek egy-egy apácát Lengyel- országban, aztán seftelnek valutával, áruval folyamatosan, isznak is természetesen, mint a sivatagi spongya, s közben völgynek tartva nyomják egy csipetnyit a féket, ha meg előzni kell a 18 méteres határral egy másik huszonnégy méteres óriást, úgy, hogy közben lehetőleg a kilóhatvannal szembejövő BMV is egybe maradjon, akkor beletaposnak a gázba. Ennyi az egész! Uraim, folyton-folyvást lehet utánuk csinálni. Ezen az úton a harmadik „típusú” kamionos is megosztotta velem szűkre szabott kabinját. Három legény, három figura. Az első Csamangó Imre (Makó—Malmö— Szeged) úgy becézte a szlovák határig kamionját, mintha kedvese lenne, hanem mikor a Beszkidekben zilált a gyöngelelkű Rába, átkozta, hogy tán még szegény Horváth Ede is forgott az ágyában hajnal kettőkor, mert folyamatosan javasolta a szépreményű vezér- igazgatónak, ha ideje engedi, ugyan tegye már magáévá ezt a trágyát! És ahogyan Imre horkolt, nem horkolt úgy senki. Nem ám hozza-viszi, mint az olajlehúzó gyűrű. A fenét! Cifrázza, füttyög közé rendszertelen időközönként, majd nyolc-tíz másodperc néma csend után horkant akkorát, hogy Tápén a tyúkok leesnek az üllőről. S persze, ha kell, egy trappban lehozza a kolumbiai kávét Stettinből Győrig, alig huszonhat óra alatt, s már nyargal is rögvest pakolásra jelentkezni Csepelre, •hogy másnap kora reggel első legyen, kit megraknak rézkábellel. Vagy a második legény, Szabó Karcsi. Egy bizonyos: a Néma leventét legalább olyan tökéllyel el tudta volna játszani, mint annak idején Szakáts Miklós. Hogy a Szeged—Dicsőszentmár- ton (Románia)—Ruhr-vidék útvonalon, amit beszélgettünk, abból nem lesz pletyka, az már hétszentség, ha csak én ki nem kotyogok valamit. Igaz, közben Dortmundból atomnyi pihenővel Szegedre értünk másfél nap alatt... És a petőfitelepi illetőségű manus egy unikum. No, de ismerkedjenek össze. Illés tekerte a volánt, miközben Vásárhelyről rendeltetési állomására — az Ulm melletti kis faluba érkezett a Hódgép alkatrészrakománya, hogy aztán Baseltól 160 kilométerre eső Marlboro-raktárban jelig töltsék cigarettával, amelynek a végállomása az albániai kikötővároska, Duressi... — Reggel fél ötkor indulunk! Csendes eső kopogott egész éjjel a pléhkabin tetején. Milyen nyugtató tud lenni, még akkor is, ha tudja az ember, esőben nehezebb lesz a másnap... A Rákóczi-induló hangjaira fürdünk. Nem mosdunk kérem, hanem tusolunk. Fölös segédeszköznek ugyan itt a lavor; de Isten zuhanyzóját is kihasználjuk. Épp hogy elmondják a hajnal fél ötös hírekben, hogy megérkezett a harmincvala- hány politikai menekült a MALÉV-vel Tiranából Budapestre, amikor mi elindulunk a szkipetárok földjére... Bizonyára az önök gondolatában is megfordult, hogy vajon miért szállítunk mi Marlboro cigarettát Albániába? Olyan magas életszínvonalon élő nép a két és fél milliós náció, hogy megengedheti magának: igény szerint kamionszám szívja a méregdrága cigarettát? Mi egy öt kamionos konvoj szerves része vagyunk, összesen viszünk kétmillió-nyolcszázezer doboz cigarettát, bolti áron számolva több mint 300 millió forint ára füstölnivaló. Márpedig hetente... Már ami a mennyiséget illeti. Nem rébusz ez, hanem gazdaságpolitika. Az albán külkercég megvásárolja az egyébként négy márkás cigarettát márka