Békés Megyei Népújság, 1991. január (46. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-22 / 18. szám
Működik-e még a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete? „Bhol pénzért teszik, onnan hiányzik a szív! II Nyomozói kiképzést ugyan nem kaptunk az újságíróiskolán, a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének megyei irányítói után kutatva azonban mégis úgy éreztem, semmivel sem lehetek rosszabb, mint Sherlock Holmes. Egy félnapi telefonálgatás után a következő megállapítással zárhattam le a képzeletbeli PDSZ-dosz- sziét: a megyéiben létező PDSZ-szervezetek általában nem tudnak egymásról, megyei irányítójuk nincs, néhány helyen még maga az iskolavezetés sem ismeri PDSZ-es kollégái névsorát. Következésképp: nem lehet, hogy ez az új érdekképviseleti szerv immár egy szétpattant buborék? Persze mindez mégiscsak egy kívülálló véleménye, fel- tételezése, s egyáltalán nem biztos, hogy helytálló, ezért is kerestük fel kérdéseinkkel Pleskó Ilonát, az orosházi Táncsics Gimnázium tanárát, a legnagyobb Békés megyei PDSZ-szervezet elnökét, mondja el, hogyan látja, hogyan értékeli saját tevékenységüket. Mindenekelőtt a szervezet megalakulásáról szólt: — Másfél évvel ezelőtt, a tavalyi tanév szeptemberében szántuk el magunkat, hogy szakítva a Pedagógus Szakszervezettel, megalakítjuk a Táncsics Független Pedagógus Szakszervezetet. A több mint ötvenfős tantestületből harmincán csatlakoztunk az új érdekképviseleti szervhez. Ez lényegében bírálat volt a tehetetlennek bizonyuló korábbi Pedagógus Szakszervezettel szemben. Minthogy én titkára voltam ennek a régebbi szervezetnek, sőt tagja a megyei bizottságnaík is, még inkább láttam ezt a gyengeséget, amelyből csupán bó- logatásra telt: „Igazatok van kollégák, de mit tehetünk!?" Örömmel fogadtuk, hogy országos szinten is létrejött egy új pedagógus érdekképviselet, a PDSZ, amelyhez aztán mi is csatlakoztunk. Mindez még abban az időben volt, amikor egy kis bátorság is kellett az ilyenfajta lépésekhez... Az elmondottakból nyilvánvalóan adódott a kérdésem, hogy a tantestület ilyenforma kettéválása nem vezetett-e valamiféle egymás közötti viszályhoz? — Nem — mondta határozottan Pleskó Ilona. — Sőt, nagyon jól összedolgozunk a mai napig is. Legyen az cukor-, húsvásárlási akció, vagy egyéb, amivel a tagokat segíteni tudjuk ... Rögtön az jutott eszembe, ha ilyen nagy az egyetértés, akkor vajon miért van szűk. ség a kétféle érdekképviseletre? A tanárnő további mondatai azonban erre is megadták a választ: — Persze azért van különbség a két szervezet között. A Pedagógus Szakszervezet túl sok mindent vállalt magára. Olyasmit is, ami szétforgácsolja az erejüket. Nekünk viszont csak egy célunk van: a dolgozók érdekeinek képviselete. Az alapbérünk egy százalékát fizetjük tagdíjra, de ez mind nálunk marad, nem tartunk el belőle semmilyen vezető apparátust. Mindent társadalmi munkában végzünk, tudniillik az a véleményünk, ha valaki csupán pénzért véd érdekeket, akkor onnan már hiányzik a szív és a lélek ... A befolyt pénzből az tán segélyezzük a rászorultakat, vagy üdülési hozzájárulásokat adunk. Persze nem a szerint, hogy kinek milyen a protekciója, hanem kalapból kihúzva, demokratikus módon. Aki már egyszer kapott, az a „sor végére” kerül. Nagyon fontos, hogy nemcsak véleményezési és ellenőrzési, hanem vétójogunk is van a munkáltatóval szemben. — Tartanak-e. kapcsolatot más megyei PDSZ-szerveze- tekkel? — kérdeztem ezután. A tanárnő nemet intett: — Tulajdonképpen csak a szarvasiakról tudok, róluk is annyit, amennyit