Békés Megyei Népújság, 1991. január (46. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-22 / 18. szám
NÉPÚJSÁG 1991. január 22., kedd A Tótkomlósi ÁFÉSZ Cukrászüzemében közel ötvenféle süteményt készítenek, és hetente kétszer, kedden és pénteken szállítják a megrendelőknek Batíonyára, Orosházára és a környék kisebb településeire Fotó: Kovács Erzsébet Nem lehet mindenkiből nagytőkés... Meddig lehet a múltra hivatkozni? Nagy veszélyt látok abban, hogy mindent a múlt rendszer hibáival {akarunk megmagyarázni. Ha ezt csak a . kormány tenné, nem aggódnék, hiszen a kormányoktól már megszoktuk, ráadásul amit azok mondanak, azt többnyire gyanakvással fogadja a közvélemény. Na~ gyobb baj, hogy még társaságban is ez járja. Mindenki elhárítja magától la felelősséget, Smondván, a körülmények nem tették lehetővé, hogy jobb eredményeket érjen el. Ez a jelenség a magyarság körében mindig erős volt. Trianon után évtizedeken keresztül nem lehetett mást hallani, mint hogy egy ilyen megcsonkított ország eleve szegénységre van kárhoztatva. Hazaárulónak tartották azt, aki azt hangsúlyozta, hogy a hibák többsége a határokon belül maradt, hogy a legsürgősebb tennivalók itthon vannak, hogy csak akkor számíthatunk korrekciókra, ha társadalmunk és gazdaságunk példaszerűvé válik. Trianon arra volt jó, hogy ne kelljen az osztálygőgről, a földreformról, a polgárosodás feltételeinek hiányáról beszélni. Sorsunk a kezünkben van? Aztán jött a sztálinizmus, amelyben kötelező volt az optimizmus. Ezt arra alapozták, hogy az egyének sorsáért is a társadalom felelős. Azzal indokolták az egyének és közösségek jog- fosztottságát, hogy azok képtelenek élni a lehetőségekkel, sorsukat tehát a társadalomra kell bízniuk. Az államnak a kötelessége gondoskodni arról, hogy legyen lakásunk, hogy magas képzettséget szerezhessünk, hogy egészségesek maradhassunk. Amikor aztán kiderült, hogy az állam képtelen ezeket a magára vállalt kötelezettségeket teljesíteni, elkezdte a lakosság egyre nagyobb részének megengedni, elnézni, hogy legalább részben a saját kezébe vegye sorsának alakítását. Ebből aztán az fakadt, hogy a lakosság nagyobbik fele, ezeréves történelmünk során először, ráébredhetett arra, hogy igenis képes sorsán jelentősen javítani, hogy több múlik rajta, mint a pártállamon, s általában a központi hatalmon. Márpedig ennél fontosabb és re- ménytkeltőbb változás nem is történhetett volna. Erre ugyan az előző hatalom sem lehet büszke, mert nem okos belátásból, hanem koncep- cióia csődjének nyomása alatt tette az engedményeket. Iz egyén a fontos, nem az állam A polgári demokráciák egyik legfontosabb és legáltalánosabb jellemzője az, hogy egyrészt a jövőbeli lehetőségeit nem a múltjával magyarázza, másrészt az egyén, a család, a lakóhely és a haza sorsáért való felelősség sorrendje az egyénnél kezdődik, és csökkenő mértékben halad a kis közösségektől az államig. Európa keleti felében ez a sorrend mindig fordított volt. Ideje volna tudatosítani, hogy addig nincs lehetőségünk a nyugat-európaivá válásra, amíg nem leszünk nyugatiak abban a tekintet- bent is, hogy az emberek elsősorban saját feladatuknak tekintsék sorsuk jobbra fordítását. Ezt ma már néhány millió kisember sokkal inkább elfogadja, mint politikusaink. Ha ezt illusztrálni akarom, elég két példát felhoznom. Milliónyi kisvállalkozás