ötvenért. Tabakvámot nem fizetnek, s húsz pfenningért elviszik a kamionosok rendeltetési állomására. És ekkor már nem kell mást csinálni, mint várni a csöndes tengerparti estét, hogy az alig 120 kilométerre eső Olaszországból és a hasonló távolságban'lévő Görögországból megérkezzenek a lélekvesztők, és két-háromezer kartonjával elhordják 3 márkáért dobozonként, természetesen vámmentesen. Rákosi, ha élne, forogna a sírjában (e csodálatos képzavarral élve), ha tudná, mit cselekszenek kései utódai. Pedig mindenki jól jár, a dohánygyáros, mert a többlettermelésből többlet- bevételhez jut. Jól jár a szállítmányozó, mert dolgozhat eredménnyel, s jól jár az albán kabinet is, mert molekulányi munkával jelentős márkához jut, s végül jól jár a maffiózó is, mert egy márkát talál dobozonként, s akinek meg megér 4 márkát, az „echte” amerikai, az is jól jár már, mert szívhatja kedvenc cigarettáját. Albánia. Évek óta készülök oda, eredménytelenül. Úgy voltam vele, mint Petőfi a Tiszával, „Annyi rosszat kiabáltak róla...” Útleveleinket — mint mindenki másét — ott fogták a határon, s bennünket elirányítottak a senki földjére. Délutáni nyugalom ül a tájra. Hani-Hottit, a kis albán határmenti falu a Shkodrai-tó partján van. Valójában csend honol mindenütt. Az ország északi, egyetlen kapujának kormányváróját mái; régen elfoglalták a fecskék. A hatalmas aula belső gerendái mentén legalább ötven fecskefészek sorol. A villámröptűek nem tudják, hogy a bőrkanapé valamikor Enver Hodzsa tiszteletére készült, ők is megtisztelik hát tisztességesen... A senki földjét képzeljék el a következőképpen. Balról kősziklák, bozótossal tarkítva, s a szikla tövében leanderliget esőre várva. A csendet keserves mekegés szakítja szét. Egy koromfekete kecskegida vagy az anyját keresi vagy éhes csupán. Előttünk, mögöttünk az utat elzárandó, három méteresre magasodó vaskapu. Jobbra lent a Shkodrai-tó. Partján még virágzó és gyümölcsét majdnem megérlelő gránátalmafákkal. A partközeiben pedig néhány százméteres „mélységig” bim- bódzó, virágzó tavirózsák, csak itt-ott látszik néhány négyzetméteren a tó kristálytiszta kékeszöld vize. Érdekes, hogy egy órája vagyunk itt. Sikerrel átjutottunk a határ egyik oldalán, vízumhoz is jutottam 40 márkáért, a baksisért megszolgáló határőrtiszt is — maximális udvariassággal — átkutatta kabinunkat, s csupán a Reform színes lapjai keltették föl a figyelmét, s mikor a „hátsófertályt”, s a lap közepén feszítő fedetlen melleket is fölfedezte, „pornó” jeligével a „corpus delictit” elkobozta, gondolom azért, hogy a látvány szobája falát díszítse időtlen időkig. S mégis, ez a kecskemekegéssel hangosított tavirózsás kép ugrik be elsőre emlékezetembe... Talán már itt kezdett kialakulni az a véleményem, hogy Albánia legalább annyira szép, mint Svájc, alulszabályo- zottsága okán tán még szebb is. No, de haladjunk sorjában... # Illés, a beles, jóllehet messze még az estebéd ideje, szeretné tudni, hogy mikor vacsorázunk? — Előbb talán fogjuk ki a tóból a vacsorát! — mondja Kojak. Igaz is. Időnk is van, pecabot is van, a tóban hal is van. Már a korábbi albániai útjuk során tapasztalták a srácok, hogy itt a senki földjén sokszor napokig kényszerülnek várakozni. Csupán unaloműzés gyanánt is pecázhatnak kedvükre. De