Békés Megyei Népújság, 1991. február (46. évfolyam, 27-50. szám)
1991-02-16 / 40. szám
“kŐRÖSTÁJ SZÜLŐFÖLDÜNK 1991. február 16., szombat Budapesten, a Kodály-köröndön, a Kodály Zoltán egykori lakásában berendezett emlékmúzeumot és archívumot a kecskeméti Zenepedagógiai Intézet felügyeli. MTi-Fotó: Földi Imre „Beh hangos a fonó! Legények és leányok, Falubeli jó emberek 1 ülnek ottan. Orsó pereg...” (Jánosi Zoltán: A fonó) Kendert csak kenyér után Amikor a vászonmunkára gondolok, az én markom nem ég, nem sokszor kellett kendert nyűni. Talán kezdjük az elején: a gyarmati határban mindenütt megtermett a kender, a szövés-fonás alapanyaga. A kendert szálnak vagy magnak vetették. A magkendert ritkán vetették, és bő magtermést hozott. A szálkendert sűrűn vetették el, és vékony hosszú szálak termettek. Kendert vetni nagyon nehéz volt. A földet jól elmunkálni, az még csak hagyján, de úgy földbe szórni a magot, hogy az se sűrű, se ritka ne legyen! Ha a kendervetés ritka, olyan ujjnyi vastag kenderszárak nőnek, hogy azt se kihúzni, se eltörni — szösznek— nem lehet. Ha sűrű a kendervetés, vékony, apró lesz a szár, silány, semmirevaló szösz készül belőle. A kender hamar kikéi, szép haragoszöld, úgy nő, mintha húznák. Ha elhangzott — amikor még Füzesgyarmaton is termeltek kendert, hogy „Reggel megyünk kendert nyűni!,, —, nem mindenki örült. Ez úgy képzelhető el, mint a mesében a fanyűvő, aki derékba kapja az erdő hatalmas szálfáit, aztán estére kinyűvi valamennyit. Sok ember jött ösz- sze a kendemyűvésre, mert ezt a munkát egy nap alatt kell elvégezni. Nekiálltak a kenderföld szélén, aztán szép csendesen, „rend- be”-n elkezdték nyűni. A kender érdes, drótkeménységű szár, és leszedte a tenyérről a bőrt. A kendert szárvágóval levágták, kévébe kötötték. A kéve alját széthúzták, talpra állították és szárították. A kendert ezután áztatták. Eleinte a kendert a Kandia végén (ma Ady Endre utca) lévő gödrök között áztatták. 1940-ben a bikaszín mellett létesült áztató, a Nagyéren (mely Gyarmatot kettészeli), lefolyt vizet gyűjtöttek öszsze, majd az áztatóból a feles vizet levezették Gorzsásnak. A kiázott kendert szárították, majd megtörték, tilolták és gerebenez- ték. A szöszből gyalogrokkával, majd később rendes rokkával fonalat készítettek. Az asszonyok a fonalat szövőszéken dolgozták fel vászonnak. A jó minőségű anyagból készítettek lepedőt, huzatot, törülközőt, szakajtót, törlőruhát. Ebből készült régen a női pendely, a felső ruha, férfiaknak bőújjú ing és bőgatya. Természetesen minden háznál volt rokka és csaknem minden harmadik szobában volt fölállítva „szövőszík”. A két háború között még ismertük Kovács Gyulánét a Batthyányi utcában, Fodor Andrásnét a Szigligeti utcában és Tóth Mihálynét a Klapka utcában, akiknek szövőszékjük állandóan „működött”, egész éven át! Sári Pista bátyám „mongya”, hogy a vászonból készült bőgatyát télire bezsírozták, az volt a komis. Ez nem engedte át a hideget, az eső is lefolyt róla. A községben utoljára Kiss Imre útkaparó viselt bőgatyát. Kiss bácsit még én is jól ismertem. Apró termetű ember volt. Télen a bőgatyát betűrték a csizmaszárba, az ing fölé fodros aljú bőrbekecset húztak. A kender a kenyér után következett hajdanán, kellett a vászon: pucéran nem járhattak az emberek! Valamikor — mint manapság a téeszekben a háztáji föld — a cselédeknek is járt a gazdáktól, uradalomtól egy hold. Sokan ebbe is vetettek kendert, legalább is egy részébe. Mert a kenderből nem kell sok, 500-600 ölnyi vetésből van szösz rogyásig. De Homoki István