Békés Megyei Népújság, 1991. február (46. évfolyam, 27-50. szám)
1991-02-02 / 28. szám
1991. február 2., szombat IRODALOM—MŰVÉSZET Bazsali Ferenc: Fekete asztalon A Várost Jacolával építették. Gondosan, szeretettel. Szépet építeni csak szeretettel lehet. Jacolával megértették egymást. A házakra nagy ablakok kerültek, a széles utcákra fák, a terekre virágok. Az újság lapja fakósárga. A Város két oldalán állnak Jacolával. Gréti óvónéni hátul. Mosolyog. Tudja, hogy fényképezik. Jacolával néznek a gyúrt Város felé.* Belátnak az ablakokon, látják az embereket, azokat, akik az ő Városukban, Házaikban, és csak Nekik élnek. Mosolyognak. Mind a hárman. De az ő mosolyuk más, mint Grétr nénié. Gréti néni a Város fölött van. Magasan a Város fölött. O nem látja a Várost, az embereket sem látja. Nem is tud róluk. Gréti Birtalan Ferenc: Atlantisz néni csak azt tudja, fényképezik. Az ő mosolyuk a teremtőké. A teremtőké, akik kihordták, megszülték azt a Várost fákkal, madarakkal, emberekkel. Féltőn nézik a Várost. Az újság lapja fakósárga. Jacola sovány arcát arannyá marta az idő. Szavak nélkül épült a város. Azonos célhoz igazodtak. Érezték, az ő boldogságuk a Város boldogságából kell megteremjen, mert az ő Városuk mindenben más, mint az igazi. Az ő Városuk igazibb volt az igazinál. Csak későn, nagyon későn értette meg a Várost. Azt a valamit, amit ma álomnak, álmodozásnak nevezne, az abban a Városban még ott volt. A romlatlan, ten- gerszem-tiszta-szeretet új formái, a képzelet szabdalatlan- számyú lebegésének kimerevített varázsa. Napokig hiába várt. Nem kérdezett, nem mondott semmit. Kapaszkodott az óvoda kerítésébe. Jacola nem jött többé. Az újság lapja fakósárga. „Vidám gyerekek az óvodában.” Gréti néni mosolya föléjük, a Városuk fölé tornyosul. Nem látja, nem láthatja: Ok lent, ketten boldogok. Eltöröl- hetetlenül boldogok. P. Szabó Ilona versei: Mese Szegény ember első lánya elindultam nagy csodákra hét mérföldet bandukoltam Operencit átalúsztam üveghegyet körbejártam égig érő fára másztam kásahegyet kanalaztam sárkányokkal hadakoztam hét esztendőt ledolgoztam béka lett kit megcsókoltam mit tudom én mire vágytam de mindig csak mást találtam szegény ember szegény lánya hol lelsz nyugtot éjszakára ? Cél Zúzmara-ölelésben áll a fa', a lelke is tüskés zúzmara. ‘ Árva levél őszt idéz, , Színes emlékzuhatagrreszketést, A nyártól bficsút vett. Magánya remeg új tavaszra várva. Füredi Rózsa János: Beszél az ország hangosan beszél az ország millió tanácstalan magyar és kocsmák mélyén újságokban árnyékolt jóslatok mi lesz? mivé leszünk? becsukom hát szemeimet csendesen megvallom én bizony KISZ titkár-leánynak tettem a szépet nő volt igazi megismételhetetlen ma már csak emlék most is vállalom miért tagadnám gyönyörűségét elvenni nem tudjákgyőztem és a dicséret hatezer szavazatról vitatkozni már nem érdemes hiszen Attila közöttünk lett bolond feküdt a sínekre csodálkozva összemosolyognak most szavain és idézik Öt idézik Endrét és tanácstalan milliók számolgatják szerényen kolduspénzeiket és tudják karóval jönnek nem virággal László rózsája ismét lefejezve beszél az ország hangosan tanácstalan milliók Magyaroszág kocsmájában Varga Imre: Le ne maradjunk már! Korán sötétedett, de Rácz Gizi az utcai nagy szobában nem gyújtott villanyt, úgy beszélgetett Tankó