Békés Megyei Népújság, 1991. március (46. évfolyam, 51-75. szám)
1991-03-09 / 58. szám
úkÖRÖSTÁJ EXKLUZÍV 1991. március 9., szombat Recsken 1989 és 1990 nyarán A mátra gyönyörű. Mint akkoriban is lehetett, 1950-ben, amikor a recski munkatábort létrehozták. Persze akiket hatályos bírói ítélet nélkül hoztak ide, aligha éreztek kedvet a gyönyörködésre. Ugyanaz a makadámút visz ki a kőbányához most is, mint hajdan* amit a rabok építettek. Egyszerűen csak neki kell vágni a vasútállomásra merőlegesen ráfutó útnak, és a faluban ismeretlen is könnyen kitalál. A bányáig öt kilométert kell megtenni. Csákánykőt, a hegyet csaknem teljesen elbontották már. Ahol a rabok megkezdték a munkát, ott állnak ma a kőbánya vállalat hivatali épületei, az irodák, az öltözők, a mosdók. A kötélpálya még az eredeti (természetesen többszöri felújításokkal). Az üzemvezetőt Holló Imrének hívják. Elmesélte, hogy a bánya 1954 januárjától az Építési Minisztérium 3. Számú Kőbánya Vállalata néven üzemelt, és ettől az időtől fogva rendelkeznek termelési adatokkal. A korábbi tényeket az AVH a rá jellemző alapossággal eltüntette. Már az első évben virágzott a bánya. 1954-ben 60 ezer tonna követ bányásztak Recsken. Ház- és útépítéseken használták fel. Kapósak az itteni kockakövek is. Nem is olyan régen a budai vár rekonstrukciójához például innen szállítottak, és 1987-ben jutott nyugati exportra is: Svájcba, a Németországi Szövetségi Köztársaságba. Negyvenkilenc hektáron fekszik a kőbánya. Az internálótábor háromszor ekkora területen helyezkedhetett el. A faluból este fényeket lehetett látni. Erről mesélte Holló üzemvezető: olyan volt, mintha egy nagy kivilágított karácsonyfa állna a Mátra közepén. A tábor a kőbánya alatt, kissé balra terül el, körülbelül egy kilométernyi járásra. E távolság megtétele a meredeken, szerszámmal, kővel, ölfával megterhelve sok szenvedést okozhatott a kimerült, legyengült embereknek. A recski vasúti átjáró közvetlen szomszédságában található a szövetkezeti Hangulat eszpresszó. A nyári forróságban, meg talán mert lévén koradélután, vendégekre vár a személyzet. Két fagylaltozó gyerek és négy iddogáló felnőtt tartózkodik a tágas helyiségben. A pult mellett egy testes, rokonszenves, jó ötvenes férfi ül, éppen üveg sörének utolsó kortyait nyeli. Csendes, egy kis rábeszélésre azonban megered a nyelve. No, nem nagyon, csak éppen annyira, amennyi elég ahhoz, hogy aztán nyakamba vehesSem a falut. A benősült hajdani ávósokat keresem, Kiss Ferencet, a Pirosfejűt, Bálint Jánost, akiről azt beszélik, hogy az egyik rabbal megcsókoltatta a fenekét, majd visszarúgta a vizes, csúszós gödörbe, mondván, a koszos szájától be- sározódott, a Kőbányának hívott településrészen Varga Jánost, a Vágottnya- kút, de mindenütt zárt kapukra vagy ajtókra találok. A Kossuth utcában lakó Bertha Sándorral sem sikerült találkoznom. Pedig ő a láger bezárása utáni hónapokról sokat tudna mondani, hiszen családjával kint lakott a magára hagyott helyen, és ő javasolta a Belügyminisztériumnak, hogy a területet érdemes lenne belügyes üdülőként hasznosítani. Valahogy nincsen szerencsém. A recskiek nyugtatnak, ne sajnálkozzam, akiket keresek, úgysem mondanának semmi újat, érdekeset, talán még annyit sem, mint amennyit eddig elmondtak. ■ A rendszerváltás teljesen fedezékbe szorította őket. Zalavári György nyugdíjas kerületvezető erdész sem odahaza melegíti a széket. Egyik utcabelijével fát gyűjt az erdőn. Csak idősebbik, áldott állapotban levő lánya állja készségesen kérdéseimet. Megtudom, hogy a család tíz évig lakott az ávósok főépületéből kialakított erdészházban, anélkül, hogy a gyerekek — a harminc éves asszonynak van egy két évvel fiatalabb húga is — valamit is sejtettek volna a környéken korábban történtekről. Bizonyos barakkmaradványokat, csizma- és cipődarabokat találtak ugyan a sűrű, bur- nyás fűben, de ezeknek különösebb figyelmet nem szenteltek. Azok is inkább játéklehetőséget nyújtottak a számukra. Amikor nagyobbak lettek, akkor mesélt nekik apjuk a táborról. Rabokat dolgoztattak a kőbányában, a házuk körüli barakkokban laktak, és neki, az erdésznek kerülnie kellett a területet. Megmondták