Békés Megyei Népújság, 1991. február (46. évfolyam, 27-50. szám)

1991-02-16 / 40. szám

1991. február 16., szombat TALLÓZÓ ■kÖRÖSTÁJ Dobos Hajnal Teljes leszerelés Uram, a szívem tele van fegyverekkel. Uram! Jaj, Uram! Rengeteggel! Husángok, kardok, puskák és rakéták... Szét is téphetnék az egész planétát! S én őrzöm, csak őrzöm félelemmel. Uram, mi legyen már a fegyverekkel? Hiszen tudod: védekezésül vannak, Visszafelelni mérges nyíl-szavaknak, Visszavágni villanó szemeknek, és nem hagyni magam a gyűlöletnek, és erősnek lenni, bátornak, keménynek — Fegyvereim—Uram!—egedig felérnek! „Gyúlékony vagyok, s mint a nap, oly lángot lobbantottam—vedd el! Ordíts reám, hogy nem szabad! Csapj a kezemre menny köveddel.” Tőled lesz minden egyszerű: szerelj le békével, kegyelemmel hadd legyek én, és minden ember, irgalmas, védtelen szívű (Evangélikus Élet) Teher a tehetség? Mindszenty titkára volt Meghurcolták, de soha nem követték meg A lebombázott Drezda — Richard Peter felvétele ediumfotografie című albumból (Filmvilág) Krassó Szerdára virradóan hosszan tartó, súlyos betegség következtében elhunyt dr. Krassó György, a Magyar Október Párt alapító vezető­je... — Milyen embernek tartotta Krassó Györgyöt? — kérdeztük Kőszeg Ferenc országgyűlési képviselőtől, Krassó barátjától. — Imponálóan korrekt és egyenes, veszélyt nem ismerő, inkábbb veszélyt kereső ember volt, kiváló szellemi képességgel megáldva. Nem jogász volt, hanem közgazdász. De én nem ismertem még egy embert, akinek ilyen éles jogi logikája lett volna. Rengeteg pert kísérelt meg a hatóságok ellen, mindig a meglévő jogszabályokra hivatkozva, s mindig fényesen bebizonyította: nem élünk jogállam­ban. De volt olyan is, hogy reménytelen ügyeket kiharcolt. Nagyon sok embert tudott maga köré gyűjteni, szerették, becsül­ték azok is, akik politikailag nem mindenben értettek egyet vele. Mindig mondta, amikorpéldául az SZDSZ-t bírálta, hogy nem felejti el, hogy az SZDSZ-hez áll a legközelebb. Kevesen tudják azt is, hogy ragyogóan írt. Sokszor kértünk cikket a Beszélőbe. Nem írt. A legtöbb cikke a Hírmondóban jelent meg, de azok is azért, mert Demszky elment hozzá, és addig nem jött el tőle, amíg a cikket meg nem írta. Sajátos időbeosztása volt. Délután ment el otthonról, éjjel fogadta a vendégeit, éjjel élt. És éjjel is halt meg. (—sámán—; Népszava) VSZ, múlt időben ...Sajnos az elmúlt évtizedek­ben a közoktatás csak szórvá­nyosan volt képes megbirkózni a tehetségek felfedezésének és gondozásának feladatával. Egy részük eleve úgy érkezik az is­kolába, hogy a szülők, rokonok, óvónők már beterelték őt az alul­teljesítés zsákutcájába: a gyerek feladta színes egyéniségét, és az iskolai követelményekhez képest elfogadhatóan, önmaga tényleges képességeihez mérten viszont mélyen alulteljesít. Dr. Gefferth Éva: „Gyakran a vélet­lentől függ, hogy egy tehetséges gyerek bekerül-e egy fejlesztő programba, avagy örökre el­könyvelik átlagosnak, aki csak annyira képes, amennyit mutat. Sok gyerek az iskolában nem is látszik alulteljesítőnek, mert erőfeszítés, tanulás nélkül szer­zett jó jegyei elfedik, hogy ké­pességei alapján ennél többet is elérhetne.” A zsúfolt osztály, a szigorú és merev tanterv korábban alig- alig adott módot az egyénre sza­bott oktatásra, az individuális foglalkozásra. Mára egyfelől színesedett az oktatási intézmé­nyek palettája (még a géniusz­képző is megjelent), másfelől a nagyobb tanári szabadság révén az átlagos állami iskolában is több lehetősége van a pedagó­gusnak a tehetségekkel való tö­rődésre. A tananyag dúsításá­val, külön feladatokkal, szakkö­rökkel, az önálló kutatómunka ösztönzésével, az önművelés iránti igény felkeltésével hagyo­mányos iskolai keretek között is megugorhat