földbirtokos barnaszigeti birtokán kendergyárat építtetett, mert igen sok kendert termelt. A létesített üzemből a feldolgozott kendert Budapesten értékesítette. A két világháború között, talán az 1960-as évek közepéig rongypokrócokat is szőttek a faluban (azt hiszem utolsóként Tóth Mi- hályné a Klapka utcában). A rongypokrócot szőnyegként, falidíszként használták szegényebb helyeken, de később már úri házaknál is divat volt. Nálunk is rongypokróc volt egy darabig a szobánkban, csak később lett rendes szőnyegünk! Ha az a teméntelen vászon, amit Gyarmaton készítettek, egy halom lenne, amit a Kovács Gyu- lánék, Fodor Andrásnék, Tóth Mihálynék fontak, szőttek! Amiből mára már alig van mutatóban egy-egy darab, nagy sajnálatunkra! Borbíró Lajos Vésztőn született 1772-ben A „szentesi Tessedik” A magyar történelem folyamán a nagy nemzeti és társadalmi változásokat hozó mozgások szinte minden esetben egybeestek a századfordulókkal. Elég csak példaként a török kiűzetése utáni időszakra, a nemzeti megújulást hozó reformkorra, vagy a kiegyezést követő jó négy évtizedig tartó, addig soha nem látott mértékű gazdasági és társadalmi fejlődésre gondolni. Minden ilyen változást olyan nevek fémjeleznek, kiket a határainkon túli történelmi irodalom is számon tart, igy II. Rákóczi Ferenc, gróf Széchenyi István vagy éppen báró Eötvös József. Azonban a nagy nevek árnyékában számolatlanul találunk olyan embereket, kik életüket, lelkűket szentelték ezen mozgások sikerének. Közülük elsősorban a szarvasi Tessedik Sámuel (1742—1820) tetteit szokás megemlíteni. Tessediken kívül még sokan ténykedtek hozzá hasonló módon, de nála szerényebb lehetőségek között, így emléküket inkább csak az a régió őrizte meg az utókor számára, melyben munkálkodtak. Közülük jelen írásomban a szentesi református lelkésszel, Kiss Bálinttal ismertetem meg a közönséget. A Tes- sedikhez hasonló kaliberű személyiségnek lényeges sárréti kötődései vannak. Vésztőn született 1772. december 9-én. Gyermekkorát itt töltötte és itt végezte elemi tanulmányait is, melyeket édesanyja buzdítására Derecskén folytatott. Derecskéről felsőbb iskolába — sok sárréti szellemiségihez hasonlóan — Debrecenbe ment. Debreceni tanulmányai után visszatért Vésztőre, ahol három esztendeig töltötte be az iskolarektori tisztet. A tudásvágy azonban tovább hajtotta. így került Németországba, ahol a jénai egyetemen tanult egy évig. Jénát követően bejárta Németországot, Csehországot, Ausztriát és figyelemmel fordult az akkoriban sikeresen kibontakozó polgári létforma felé, igyekezve azt mindinkább megismerni. 1799-ben hazaérkezett. Egyszerre tíz lelkipásztori hivatalba is hívták, melyek közül ő a szentesit választotta működése színteréül. Utólagosan megítélve választása nagyon jól sikerült, az általa képviselt szellemi mag jó, termékeny talajba hullott. Szentes városa, polgárai semmiféle jobbító szándéktól nem zárkóztak el, minden ilyen cselekedetet hálával fogadtak. 1799. július 13-án iktatták be lekészi hivatalába. Rövid szentesi tartózkodás után „házasságra lépett Veresegyházi Évával”, a házasságot hat gyermek születése koronázta. Égyházi elismerését jól példázzák különböző egyházban viselt tisztségei; 1836: Békés-Bánát egyházmegyejegyzője, 1846-ban e poszton elődje, Juhász István halálakor rendes esperessé választották meg. Egyházfiként működését mutatja, hogy a gyülekezet számára szűknek bizonyult régi templomot le kellett bontani és helyébe már sokkal nagyobb, 4000 férőhelyes épületet kényszerültek húzni, hogy az istentiszteleteken