Gáspárral. Gyerkőc korától ismerte, Gábor öccsének volt a komája sülve-főve, azért is volt otthonos a fogadásban. Aznap délután odahaza volt, mert a vasárnapot két köznapi délutánon vette ki. Gáspár meg azzal állított be, ki tudja, hány éve, hogy megtette, hogy másnap délre kér két nagy csokrot, karácsony előtt idehaza lévén megtisztelni óhajtja szülei sírját, mielőtt visszamegyen lakhelyére, a debreceni egyetem tő- szomszédságába. Éppen az árban egyeztek meg, amikor utcai ajtócsapódás, majd a konyhaajtóé, pár férfias lépés, s berobban a sötétedő szobába két férfi. Rácz Gábor, Gizi testvér- öccse, meg égimeszelővé nyúlt unokaöccsük, a harmadik szakközépiskolás Rácz Misi. Általános meglepődés. A bentiek: a fővárosiak minden értesítés nélkül csak úgy beállítanak, a jövevények: mit keres itt egy nem remélt látogató. Körbeölelget- ték egymást, a két gyerekkori társ megdübögtette egymás hátát, erőteljes ütésekkel. Gizi meg háromszor is megcsókolta a hosszú kamaszt. Ám szóhoz nem jutott, mert öccse máris heveskedeni kezdett. — Hát a professzor mi a fenét keres itt nálunk, egy szegényes paraszti hajlékban? — kérdezte kihívóan, közben levetette s a sezlonra repítette autóskabátját. — Szüleim sírjára rendelek koszorút vagy csokrot Gizus nénitől — hebegte gyorsan Tankó Gáspár, aki valóban egyetemi professzor volt június végéig, amikor nyugdíjas napjait megkezdte. — Téged meg talán valami ellágyuló karácsonyi szeretethullám repített haza? — Az hát. Ezé a Misié. Alig kapták ki ma délben a szünetet, nyüszíteni kezdett, hogy haza akar jönni Zarándra, Gizus nén- jéhez... — Te meg olyan jószívű vagy, hogy kocsiba ültetted s hazarepítetted — kedveskedett most már Tankó Gáspár is. — Mert szeretsz te Zarándra járni... Emlékszem, te, negyvenhatban is, gyalog hazajöttél Debrecenből, mert a zarándi újgazdáknak vetőmagot tudtál szerezni... Megtennéd most is, he? Egy szál kolbászt most is adnék az útra... Rácz Gábor arcán virított a nemtetszés. — Olyan marha azért már nem lennék — replikázott egészen mérgesen a régi buzgalom emlegetéséért. — Holnap reggel értekezletem lesz Szögedében, és nem az én benzinemen jöttem. Még ma odanyargalok, vár egy szállodai szoba... De elébb megbeszélnivalóm akad a né- némmel is. Hirtelen megfogta a téblábo- ló fiú vállát, s neki beszélt. — Misi, úgy hogy én azt mondom neked, slattyogj el' most ahhoz a komádhoz, a mechni- kushoz, Wagnernek vagy Wei- gertnek hívják, s beszéld meg vele a parabolaantennát. Jó? Engem már nem találsz itt... Majd érted jövünk az ünnepek után Emerencia nénéddel. Érted? Tankó Gáspárhoz akart ismét évődve szólni, de az már begombolta kabátját, fejére illesztette kucsmáját, s Gizihez beszélt: — Akkor holnap ebéd előtt benézek a boltba, Gizus néni. Jó? Csókolom... Na, jössz velem, Misi? És megtapogatta mindkettőjük karját, s olyan hirtelen megeredt kifelé, mint aki nem egészen jó helyre lépett be. Misi meg annyira nyomában lépdelt, hogy az utcára kilépve egymásnak ütköztek. A fiú azt hitte, most a professzor úrral kell mennie, de az kezet nyújtott neki, úgy hogy Misinek joga volt a másik irányt választani. Amikor kettesben maradt a két testvér odabent, Rácz Gábor leült az asztal mellé, s nagyot fújtatott. — Jaj, mit adjak neked, Gabri — sóhajtott nénje, s tanácstalanul lóbálta kezét. — Sütök tán egy kis kolbászos