kell! A jelen helyzetért mindenben az elmúlt negyven év örökségét teszik felelőssé, ezzel mentik fel magukat a sürgős reformok halogatásában. Ahogy a két világháború között mindenért Trianon volt a felelős, nálunk újabban ezt a funkciót az elmúlt negyven év látja el. Minél jobban sikerül ezt elhitetni a lakossággal, annál passzívabb lesz az is. Egyetlen remény, hogy nem fog sikerülni a mai hibákat is a közelmúlt nyakába varrni. Népünk szerencsére eleve bizalmatlanná vált a hatalommal szemben. A tulajdonreformban is aránytalanul nagy szerepet kap egyrészt az elmúlt negyven év vagyoni természetű igazságtalanságainak korrekciója, másrészt a nagytőkések életrehozatala. A sokkal nagyobb társadalmi és gazdasági lehetőségeket rejtő kisvállalkozásokról alig esik szó, illetve alig történik konkrét reformintézkedés. Az egyik párt azt szeretné, ha sok vállalkozásra képtelen kisparaszti tulajdonost csinálnánk, mások p^dig minden figyelmüket az új gyártulajdonosoknak szentelik. Azokkal a milliókkal szemben alig van bizalom, akik az elmúlt tíz év során bebizonyították, hogy kormánytámogatás és külföldi tőke.nélkül is sikeresen építik a maguk kis vállalkozásait, és hogy ezek számát milliókkal lehetne szaporítani, Kopátsy Sándor NSI- és belföldi vélemények a magyar gazdaságról A külföldi üzletemberek véleménye általában jobb a magyar gazdaságról, mint a hazai szakembereké —egyebek közt ez derült ki azon a keddi sajtótájékoztatón, amelyen Thomas Hegedűs, a londoni International Strategie Marketing Research vezető tanácsadója tájékoztatta az újságírókat információs kutatásainak, felmérésein ék eredményeiről. Thomas Hegedűs vizsgálódásai szerint a magyar vállalatok pontosan tudják, hogy pénzt, eladási lehetőséget és korszerű technológiát várnak a külföldiektől, ám nem mindig körvonalazzák kellőképpen, hogy mindezért mit adnak cserébe. Gátolja a külföldi befektetőket azt is, hogy rendkívül alacsony szintű a magyarországi infrastruktúra, elégtelen a kommunikáció a piaccal, az állami vállalatok nem érdekeltek a fejesztés- ben, és a kormánynak sincs határozott elképzelése arról, hogyan lehet ösztönözni a külföldi tőke bevonását. A hazai vállalatvezetők saját magukról alkotott minősítése azonban meglehetősen eltér a külföldi véleményektől. A megkérdezett magyar szakembereknek ugyanis mindössze öt százaléka vélekedett úgy, hogy az országban jelentős a felhalmozódott szellemi tőke, a többség.úgy látta, hogy ennek is híján vagyunk. A külföldiek szerint nem áll olyan rosszul az ország, mint ahogy azt mi gondoljuk. Sok viszont a tanulni- valónk a korszerű kereskedelmi módszerek elsajátításában. A tapasztalatok azt mutatják, hogy míg a magyar üzletemberek szállítóikat elsősorban annak alapján választják ld, hogy milyen áron, milyen minőségű árut vásárolhatnak, a fejlett országok ezen túl vannak. Azt vizsgálják, hogy milyen szerviz és szolgáltatás jár az áruhoz, pontosak-e a szállítók, s például azt, hogy az üzleti tárgyalások során a tárgyaló felet felruházták-e kellő döntési logkörökkel. Infláció nem magától lesz, hanem csinálják A szélességében és magasságában rendkívüli eddigi áremelések és az előre jelzett későbbiek tudatában, valamint a most folyó bérliberalizációs kísérletek kapcsán, s figyelembe véve az állami tulajdon döntő többségét a gazdaságban — csak