mindenki részt vehessen. Emberi tulajdonságait pedig a szerénység hatotta át, ami megmutatkozott abban is, hogy híveihez hasonlóan egészen 1836-ig egyszoba- konyhás lakját nem cseréltette át nagyobbra, hivalkodóbbra, hanem itt nevelte fel hat gyermekét. Világi működését mindvégig meghatározta, hogy az alföldi elmaradott környezetben cseperedett fel — kiváltképpen áll ez a Sárrétre —, és ezáltal kiváló ismerője volt ezeknek a vidékeknek mindennapi ügyes-bajos dolgainak. Mint tanító például nagy ügybuzgalommal ténykedett, s a humánus hangvételű nevelés mellett a legnagyobb súlyt az oktatás gyakorlati részére helyezte, így a könnyebb, jobb eredményt hozó mezőgazdasági művelés csínjaira oktatta a fiúkat, ennek eredményességére utal, hogy Szentesen a XIX. század első felében egy kisgazdálkodó egy kateszteri hold földterületen 20—25 mázsa kukoricát és átlagosan 200 mázsa cukorrépát tudott termelni. Gyakorlatban oktatta a különböző ipari és takarmány célú növények termesztését, valamint az ő ösztönzésére kezdődött meg a szentesi határban a szőlőtermesztés. A tanítóskodás mellett tankönyveket is írt, melyek magas szintű elméleti fel- készültségről tanúskodnak. Nyomtatásban látott napvilágot az iskola számára a Kis abc, az Első évi oktató, a Női tan és a Földmívelőket oktató című munkája. Ezenfelül több kisebb- nagyobb tancélú jegyzete maradt fent kéziratban. A tankönyvírást, a gyakorlati képzést kiegészítve érdemes megemlíteni, hogy mérnöki pontosságúlag tervezett mezőgazdasági gépeket is, például vasekét, mely hasznát így ecsetelte: „gyorsabb lesz a munka...”, mivel az addig használatos faekékkel szemben ekéjét hat helyett két ökör is vonhatta. Tervrajzain szerepeltek még a tolókasza, a cséplőgép és különböző malmokkal kapcsolatos újítási elképzelések. A könyvszerző Kiss Bálint érdemének kell felróni, hogy olyan témákban, mint a történelemírás, egészen új szempontokat vezetett be, ezeknek gerincét az alkotta, hogy nem a nemesi, hanem a póri rétegek szemével, szerepének figyelembe vételével igyekezett munkáit megírni — talán ez is közrejátszott abban, hogy eme írásai nem kaptak lehetőséget a nyomtatásban való terjedésre. A történetírásba belemelegedve négy kéziratban hátramaradt műben foglalkozott Békés-Bánát egyházmegye három évszázados múltjával, valamint egy kötetben megírta (A szentesi reform, ekklésia históriájának folytatása, 11 -dik kötet) egyházának 1800—1825. évek Kiss Bálintot a tudásvágy Németországba hajtotta közötti nevezetesebb eseményeit. Az új történelem- szemlélet juttatta el oda, hogy napjainkban a néprajzi tudományok egyik előfutárának, munkálkodását pedig kútfőként tartják számon. Az új szemlélet révén behatóan foglalkozott a nép és főként a köznép mindennapi életével, szokásokat, eszközöket lejegyezve, kidolgozva, rendszerezve megírta őket olyan alapossággal, mint napjaink néprajzosai egy-egy vizsgált témában. Kóstolót kapunk e munkálkodásáról, ha belepillantunk az 1839- ben Füskuti Länderer Lajos által Pesten kiadott Magyar régiségek című művébe. A három részre taglalt mű átfogó képet igyekszik adni a magyarság múltjáról és életéről. Fáradhatatlan tenniakarásá- nak csak az 1853. március 25-én bekövetkezett halála vetett véget. Életének számtalan írásos, tárgyi és emlékjegyzetben hátramaradt relikviáját a szentesi református egyház őrzi. Talán napjainkban jó lenne feleleveníteni néhány munkáját a nagyközönség számára, akár úgy, hogy az anyagi nehézségeket több település (például Vésztő, Szentes) viselné. Kele József Szigetje Szentendrének