annak idején a Népújságban olvasni lehetett. — A közmondás azt tartja, egységben az erő. És erre ma mindennél nagyobb szükség is lenne. Ezzel szemben számomra úgy tűnik, a PDSZ egyre inkább szétaprózódik. A szervezetek nem tudnak egymásról, nincs megyei vezetés... — Kétségtelen, hogy szükség lenne valamiféle összekötő személyre a megyék és az országos szervezet között, de semmiképpen sem egy megyei apparátusra, akiket mi tartunk el. Ezt valahogyan a központból kellene megoldani. Korábban nem volt gond, hogy az országos szervezet megtalálja az információs csatornákat, azonban majd egy fél éve, szinte semmit sem tudunk róluk; kicsit valóban elszigetelődtünk. összefogásra, valamiféle pedagógusunióra, véleményem szerint, szükség lenne, és bizonyára létre is jön majd, de most olyan mélyponton van a gazdaság, olyan alacsony az életszínvonal, hogy önző lenne az a szakszervezeti ág, amelyik csak a saját érdekeiért harcolna. Ma bármelyik réteg jut előnyhöz, az csak egy másik réteg rovására lehetséges. Talán azért halványult el a PDSZ-mozgalom is, mert valahol a szíve mélyén mindenki érzi, e pillanatban szinte hiábavaló bármilyen harc... — Tudomásom szerint 'a decemberi országos pedagógusdemonstráción szervezett formában csak a régi szak- szervezet vett részt a megyéből ... — Igen, mi PDSZ-tagok, legalábbis innen a Táncsicsból valóban nem voltunk. Nem láttuk ugyanis világosan, mi a demonstráció célja és azt sem tudtuk, hogy Budapestre koncentrálva tervezik-e a tiltakozó akciót, vagy kinek-kinek a saját településén kellene nagygyűlést szerveznie ezen a napon. Később aztán kiderült, a demonstráció elsősorban az iskolák működő- képességéért folyik. Nekem erről az a véleményem, hogy egy szakszervezetnék a dolgozókért, és nem az iskolák jobblétéért kell harcolnia. Az a szakminisztérium és az önkormányzat feladata. Vagy legalábbis kellene, hogy a feladata legyen! Ennék ellenére szimpatikus vállalkozásnak tartottuk, a demonstrációt, hiszen mégiscsak összefogta a pedagógustársadalmat, és ráirányította valamire a figyelmet. S ha aktívan nem is működtünk közre benne, azért a magunkénak éreztük ezt az összefogást, sőt elítéltük azokat a kollégákat, akik nyíltan szembehelyezkedtek a demonstrációval. A belülről bomlasztás ugyanis mindennél károsabb. Végül a PDSZ jövőjéről beszélgettünk, amit Pleskó Ilona sokkal optimistábban ítélt meg, mint amilyen az én „szétpattant buborék” hasonlatom volt. — Ha majd fellendül kicsit a gazdaság — mondta meggyőződéssel — és lesz miből kérve többet kiharcolni magunknak, akkor ismét nagyra nő az érdekképviseletek, így a PDSZ szerepe is. Magyar Mária „Mindent társadalmi munkában végzünk...” — mondja Pleskó Ilona a szakszervezetük működéséről Fotó: Kovács Erzsébet „Magyar kultúra napja”? Nem vagyok lelkesült, amikor ezeket a sorokat írni kezdem. Ma van a magyar kultúra napja, és nem tudunk arról (napok óta tartó telefonozások ellenére), hogy itt, ebben a régióban lesz-e egyáltalán valami olyan ünnepség, összejövetel, alkalom, melynek kifejezett célja: emlékeztetni a magyar kultúra évezredes hagyományaira, felhívni arra, hogy a legtágabb értelemben (a politikai, ökológiai, tudományos kultúrát is beleértve) ideje érkezett valami változásnak, elsősorban az igényt és a kultúra nélkülözhetetlenségét tekintve. Nem vagyok lelkesült, inkább elkeseredett, hogy „oly sok viszály után” sem lobban fel a kívánalom arra, hogy ünneppé tegyük ezt a január 22-ét, mert nemcsak úgy illő, hanem mert életszükséglet. Tudom én, hogy éppen most, amikor öldökölnek a