most nem unaloműzés a cél, hanem zsákmányszerzés! Keresünk egy viszonylag nagy vízfelületet a parton. A készség kész. Kukorica a horgon. Surrogva repül a damil. Tíz perc múltán szívlapátnyi dévér, mint egy rángatózó idegbolond, fickán- dozik a zsinór végén. S aztán jönnek szépen sorjában, mintha iskolába mennének. Hét óra. Hétágra süt még a nap, amikor Kojak rőzse- és szárazfaszerző körútra indul a szűkre szabott territóriumban, mi meg Illéssel vetkőztetjük a drágákat. Némelyik hatalmas haltej birtokosa, eldobni vétek... S íme a shkodrai nyárson dévér és ponty, receptje Tisza Volán módra: „Végy két pecabotot, zsinórját áztasd másfél órán át a Shkodrai-tóban, majd amit a damil végén lelsz, azt tisztítsd meg, a haltejet gondosan tedd félre egy tisztára mosott tányérba. A halat kívül- belül sózd meg alaposan, s borsozd is meg utána. Pikáns aromát ad az ételnek, ha módjával, de bekened az irdalt hal oldalát fokhagymakrémmel. Készíts gránátalma ágból méretes nyársat, s tűzd rá a halat. Végy egy méter cérnát, hogy a sózott haltejet a hal belsején keresztülfutó nyársra fölerősítsd, a halat kívül-belül vékonyan kend be zsírral, majd negyed órán át tartsd a parázs- zsá szelídített tűz fölé...” Jó étvágyat! Javallat! Ha a Shkodrai-tó partján járnak, ne feledjék a receptet kopírozni... Szervusz Albánia! Első látásra alig különbözik a koso- vói tájtól. Talán annyiban, hogy itt a legkisebb csermely partján is jobb napokat látott GAZ 69-esek által hajtott szivattyúk nyomják föl a vizet a domboldalba. Mesélik, hogy Albániában három hónapja nem esett valamirevaló eső. A pirosodó paradicsom, a sárgálló paprikatáblákon mindez nem látszik. Az viszont látszik még a fülkéből nézve is, hogy a sorok között gyom egy szál se. Fehér vászonba öltözött lányok-asszo- nyok kapálnak mindenfelé, amerre a szem ellát. A motorzúgás hallatán alapjáratba állítják a kapát, s integetnek, mint mi integettünk Hruscsovnak, hajói emlékszem, hatvan nyarán, amikor áthajtott a városon. A falvakban a bolt előtti fa alatt férfiak diskurálnak, s a gyerekek pedig mezítláb játszanak a porban, s tátott szájjal bámulják a kamionokat... Tirana olyan, mint az ország. Látszik rajta a szegénység. Egyszerűségében, s hogy időben 50 esztendővel korábbi képet mutat önmagáról, tán még szép is. Albánia csendes. Nyoma sincs annak a hisztériának, amelyet a hírügynökségek kürtőitek világgá, még néhány napja is. Tiranában a központi autóparkolóban. Értsd! Egy téglakerítéssel körbezárt telep egyetlen bódéval. A bódéban Enver Hodzsa-képpel és telefonnal. Német nyelvtudásomat összevetjük Illés orosz nyelvtudásával, s máris telefonálhatunk a magyar nagykövetségre. Jó lenne tudni első kézből, mi is történt itt tulajdonképp’ az elmúlt két hét alatt. Komidész Mihály, az oly’ sok funkciót megjárt nagykövet: ha megszabadulunk addigra rakományunktól, délután kettőre vár bennünket. Tiranától Durresi, a tengerparti városka, alig 40 kilométer. A tengerparton csodálatos plázs. A hullámgereblyézte homokra majdnem lelkiismeretfurda- lással lépünk, hogy lábnyomunkkal megzavarjuk az ősi természet rendjét. Ha nyit végre Albánia, rövid idő alatt fölfedezi a világ, hogy ennél szebb, s tisztább tengerpart kevés van a földtekén... Durresi. Állami raktár. Képzeljenek el