A Dunakanyarba igyekvők hétvégi csapatai vagy megtorpannak mindjárt Szentendrénél, vagy tovább iramodnak fel, Vi- segrád irányába. Arra, hogy Leányfalut elhagyva Tahitótfa- lu felé fordítsák a kocsikormányt, nos erre a keleti irányú kitérőre csak kevesen vállalkoznak. Leginkább azok gurulnak végig a Kis-Dunaág keskeny hídján, akiknek odabent, a Szentendrei-szigeten van az állandó lakhelyük vagy nyaralójuk, hétvégi birtokuk. Ez a Budapestről északra elnyúló — 35 kilométer hosszú és 1-4 kilométernyi széles — sziget tehát mindmáig afféle félreeső terület, hogy azt ne mondjuk, rezervátum, ahol egyébként tényleg több olyan növényritkaság és állatfaj él, amely a legszigorúbb természetvédelmi oltalmat élvezi. E természetes földrajzi képződmény múltját kutatva legelőbb az hökkenti meg az érdeklődőt, hogy ez a Kis-Dunaág és Nagy-Dunaág közé szorult földdarab valamikor éppen nem volt ennyire összefüggő egység. Hajdanában öt szigetből állt, s Kisoroszi térségében a Kecskesziget még a XVIII. században sem volt megközelíthető száraz lábbal. A hordalékhalmokat folyvást fújó szél aztán elvégezte a maga dolgát, és az öt kiemelkedés lassan egybeforrt. Előbb azonban még Szent András szigete néven emlegették, s csak később — úgy a múlt század táján lett belőle „szigetje Szentendrének”. Településeinek száma azonban a hosszú évszázadok alatt sem váltpzott. Amióta a történelmet írják, azóta mindig is négy állandó falu telepedett meg ott: Kisoroszi, Tahitótfalu, Pócsmegyer és Szigetmonostor. (A Horány és Surány néven jólismert üdülőtelepek későbbi — igazán a századforduló óta virágzó — helységek.) A Szentendrei-sziget talaja könnyen mozgó folyami hordalék, homok. Ezen pedig aligha lehetett sikerrel gazdálkodni. A négy falu lakói nyilván hamar felismerték ezt, és a föld helyett a vízhez, nevezetesen a Dunához kötődtek. A halban bő vízi utat rendszeresen és eredményesen halászták, s hajóvontatással foglalkoztak. Leginkább vontatásai, hiszen a Visegrádiszorosban csak így, állati és emberi erővel húzva tudtak áthaladni az áruval megrakott bárkák. Amikor azonban a vízi járművek mozgatását is átvette a gőz, új megélhetési források után kellett nézni. A leleményes „szigetlakok” előbb szőlő- telepítéssel kísérleteztek. Mégpedig olyan eredményesen, hogy például a kisoroszi borok Pozsonyban és Bécsben is kedvelt dókáknak számítottak. Aztán ahogy Pest-Buda terjeszkedett, polgárainak mind több és több friss zöldségfélére volt szüksége. A kora hajnanban induló úgynevezett kofahajók a szigetről mázsaszám hozták a répát, káposztát, paradicsomot, paprikát a főváros piacaira. A kertészkedés egészen a termelőszövetkezetek megszervezéséig biztos megélhetési forrásnak bizonyult. Akkor azonban a táblák egybeszántásával ennek a szorgoskodásnak egyszeriben bealkonyult, mert az újonnan létrehozott közös gazdaságok tagjait mindenáron gabonaneműk és más efféle termékek vetésére, termesztésére akarták rávenni. Ez pedig ezen a szigeten eleve kudarcra ítélt kísérlet! Aki tehette, elszegődött az iparba vagy máshová, a szőlők és az időközben telepített gyümölcsösök pedig sorra pusztultak. A jelenkor emberének szerencséjére a minden bizonnyal bekövetkező kártétel a felszínen egyelőre még nem tapasztalható. A lágy hajlatú homokdűnéken változatlan sokaságban és szépségben terem a szigorúan védett árvalányhaj, ugyanígy a csikófark és a ritka nőszirom. A környeztükre oly kényes apró madarak közül is több tanyázik ott; $zek egy-egy példányát a Magyar Madártani Egyesület tagjai a helyszínen gyűrűzik meg.