fegyverek nem is olyan távol; amikor még össze sem mertük számolni várható új és még újabb, sőt egészen új kiadásainkat gázra, vízre, villanyra, kölcsönre, életre, akkor „magyar kultúra napja”? Két éve, amikor ez az egész kezdődött, Szarvason, az óvónőképzőben rendeztek egy estet felolvasásokkal, versekkel, zenekarral, és felírták hátul, a terem falára: „Magyar Kultúra Napja”. A kettő között igazándiból nem sok összefüggés volt, de legalább voft valami, ami elvetni próbálta a magot, még ha kevés sikerrel is. Nincs és nem volt erre sem forma, sem „tartalmi” elképzelés, de hát kcll-e? Nem elég-e elgondolkozniuk azoknak, akiknek ezen clgondolkozniuk kell (vagy illő!): mi legyen a program, mit tartalmazzon az est, az ünnepély, a megemlékezés? Az a bizonyos szarvasi est lényegét tekintve nem nyújtott semmi különöset, csak volt. Az egyetlen, akkor. Habár utána már nem is próbálkozott senki hasonlóval, pedig a „nemzeti egység ünnepének” is emlegették odafentről, meg lehetséges „számvetésnek” arról, hogy nemzeti múltunk nagy hagyományai hogyan élnek ma, az évezredfordulótól alig pár idő-lépésnyire. Mintha a kultúra nyűge, meg a közöny állt volna ki a feltehetően mégiscsak létező tétova elképzelésekkel szemben, vagy az, hogy „kinek van kedve ilyesmihez?” Most, a magyar kultúra napjának kijelölt január 22-e előtt a helyzet ugyanaz, vagy még rosszabb. Szinte teljes csönd földön és egen, a véletlen egybeesések esetleges kinevezése arra, hogy ez most a „magyar kultúra napja” is egyben, szomorú látvány. Látvány? Hiszen semmiféle látvány nincs, pedig lehetne akarat arra, hogy ezen a januári papon első helyen és sok helyen jusson eszünkbe a kultúra, mely nemcsak egy jó vers, egy szép festmény, vonzó épület, katartikus színházi előadás, hanem az is: ki hogyan szólítja meg ellenfelét a politika színterein, ki hogyan vigyázza az ökológia egyensúlyát, ki hogyan véli az ország érdekében valónak a tudomány sikereit terjeszteni, ki mint szeretné a köz érdekében hasznosítani magát, ki hogyan tud felülemelkedni a tévútra sodródás veszélyein. Hallani, Pesten lesz valami a Kongresszusi Központban, és azon a mai magyar társadalom legkülönbözőbb csoportjai képviseltetik magukat, ott lesznek a politikai pártok, a társadalmi szervezetek, az etnikai kisebbségek. Azt is hallani, hogy a kultuszminiszter beszél majd, bizonyára arról, hogy a magyar kultúra napja a nemzeti egység ünnepe lehetne évről évre. De itt, lent, a régiókban, és a régiók régiójában: ki vállalja fel a magyar kultúra napját? Ha igen, miért? Ha nem, miért nem? Ha arról a pesti ünnepségről a tévé is közvetít, legalább azt nézzük meg. A híradók szörnyű híreinek szünetében. Sass Ervin Placido Domingo ötvenéves Éppen 50 esztendővel ezelőtt született Madridban; gyönyörű tenorját nem csak a zeneértők ismerik fel. Placido Domingo minden műfajban otthonos, legyen az opera, vagy akár népzene, az biztos, hogy sikerre viszi. Rajongóinak serege mindenhova követi, bárhol is szerepeljen a világban. Tehetségét szülei — mindketten énekesek — igen korán felismerték. Már hatéves korában gyönyörködtette a család ismerőseit énekével. Domingo, a világpolgár. aki éveken át nemcsak Mexikóban, hanem Monte Carlóban is otthon volt, mégiscsak szülővárosához, Madridhoz kötődik igazán. 1970-ben végleg ott telepedett le, és rengeteget tesz a spanyol főváros zenei életéért. Az ő kezdeményezésére az idén első ízben — a bécsi mintájára — Madridban is rendeztek újévi koncertet. Tevékenysége igen sokrétű: érdeklődése kiterjed a labdarúgástól a politikáig sok mindenre. 