rántottát, az gyorsan meglesz... —- Ülj le, néném, ne hajtsd magad... Nincs sok időm. Szegeden úgy is megtraktálnak. Nem a zarándi újgazda szövetkezetbe megyek... Hanem te hogy vagy, néne? Olyan fáradtnak látszol... Nincs étvágyad? Sokat hajtod magad? — Romlik a szemem, ecsém, az a baj... Lassan nem tudom megkülönböztetni a kaktusztól a mirtuszt... — Kémeim jelentették, hogy betegeskedsz... Ne tegyél ilyet... Fiatal vagy még. Hetvenhárom. az semmi. Én ládd hatvanhárom vagyok, de nem ijednék meg, ha Szegeden a szállodában mellém bújna egy titkárnő, hehe... — Ne legyél ilyen istentelen — korholja nénje. — Szájas- kodsz, mert nincs itt Emerencia... — Ááá... Hát az igaz-é, hogy végrendelkezni akarsz? Ilyet is hozott a szél Zarándról... — Ugyan már... Eszembe se jutott ilyesmi... — Csak azért mondom néném... A félház ugye az enyém, hiszen ketten vagyunk ' Rá- czok... A te haszonélvezeteddel... De a tied kire marad? Remélem, nem osztod három részre szegény Miska bátyám pereputtyái között?! Mert annak a két cemendének egy tégla is felesleges a Rácz-házból... — Hogy mondod? Két ce- mende? Hogy mersz ilyet kiejteni a szádon, te gonosz lélek?! — Mért? Idehaza sincsenek... Az a doktor Etelka nagy- sád harmadik éve kint lébe- col ösztöndíjjal Amerikában, férjestől, kölköstől... Kell annak egy vénséges Zöldfa utcai parasztház? Ugyan! A kisebbik kurva is mióta Indiában fogyasztja szegény ura nemi energiáját... Mit se tudnak kezdeni a pénzükkel, ha hazaeszi őket a fene... de ez a szegény Misi gyerek... ennek mi jut? Egyharmad a félházból? Rá gondoljál, ha van benned szánalom iránta, néne! Készíttesd el a végrendeleted, Szüle doktor gyorsan megcsinálja, ha rám hivatkozol... Szóval ezt akartam elmondani neked. Ezért nem kellett ide agyerek... És ne is sejtesd vele... Csak most gyújtott rá, s nénje válaszát meg se várva körbejárta a szobát, konyhát, kiment a gangra, a hátsó baromfiudvarra, szokása szerint az elülső szomszéd háza tövére vizelt, s egy pohár víz megivása után piros kocsijával elnyargalt. Úgy feküdtek az éjszaka sötétjében, mint hajdanán, amikor Misi nagynénjéhez került apja vasúti szerencsétlensége s anyja hirtelen halála után. Gizi a régi, családi diófa ágyban, a sarokban, Misi pedig a sezlonon, a kettős ablak alatt. Szokatlan volt a fiúnak ez a vidéki éjszaka a fővárosi után, ahol éjfélig hallhatta az utcai közlekedés szüntelen moreiját. — Gizus néni... alszik? — 'suttogta, s mikor meghallotta, hogy a paplant megpaskolta kezével, kibuggyant belőle a régen visszatartott mondanivaló. —■ Tudom én ám, Gizus néni, miért jött velem Gábor bátyám... Tegnapelőtt éjjel, úgy két óra felé, valami beszédre ébredtem fel. Valami hadargó beszédre... Ráismertem, Emerencia néném szövegelt... Mert te, Gabri, olyan élhetetlen vagy... Nagy szád van, akkor is... Az a vén nénéd is mindjárt beadja a kulcsot, házrészét meg háromfelé cibálják... Ez a kölök itt marad a nyakunkon... Se apja, se anyja... Csak tartjuk itt nagy ingyenben a cselédszobában. Míg a mulya bátyád élt, az az ablakmosó doktor úr, legalább ezer forinttal beszállt. De ettől mit kapsz? Mikor kaphatsz?... Bizisten, Gizus néni, így mondta... Most hogy hazaviszed tíz napra Miskát, beszéld rá a nénéd, írassa a gyerekre a félházát. Érted? Majd én ráveszem, hogy az eltartásért, lakásért a te részeddel