az átlagon felüliek teljesítménye. A fejlesztő programokhoz, a szükséges segédeszközök be­szerzéséhez azonban pénz kell. Mára ma is sokféle pályázatra van alkalma a valóban ötletgaz­dag és vállalkozó szellemű pe­dagógusnak, s az így megszer­zett pénzekből javíthatja saját közegét — és tanítványai esé­lyeit. A tapasztalatok szerint he­lyi célokra, egy-egy tudomány-, illetve művészeti ág iránt tehet­séget mutató diák támogatására immár könnyebben mozdulnak meg a bankok, vállalatok me­nedzserei. A Magyar Tehetség- gondozó Társaság tervezi egy alapítvány és egy tehetségfej­lesztő központ létrehozását is, abban bízva, hogy előbb-utóbb mindannyian megértjük: ter­mészeti erőforrásokkal mosto­hán ellátott országunk egyetlen reménysége szellemi tőkénk kamatoztatása. (Horváth Ag­nes; Magyarország) A reggeli misén alig néhá- nyan vagyunk, s néhány Isten­hez fohászkodás jól elfér a hatal­mas templomban. Az oltár előtt egy középtermetű, gyermekien szelíd tekintetű pap, aki fiatal korában megjárta a poklok pok­lát, majd minden börtönben, in- temálótáborban megfordult. S mindezt azért, mert 1948. no­vember 19. és december 23. közt — összesen hat hétig — ő volt Mindszenty bíboros utolsó titká­ra. (Dr. Fábián László protono- tárius őrkanonok—a szerk.) — Önnek annyi címe, titu­lusa van. Melyiken szólítsam? — Többnyire atyának hív­nak. Ha ez megfelel... Ültömben meghajolok. — Természetesen, sőt meg­tisztel. Mondana valamit a régi szép időkről? Elérti a szép idők pejoratív kicsengését, s tűnődve néz az asztalra. Pedig ott nincs semmi, csak egy fénypászma, amely benéz az ablakon. — Azok az idők aligha voltak szépek. Sem a nemzetnek, sem az egyháznak nem váltak javára. Szerencsére mindegyik túlélte. Számomra nem a saját meghur­coltatásom a legfájóbb, hanem a néhai bíboros úr kálváriája: a koncepciós per, a börtön, a házi őrizet, az amerikai nagykövet­ségen való bezártság, és az a gondolat, hogy ő, aki szívvel- lélekkel magyar volt, távol a hazától, száműzetésben kellett meghaljon... Az akkori idők kiismerhetet­len cselszövései: a titkárt de­cember 23-án, Mindszentyt, az igazi „bűnöst" csak 26-án hur­colta el az AVO. Fábián Jánost, akit soha nem ítéltek el, tehát nincs jogerős büntetése, 1951­...Napjaink Mátyás királya— egy intézmény: a kormány pa­naszirodája. Vezetője: Rottler Ferencné. Nincs könnyű dolga. Napon­ta mintegy húszán jelentkeznek személyesen vagy írásban. A jelenlegi „sláger” a lakáshitel­kamatok megemelése. Erre már januárban reagáltak a levelezők. A másik, igaz már több hónapja tartó levéláradat a tulajdoni kár­pótlások ügyében érkezik. Fan­tasztikus, mondja Rottlemé, mi­lyen sokan érintettek ebben az ügyben. A levelekből az derül ki, hogy a kormány kárpótlási törvénytervezetét sokan ellen­zik. Az értékjegyszisztémát szinte mindenki elveti, az elvett tulajdont visszaköveteli ... ben bocsátották szabadon; há­rom nap híján három évig há­nyódott zárkák, cellák és inter­nálóbarakkok szalmazsákjain. Fábián Jánost mindezért soha nem követték meg. Sem a múlt­ban, sem most, a rendszerválto­zás után. Pedig a nemzet mini­mum ennyivel adósa. —- Mikor találkozott utoljá­ra Mindszenty bíborossal? — A főtárgyaláson, ahová tanúként idéztek meg. Főhajtás­sal üdvözöltük egymást. Ezt követően többet nem láttam, de mindvégig figyelemmel követ­tem az életútját. Mint az UNDA európai alel- nöke (a katolikus rádió- és tv- adók nemzetközi szervezete), 1975-ben részt vettem egy Ang­liában megtartott tanácskozá­son. Itt szereztem tudomást, rá­dióból, a bíboros úr haláláról. Soha nem felejtem el, május 5-e volt. Én vittem paptársaimnak a hírt, amely mindannyiunkat mé­lyen elszomorított. Nyolcvan- három éves volt, mégis váratla­nul halt meg. Másnap megtud­tuk, a