Kornai János 1989-ben (!) megjelent „Indulatos röpirat a gazdasági átmenet ügyében” című könyvére lehet gondolni. Arra az írásra, mely sajnálatosan kis port vert föl, hisz’ még nyilvános vita sem kerekedett róla, ami legalábbis elvárható lett volna. Még később sem, mikor a kormány a lassú fokozatos átmenetet választotta hatalomra kerülésekor, I pedig híres közgazdászunk jóval előbb ajánlotta egyéves stabilizációs megoldását. Természetesen az általa is hangsúlyozott kellő előkészítés után. S már kezd látszani, hogy az új pénzügyminiszter által is négy évre tervezett gazdasági rendbetétel milyen buktatókkal jár. De előbb nézzük, hogy a Kornai által javasolt egy év alatt mi a teendő. Az infláció leállítása; a költségvetési egyensúly helyre- állítása; a makrokereslet kézbentartása és az ésszerű árak kialakítása. S mivel mindez megrázkódtatások nélkül nem megy, azaz nagy réteg kerül hátrányos helyzetbe, humanitárius intézkedést is javasol. Az egész program sarkalatos pontja, hogy egyszerre kell, az intézkedéseket végrehajtani, mert „Tízféle féleredmény összege nem öt egész eredmény, hanem öt egész kudarc”. Most pedig lássuk az inflációval kapcsolatos eszmefuttatásából a legaktuálisabbat, abból az alapállásából, hogy az infláció nem magától lesz, hanem csinálják. Mégpedig a kormányok. De aztán „Az infláció alakítójai között ott vannak mindazok, akiknek szerepük van a pénzügyi folyamatok, az árak és bérek meghatározásában. Végső soron, akarva, akaratlan az infláció alakí- ; tójává válik minden állampolgár, aki kénytelen úgy kalkulálni gazdasági terveit, hogy abba beleszámítja az árak jövendő emelkedését. Bizonyos ponton túl ez önmegvalósító várakozás. Az a körülmény, hogy mondjuk 20 százalékos inflációra számít mindenki, arra készteti az állampolgárokat, hogy legalább 20 százalékos béremelkedést küzdjenek ki maguknak; amennyiben termék I vagy szolgáltatás eladói, legalább 20 százalékkal emeljék kínálati áraikat.” A könyv az inflációt tárgyaló fejezetben foglalkozik a nálunk már előbb, de most különösen megmutatkozó vállalati magatartással az áremelések terén. Magyarul azzal, hogy az emeli az árait, aki csak akarja. Egyrészt, mert nincs piaci szelektálás, vagyis a rosszul, nem hatékonyan gazdálkodó vállalat is megél, de ha lenne is, az infláció aláássa. Mivel „A hatékony és nem hatékony termelés egyaránt igazolódik. Bármily rossz munka folyik is egy termelő- egységben, a költség előbb-utóbb fedezhető áremelés révén. Aki árat akar emelni; annak sohasem kell bevallani, hogy esetleg I ő végzett rossz munkát, hiszen mindig hivatkozhat arra, hogy a költségei emelkedtek.” A ml jelenlegi gazdasági viszonyaink között még kiemelném, hogy szinte ösztönzi a pazarlást, a felelőtlenséget. S nem egy vállalati ismerőstől kapott információ ezt meg is erősíti. Arról meg már ne is beszéljünk, ami kimondottan magyar módi, hogy a nagy mennyiségű, elfekvő tej és tejtermék ára nem zuhant le, hanem emelni lehetett. Kornai utal az infláció miatti bérkövetelésekre is. Amire külön nem tér ki, de jól tudja, ennek az a sajátossága, hogy a mi béreink az elmúlt évtizedek során karbantartva nem voltak, sőt, az indulásuk is alapvetően elhibázott volt a maga alacsony szintjével1. De volt, ahogy volt, és amíg az árak úgy ahogy szinkronba estek vele, még nagy baj nem keletkezett. Ám, ahogy az árak különböző hatások miatt, majd a liberalizálódás következtében megugrottak, más lett a helyzet. Így méginkább .