a legnagyobb határozottsággal: ha túlságosan közel merészkedik a kerítéshez, szitává lövik. Ezért aztán nem is kockáztatott, és nem is kíváncsiskodott. Ennyit mondott az apa, semmi többet, a gyerekek pedig nem kérdezősködtek, más — érthetően — jobban érdekelte őket a furcsa és hihetetlen múltnál. — Sok recski igazából nem is tudta, mi történt a táborban —: hangsúlyozta a fiatalasszony —, csak a filmből értesült a szörnyűségekről. Hát ezt meglehetősen nehéz elhinni, főleg a mai ésszel! Nem is nyugszom, és találomra, járva az utcát, embereket szólítok meg. Kedvesek, barátságosak a recskiek, de amikor a „témára” térek, bezárkóznak. Még mindig. Hirtelen megkopik az emlékezetük; nem tudnak semmit, habár hallottak ezt-azt, de a pletykákra nem lehet adni. Aki pedig az ávósok beházasodásai révén rokonságba került valamelyikkel, miért mondana bármit is a sógorról vagy a komáról. Ami megtörtént, az megtörtént, nem lehet rajta változtatni. Nekik pedig ott kell élni a faluban, együtt, egymás mellett; annál jobb, ha minél nagyobb békességben. Kinek használna már a bosszú, a haragszomrád. — Elviszem én magát, akihez csak akarja—biztatgat egy kapatos férfi, aki az ötvenes évek elején húsz év körüli legényke volt, nem sokkal fiatalabb az akkori Recsken szolgáló hivatásos ÁVH-s állomány tagjainak többségénél. — De engem hagyjon ki a játékból... Megmutatom magának Parádfür- dőn az Erzsit. Nagyon szép kurva volt, annyira, hogy összeverekedtek érte az ávósok, még agyon is lőtték egymást. Megmutatnám magának a dömperest is, aki a hatvanas években az erdészház körül földgyaluzott, és emberi csontokat forgatott ki a talajból a gépbe. Csak hát nem tudom, hol lakik. Mert elüldöz- < ték innen. A téeszben dolgozott, és ad- dig-addig mondogatták neki, hogy felejtse el, amit látott, míg ajánlatosabbnak látta, ha odébb áll. Úgy veszem észre, igyekszik ködösíteni a férfi. Hol elmesél valamit, hol ugyanazt játékosan megkérdőjelezi, aztán megerősítve újra elbeszéli. Bizonytalan és bizalmatlan. Mondaná is, mert elege lett a hallgatásból, a házudo- zásból, meg aztán lenne is „törleszteni- valója”, hiszen őt is fülönfogva vezették ki az ávósok a bálból, mint a hozzá hasonló többi helybeli fiatalt, aki valamiért nem tetszett nekik, vagy nőhódító útjukban állt; meg hallgatna is, mert az alkohol annyira nem tompította el, nem altatta el védelmi reflexeit, hogy a nyilvánosság előtt kiadná magát. — Ne haragudjon, én se merek beszélni. Történhet egy véletlen baleset, elüthet egy autó, aztán a hatóság is csak azt nézi, ittas.volt az illető. Nem, uram, nem. Nem hiányzik nekem a baj. Az itteni ávósok mindegyike munkásőr lett, némelyiknek tán még most is van fegyvere. Egyedül Fazekas László vállalta a nevét. Hetvenhárom éves, nemrégiben költözött át a Hangulat eszpresszó mellől a Kőbánya településrészre. Az ötvenes évek elején italboltvezető volt a vendéglátó vállalatnál, saját üzletükben, amit persze előzőleg államosítottak. Nagyon ronda egyemeletes házak sorakoznak szorosan egymás mellett ezen a falurészen. A házakról lerí az ízléstelenség, a tervezői hozzá nem értés és az építői sutaság. Már annak is örülne az ember, ha Sztálin-barokknak nevezhetné a látványt, de inkább Sztálin-putrikat lát, ironikusan szólva: csak egy kicsit felpumpálva. Valamikor kádergettónak készült, és nyilvánvalóan kiváltságot jelentett az itt lakóknak, a maga viszony lagosan jól kiépített infrastruktúrájával. Persze időközben változott a módi, és változott sok minden... — Hármunk közül én voltam a középső fiú, én örököltem édesapám szakmáját, a kocsmát — meséli tipikusan kisnyugdíjasra valló otthonában Fazekas László. — Hozzám nem nagyon jártak be az ávósok, zömmel a szövetkezetbe mentek. Ott nagyobb volt a helyiség. Akik meg bejöttek, azokkal nekem nem volt bajom. Rövid ideig tartózkodtak nálam. Semmiféle verekedés nem történt. — A bent tartózkodó civilek rendszerint elhallgattak, ha az ajtóban feltűnt valamelyik ávós. Pedig de sok téma is volt akkoriban. Jobb volt azonban nem beszélni az ávósok előtt. Ok olyan rátartiak voltak. Az egész magatartásukkal éreztették a hatalmukat, foghegyről beszéltek. Az idős emberből