száműzetés kenyerén élő nagy főpap úgy végrendelke­zett, hogy hamvait a mariazelli bazilikában helyezzék ideigle­nesnyugalomra... —Ön részt vett Mindszenty bíboros temetésén? — Nem. És hivatalosan senki nem képviseltette magát a ma­gyar püspöki karból. Ott voltam Bécsben, ültem a kocsimban, és rádión hallgattam a Stephans dómból a gyászmise közvetíté­sét. Bemenni nem volt tanácsos. Több volt ott a magyar titkos- szolgálati ügynök, mint bécsi hívő. (Matula Gy. Oszkár; Pest Megyei Hírlap) A nyugdíjasok hangja egy éve erősödött fel... Ugyancsak az utóbbi idő­ben szaporodtak a romló élet- feltételekről szóló panaszok, valamint az áttelepülési prob­lémák. A politikai jellegű le­velek főleg névtelenül ér­keznek, elsősorban a megvá­doltak magas fizetéséről, kom­munista vagy munkásőr múltjá­ról... ...Az ügyfelek közül jó né­hány a visszatérő. Egy idős bá­csi mondja is, hogy őt a Parla­ment kapujában a Horthy-kor- szakban nem ellenőrizték. Az­tán leül, előad egy új témát, s amikor jól kibeszélte magát, elé­gedetten távozik. (kurucz, Mai Nap) ...Ha egyszer a VSZ (Varsói Szerződés — a szerk.) ideoló­giai közös pajzs volt, s a közös ideológia már nem köti össze a tagországokat, akkor világos, hogy nem kell a pajzs sem. Ha a Szovjetunió lemondott önnön biztonságának ezen tényezőjé­ről, akkor szerencsénkre kény­szerzubbonyként se kell tovább hordanunk a VSZ-uniformist. Ami pedig nem kell, azt felesle­ges siratni, még kevésbé hiá­nyolni. Csak üdvözölni lehet, hogy katonailag is önállóvá lett nem­zetünk máris megkezdte a kétol­dalú hadseregszerződések meg­kötését gi volt VSZ-partnerek- kel. Amelyekkel remélhetőleg jó szomszédok maradunk... (Füzes Oszkár; Népszabadság) „Panaszközpont” Buta bajkeverők Valaki nem teszi le. Ülök a stúdióban, amúgy lenyűgöző intelligenciámmal és dühön­gök. Mert hogy éppen telefo­nos játék van, illetve lenne, de az a barom nem teszi le. Pedig milyen szép is lenne, én kér­deznék valami nagyon kultu­ráltat, valami nagyon okosat, hogy ne mondjam, valami na­gyon erurópait („hogy honnan veszi ezeket”, néznének össze az emberek egy amolyan „ez igen!” pillantással), a hallgató meg betelefonálná a választ és fanfárok és boldogság és Ca- lypso-zokni. Csakhogy valaki (dögöljön meg a szomszéd te­hene is) felhívta a megadott számot vagy félórája, bele se szólt, csak mellétette. Nem voltam igazán vereke- dős gyerek (erős se nagyon), de harmadikban rajzóra után majdnem agyonvertem a hü­lye Rónait. Még ma is emlék­szem, milyen furcsán né­zett Erzsiké néni (beszélge­tés, lakóhelyismeret, osztály- főnöki), amikor az ügy kap­csán felmerülő kérdésre (miért verted meg a Rónait) csak any- nyit tudtam mondani: mert buta. A barom még mindig nem tette le a telefont, időnként halkan belevihog, nehogy azt higgyük, véletlen. Persze hozzátartozik az igazsághoz, hogy nem igazán az zavart a Rónaiban, hogy buta. Hanem az, hogy ő a he­tes. A III./A ura, jelent és felír és nem enged be az osztályba, és amilyen buta, olyan maga­biztos. Hogy úgy mondjam, tévedhetetlenül buta. (Az ábc pedig nem mérlegel. Hetesek: Radó és Rónai.) A telefon még mindig süket. A barom most már nem vihog, hanem liheg. Kezd jó lenni neki. Rónaival aztán még több­ször is összefutottam. Rónai (ifjúgárda) idomított minket az Ifiparkban, Rónai őrnagy (négy elemi) egy hét lak­tanyafogságot varrt rám mert kiröhögtem, amikor Ceauses- cut összekeverte Csocso- szánnal, Rónai elvtársnő (-suk, -sük) műsoraimból ki­vágott ezt-azt. Magdi integet, hogy a pasi még mindig ül a vonalunkon, úgyhogy a játékunknak egye­lőre annyi. Óra harminc van, mondom a híreket. Mindegyik ugyanarról szól: valahol Bag­dadban Rónai a hetes, mellé­tette a kagylót. (Déri János, Hócipő)

Next

/
Oldalképek
Tartalom