1992-ben, Amerikai felfedezésének évfordulóján koncertsorozatot szervez: az elsőt New Yorkban tartják. A film hősnője —az Istenanya Az Evangéliumban meglehetősen részletesen elbeszélik Jézus Krisztus életének tragikus és nagyszerű történetét, igehirdetését a szere- tetről és a jóságról, kereszthalálát és feltámadását. Jézus anyjának, Máriának a sorsa viszont szinte teljesen ismeretlen. A Bibliában csak néhány epizód szól róla. Ugyanakkor a keresztény hívők nagy tiszteletben tartják. rendkívül nagy a £3zűz Mária-kultusz. Mi lehet a magyarázat? Krisztus meghozza az áldozatot. Meghal, hogy megváltsa az embereket, hogy közelebb vigye őket Istenhez. Anyja, Mária — földibb jelenség, ö az örök pártfogó Isten előtt. Mindenkiért könyörög a Mindenhatóhoz, az emberi bűnök megbocsájtásáért es- dekel. Nem véletlen, hogy az Istenanya maradandó nyomot hagyott a képzőművészetben. Szobrászok és festők nemzedékei több művészeti alkotást készítettek Máriáról, mint a többi bibliai szereplőről összesen. Gondoljunk csak Michelangelo, Murillo, Raffaello Madonnáira ... De a filmesek nem folytatták ezt a nemes hagyományt. A világ filmtermésében (pl. Pasolini, Zeffirelli. Scorsese filmjei, a Jézus Krisztus szupersztár rockmusical) nincs egyetlenegy alkotás sem. amelynek Mária lenne a főszereplője. A szovjet filmművészet sem volt kivétel. A Szovjetunióban egyébként sem forgattak bibliai témájú filmeket. A vallásos témák egészen az utóbbi időkig tabunak számítottak, illetve tiltottak voltak. De íme megszületett az első vallásos témájú, szovjet film. Az Istenanyáról szól, címe: „Jézus anyja”. A film forgatókönyvének alapját képező „Jézus anyja” című darab húsz évvel ezelőtt készült Alekszandr Vologyih, neves drámaíró, ahogy mondani szokták, az ..asztalfiókban” írta színművét, nem is remélte, hogy bemutatják. Konsztantyin Hugyakov moszkvai filmrendezőt a „Jézus anyja” című darabban az fogta meg legmkább, hogy mily nagyszerűen ötvöződik benne a fennkölt szellemiség a szereplők egyszerű, hétköznapi tetteivel. Az első három nap Krisztus megfeszítése után ... Születőben a keresztény vallás. A Biblia nagyon szűkszavúan szól erről az időről. Ez lehetőséget ad Volo- gyinnak és Hugyakovnak arra. hogy a kétezer évvel ezelőtti eseményekről alkotott saját elképzelésüket valósítsák meg. A nézők látják, hogyan teremtik meg Jézus mítoszát a tanítványai, a követői. Ök „terjesztik” Jézus gondolatait, s közben olyan szavakat tulajdonítanak neki, amilyeneket ő sohasem mondott. Jézus egyik „hű” tanítványa például, mestere kereszthalálából ragyogó karriert csinál. Most ő és csakis ő hirdetheti és értelmezheti Krisztus tanítását. A tanítvány rövidesen megtagadja Jézus anyját is, nővérét is. akibe szerelmes volt. Azt állítja, hogy magának Jézusnak is kedvesebbek voltak az apostolok, mint anyja és fivérei. Mária nem képes ebben hinni. Legidősebb fia nem felejtkezhetett meg róla. Mária nem hivatott Jézus tanításait hirdetni, pedig házába özönlenek az emberek. Nyomorékok, betegek, szerencsétlenek — mindannyian abban reménykednek, hogy Mária csodát tesz, meggyógyítja őket. De Mária fél a csodatevő dicsőségétől, ő egyszerű asszony, és számára Jézus nem Isten, hanem az ő imádott földi fia. A „Jézus anyja” c. filmben fiatal színészek játszanak. sokuknak éz az első filmszerepük. A rendező szándékosan forgatott olyan színészekkel, akiknek nincs még nagy filmes múltjuk: így a nézők nem asszociálnak korábbi filmekre. A fiatalok sikerrel birkóztak meg a szakmai szempontból is nehéz szerepekkel. Viktor Makszimov APN