valósággal harapófogóval kell kihúzni a mondatokat, nagyon fogadókész, nagyon kedves, de nagyon-nagyon szűkszavú. Úgy emlékszem, hogy Böszörményi Géza és Gyarmathy Lívia Recsk-filmjében egészen másmilyennek mutatkozott, megjegyzésem az előző mondat legutolsó kitételére vonatkozik.' Nyíltabb és szókimondóbb volt, több düh, igazságtételi szándékot éreztem a szavaiban. Nem tudom, miért változott meg. Vagy egyszerűen csak rosszul emlékszem?... — Ezt-azt lehetett hallani az ávósok viselt dolgairól, de ki tudja, igaz-e, nem voltam ott egyiken se... Igen, igen... beszélték, hogy egyesek háborgatták a nőket, asszonyokat szerettek el a férjeiktől, volt, akit meg is erőszakoltak. De hát mondom magának, én nem voltam ott... Meg aztán amúgy is csak suttogni mertek váz emberek. Nyíltan nem lehetett beszélni. így is nagyon könnyen odavágták akárkinek: ha nem hallgat el vagy nem húzza meg magát, könnyen kikerül a táborba az ottaniak közé... Persze nem tudtuk, mi van ott kint istenigazában. Az teljesen elzárt terület volt. A postás lehetne a koronatanú, aki bejárt oda telefont szerelni, de ő már régen meghalt. Egyszerűen nincsenek bizonyítékok. Én is csupán olyan apró nyomokról tudok, mint amilyeneket az újságban olvasok. Például csizmatalpakról, ilyenekről... — Egyetlen ávós sem volt idevalósi, mindegyik benősült. A recskiek befogadták őket, mert be kellett fogadni... Rokonságuk lett... Nem lehet azt mondani, hogy rossz viszony lenne az egykori ávósok és a lakosság között. Emberileg megadják egymásnak a tiszteletet, köszönnek és kész..! Közelebbi viszonyba, a rokonokon kívül egymással nem kerülnek... Én, megmondom őszintén, nem vagyok rossz viszonyban velük. Engem nem bántottak, nekem se károm, se hasznom nem volt belőjük. — Ezek 56 után is valakik voltak, megmaradt a szavuk, a hatalmuk. Munkásőrök lettek, újra fegyvert kaptak. Persze mostanában azért már sokkal csendesebbek. De még mindig van, aki úgy gondolja, hogy helyesen cselekedett a régi időben, és most is megtenné ■ ugyanazt, ha megparancsolnák... Nem akarom én bántani őket. Én csak az igazat mondom. így mertem vállalni a filmszereplést is, noha az akkoriban, két-három éve nem volt teljesen kockázatmentes. Egészen más volt a politikai helyzet, esetleg következményekre is számíthatott az ember. Nem úgy, mint napjainkban... Hogy lettek-e a megszólalásomnak végül is következményei?... Nem, nem lettek. Csak megjegyzéseket kaptam az ávósoktól, hogy miért avatkozom én bele ezekbe a dolgokba. De hát én csak az igazat mondtam... Fazekas László elmesélte azt, amit akart, nincs értelme a további faggatózásnak, úgysem jutnánk előbbre egy tapodtat sem. — Az a baj, főnök — erősködött az egyre részegebbé váló vendég a presz- szóból —, itt még mindig azok vannak hatalmon, akik régen. Ezek az embert kicsinálják, munkanélkülivé teszik. Ezek még visszavágnak... Látom, fölösleges győzködnöm értelmetlen és túlzott félelmeiről. Nem is tudnám meggyőzni. Csaknem hat évtizedet élt le a félelmek, a képmutatások hálójában. Már szilárdan hisz a váltöz- tathatatlanságban, miközben minden ízében változást szeretne. A köves, gödrös úton kapaszkodunk felfelé a kőbányához. A recskiek ávós útnak, a rabok—minthogy ők építették — vértapadó útnak nevezik. Ugyanaz a táj, mégis egészen más. A rabok barakkjai helyén ma fiatal erdő. Főleg nyárfák és fenyők. Zalavári György erdész telepítette. A múlt ismerete nélkül véletlenül sem jutna az erre járó eszébe, hogy ez az üde, színpompás hely valamikor a kínok és a borzalmak földje volt, hogy itt tengődtek a fényes jövőt beígért Magyar Népköz- társaság tudatos politikai diszkriminációval kiválasztott, szerencsétlen rabszolgái. A kút (lefedve), az agregátor- vagy trafóház, az ávósok parancsoki irodája (1951-ben a rabok építették, ma átalakítva) maradt meg a múltból és az ÁVH-sok belső körletének szöges drótkerítéséből néhány méter, a korhadó oszlopokból pár darab. Ez utóbbiakat a buja növényzet mintha megpróbálná elrejteni. A Recski Szövetség emlékpark létesítését tervezi itt, ezen a nagyobb kiterjedésű, viszonylag lapos területen. Zarándokhely lehet egyszer. Mementója a kuss!-szocializmus- nak.