„A stabilizációs műtét legnehezebb, politikailag legkényesebb problémája a bérkérdés”. Nem a magáncégeké, ezek annyit fizethetnek, amennyit tudnak, mert ők a saját zsebükből, saját hasznukra vagy kárukra fizetnek. S az egyezkedés is a tulajdonos és dolgozói „magánügye”. Az állami szektorban más a helyzet és ezt nagyon is figyelembe kell venni. Annak a függvényében, hogy „... az infláció dinamikus folyamat, az áremelkedések, béremelkedések és más költségtényezők növekedésének spirálja. Ha ezt a spirált elvágják és a makrokereslet újratermelését megszüntetik, akkor az infláció leállhat. Ezt kell tehát elérni.” Ebből látszik, miért oly veszélyes a jelenlegi bérliberalizációs követelés, melynek ha nem enged a kormány, a minden kontroll nélküli állami vállalatok szabad kezet kapnak. Pedig már a Röpirat szerint is „számos példát lehet felhozni arra, hogy a legnagyobb pénzügyi gondban levő állami vállalatok is vígan emelték saját dolgozóik bérét. Abból indultak ki, hogy ha másra nem is, de erre biztosan lehet valahogy pénzt szerezni. Legföljebb nem fizetnek a saját szállítóiknak. Ezért nélkülözhetetlen^ hogy a* mai Magyarországon az állami szektor béreire közvetlenül is szabjanak bürokratikus korlátokat.” * * * Kornai könyve másfél évvel ezelőtt látót napvilágot, azzal a céllal, hogy a majd létrejövő demokratikus parlamentnek és kormánynak segítségére legyen, amikor „ ... rettenetes nehézségek közepette fog hozzákezdeni munkájához”. Magát az írást akkor mi sem ismertettük, s most is csak bizonyos vonatkozásban történt rá hivatkozás. Visszanézve az elmúlt másfél-egy évre, bár gazdasági mozgás is volt tagadhatatlanul, mégis a politika vitte a főszerepet. Abban is a pártok harca, azzal a teherrel, hogy szinte rájuk szakadt a politikai rendszerváltozás, a pártállam összeomlása. S eközben és után magukat, táborukat kellett erősíteni, választókat és választásokat nyerni, hatalmat szerezni. Mindeközben nem érzékelték — sem a mostani koalíció, sem a mostani ellenzék —, hogy az elmúlt rendszert tulajdonképpen a gazdasági összeomlás buktatta meg. S hogy a gazdaság helyreállítására sürgősen fel kell készülni, különböző konkrét programokkal. De hát talán érthetően is, hiszen ez a politikai mámor ideje volt. Ám még ma sincs egyik pártnak sem a Komáiéhoz hasonló teljes koncepciója. Ez abból is látszik, hogy a miniszterelnök által a parlament elé terjesztett terv mint program a szigorúnál is szigorúbb kritikákat kapta, még azt is, hogy csak szólamokból áll. Épp ezért jó lenne az új pénzügyminiszter által említett négyéves átmeneti időszakra szóló terveket, elképzeléseket kidolgozott állapotban megismerni. Hogy ne csak pár hónapra előre lehessen látni, hanem az egész hosszú időre szóló koncepciót is megismerhessük. Egyébként a négyéves intervallum olyannak tűnik, mint az a foghúzás, amit Széchenyi a Hitelben említ és Komái is hivatkozik rá, amikor azt taglalja, miért egyszerre és egy év alatt kell a szükséges lépéseket — intézkedéseket — megtenni. ,,A’ foghúzó vagy operátor — művelgő —, akkor kegyetlen, ha esztelen lágyszívűség miatt lassan és halkan húzdogál és csak kis vágásokkal végzi hosszú ideig munkáját.” Vass Márta Drágább a telefonálás...