Dachauval keresztezett Mauthausent, három méteres kőfallal, s a fal tetején szögesdrót koronával. Belül raktárak, s a raktárakban megszámlálhatatlan cigaretta. S kiskatonák, kik rabszolgai monotonitással rakják ki a kamionokat sorban egymás után. Másnap dél körül a kiskatonák meglelik az utolsó karton cigarettát is a kamion belsejében... Mint egy angol lord, oly’ pontosan érünk a magyar nagykövetség kapujához, tizennégy nulla nullára. Ide tartván, csak a nagykövetségek utcájának bejáratánál találunk posztoló katonákat... A nagykövetség kapuja előtt hárman várakoznak. Mint később kiderült, egy operációra váró fiatalasszonynak próbálnak svéd vízumot intézni... Az akkor még nagykövet úrra várni kell néhány percet. Elmondom jövetelünk célját. Mintha az elmúlt hetek történései a világ természetesebb dolgai lennének, úgy mesél. Ok, mármint a magyar nagykövetség, mindent megtettek, hogy segítsenek az országból menekülni szándékozókon. Mondom, hogy az épületen alig látszik a kényszeralbérlők nyoma. — Ez egy kis sziget volt, de nézze meg a német ambassadort, lesz munkájuk a helyreállítóknak néhány hónapig... Való igaz, szinte hihetetlen, miként fért meg a srégen-átellenben lévő nem is olyan nagy épületben annyi ember. Különösen úgy, hogy az albán hatóságok megtagadták az élelmet a német nagy- követségtől. így aztán a csehek vágták fejbe a tinót, s háncsszatyorban hordták át a német követségen lévő szerencsétleneknek. Ekkor kezdett tudatosodni bennem, hogy mégis a Balkánon járok... ### Illéssel három óra körül indulunk a határra. Sietni kár, mert éjszaka már úgysem indulunk a hegyek közé... Visszafelé bámulom a már ismerős tájat, s azon morfondálok, hogy a sok negatív látvány ellenére, miért tetszik nekem ez a vidék ennyire. Aztán abban maradok magamban, hogy talán a rom- latlansága fogott meg annyira. Az ország a rezsim ellenére egy falat tizenkilencedik század. Az emberek tán még boldogok is, mert igénytelenek. Útközben sajtot (csodálatos, erősen sós kecske- és juhsajt), paradicsomot vásárolván, tulajdonképp’ bagóért, a falucskát belülről is látva, a szolid megelégedettség érződött. Emlékszem, az apró, szur- tos kis srácok mennyire tudtak örülni egy szem cukorkának — ami, ha mélyen belegondolunk —, elszomorító. Joe bácsi és Kojak már a jugó olalon parkírozik. Készülődnek a vacsorához... Percek múltán mi is visszakapjuk útlevelünket, s melléjük sorolunk. Illés még vacsora előtt lebonyolít egy árucserét. Egy doboz cigaretta ellenében hoz két akkora dinnyét, mint a lófej. Bár lehet, hogy a jugók anélkül is megvendégeltek volna bennünket. A vacsora derekánál tartunk, amikor Kojak már azon morfondál, miként lehetne fölriadni a pirkadattal egyidőben, hogy nekirontsunk a hegyeknek. Joe bácsi lassítja, hogy legalább vacsora közben csituljon... Kojak vágya teljesült. Nem jött még föl a nap, amikor elindulunk hazafelé. Ólomcipő nyomta a gázt, s a reggeli is rövi- debb ideig tartott, mint máskor. Illéssel is kevesebbet dumáltunk, mint korábban, gondolatban már Szegeden jártunk... Délután két óra. Illé- sék számára a munka, számomra a kirándulás befejeződött. Ok rápihennek egy-két napot, mielőtt újra elindulnak a nagy körre, én meg azon meditálok, vajon tovább tudom-e adni azt, amit láttam... Szabó Pál Miklós