együtt adja el... A telekért, az egész házért, azt hiszem, jó pénzt lehet odahaza is kapni... Sejted már, te fatökű, hogy mért kell? Most szóltak, hogy még van telek, még megvehetjük... Mire építkeznünk kell, a ház megfialja a pénzt rá. Le ne maradjunk már errőlis, a maflaságod miatt... Ég a képem mulyaságod miatt így is... Mire vittük?! Se telkünk, se hétvégi házunk! Úgyse húzza sokáig az öreglány... Kicsit hallgat, vajon nem a falnak mondta-é el ezt a szörnyűséges titkot? — Bizisten, így mondta Emerencia néném... Gizus néni, tetszett hallani? — suttogta felkönyökölve. És rémülten ugrott fel, rohant oda nagynénje ágyához, mert onnan csak hüppögő sírás volt a válasz kérdésére. ükÖRÖSTÁJ Arcok közelről P. Szabó Ilona Ötszáz számozott példányban készült a kis, fekete füzet, Kalmár Zsolt és Kántor Zsolt költeményeinek közreadása után harmadiknak, P. Szabó Ilona verseivel. A küllemre is kellemes füzet a békéscsabai Mozi Nyomdát dicséri, impresszuma szerint még a megyei tanács kiadásában. A szerző, akit jópár évvel ezelőtt ez a lap mutatott be először, most is szerény. — Nem is tudom, hogyan következtem én, szóba került és örömmel fogadtam. Azt is, hogy Fülöp Ilona grafikusművész vállalta: rajzokat készít a kötethez a versekről, a versek hangulatáról. így fogalmazódott meg a cím: „Éülöp Ilona grafikái, P. Szabó Ilona versei”. — Ötszáz példány, az bizony nem sok. A számozás és a kis példányszám bibliofil értékké is emeli. Hogyan terjesztették? — Végül is sehogyan sem. Kaptam belőle én is kétszázat, és küldterft a barátaimnak, ismerőseimnek. Bizonyára Fülöp Ica is így tette: az ő barátai és ismerősei olvashatják az én verseimet is. — Valahogy egészen meglepő volt, hogy Békéscsabán versesfüzet jelenik meg 1990 végén. De jó jele annak, hogy a múzsák sem hallgatnak azért, és a mecénások sem fordítottak hátat elhivatottságuknak. — Számomra is az volt, maga a kezdeményezés. Mégis azt tartom fontosnak, hogy egyáltalán így történt. NemcsaJc a reményt adja vissza (történetesen) az irodalom barátainak, hanem a hitet is, hogy versek nélkül sem lehet élni. Ne vegye közhelynek, így érzem. — Hogyan kezdődött az, hogy verseket írt? — Nincsen kidolgozott válaszom erre, mint sokaknak van. Azt hiszem az első Szerelmi csalódás vitt rá, hogy verset írjak. Nyolcadikos általános iskolás voltam. Mire gimnazista lettem, kezdtem komolyabban írni. Amikor az első verseimet az édesapám elolvasta, nagyon büszke volt rám. Vett nekem egy keményfedelű kockás irkát, hogy abba újam valamennyit, el ne vesszenek. Hogy az apu „költőnek” tekintett, az nagyszerű érzés volt. Talán azért írok most is, mert ő volt az első, aki hitt bennem és buzdított. A második pedig Rúzsa János tanárom a sarkadi gimnáziumban. Amikor pedig főiskolás lettem Szegeden, az egész közeg, az irodalomközpontúság csak tovább ösztönzött arra, hogy írjak. — Most pedig már tanár, magyart tanít a közgében, Békéscsabán. — Igen, ez a helyzet. Szeretek tanítani, szeretem a tanítványaimat, mert ők is sokan szeretik az irodalmat. A versek pedig egyfajta szabadulást jelentenek a kötelezettségek, a család, az anyagi gondok súlyai alól. Kis időre, röpke percekre. Nélkülük nehéz lenne. — Milyen visszhangja volt a kis füzetnek? — Sokféle. Van akinek nem tetszett, van akinek igen. Mi mást várhatnék, különben is? Sass Ervin
