Békés Megyei Népújság, 1990. december (45. évfolyam, 282-305. szám)
1990-12-23 / 301. szám
1990. december 23., vasárnap ■kÖRÖSTÁJ Orlai Petries Soma oltárképe a mezőberényi német templomban 1854-ből: „Engedjétek hozzám jönni a kisdedeket!” Kántor Zsolt versei: Hótű szúrja át a könnyet , Mi a ten’ed a virradattal? Dédelgeti majd néhány angyal. Eljutsz-e a másik emberig? Befelé figyelek reggelig. Mit kezdesz másképp, ha lehet? Ugyanúgy a REGI életet. Mi lesz. ha megérint ez az ünnep? Hótű szúrja át a könnyet. A karácsony benned van, belül. Csak isten van egyedül. Karácsonyi ének De szép! Kinek az álma volt? aranycsengőt himbál a hold, a jászolban angyal imádkozik, a sötétség is (lassan) elkopik... Beszivárog az imák mélyéről az ezüsttel bevont hajnal, ,,Mondd! Mi a terved virradattal,' ’ Mily nagy kegyelem! Megváltó született! Atérzed-e az ÚJ kezdetet? Mit kezdünk másképp, ha lehet? Szegényen és árván: más életet? Valami megérint: ez az ünnep? HOTÜ szúrja át a könnyet. A lelkedben van egy fenyőfa, belül' Nem vagy egyedül. S itt vannak ők, a gyermekek, Csupa mosoly és szeretet. Úgy figyelnek, mintha értenék, hogy mily nagy kristály a LET. — Te, Eszti, ez a nő lopni akart. t, — Dehogy akart. Ismerem. Ott lakik a házban. Az ékszerboltban rengetegen voltak. Honnan van ennyi pénzük az embereknek? Villámgyorsan átnézte az üvegpult alatt csillogó gyűrűket és a bársonytokba visszatett láncokat. Mondtam, hogy nem hiányzik semmi. Persze, valóban furcsa látvány volt Kertai néni az ékszerboltban. Ahogy esetlenül álldogált, ócska, szürke kabát és horgolt sapka volt rajta. Mi tetszik, Marika néni? — kérdezte tőle. Egy láncot, valami szépet, a menyemnek. Megnézte a láncokat, különösen az ametisztköve- set nézte, aranylevélkék között ametisztvirágokat. Ez szép — mondta —, nagyon szép — és visszaadta. Majd visszajövök. És csámpásan kiment az üzletből. Egy szatyor is volt a kezében. Lehet, hogy nem is venni akart, hanem eladni, valami régi ezüst cukortartót, csak az ismerős előtt szégyellte. Most is ott topog még kinn, a kirakat előtt. Kertamét valóban megzavarta a találkozás. Ha a közértben találkozik egy házbelivel, vagy mondjuk a cipőboltban. De mit keres ő a belvárosi ékszerboltban, ahol francia kölni felhőjében, perzsában és nercben jól ápolt, jól öltözött férfiak és nők ezreseket számolnak le a pénztárnál. Hatvanezer volt az ametisztköves aranylánc. „Nem szabad, mama, ne legyen könnyelmű! ” — fogja írni a fia. De ő ezt akarja küldeni Barbarának. Tizenöt évvel ezelőtt, amikor először küldött csomagot Kanadába, maga kötött pulóvert Istvánnak, a fiának, kardigánt a menyének, meleg sapkákat és sálakat Péternek, Tamásnak és Robinak. Milyen drága volt a gyapjúfonal! Hajnalig kuporgott a karosszékben, ezerszer elmondogatta, hogy ez neked lett, Tomikám, ezt vedd fel, Petikéin, hogy meg ne fázz. Néha úgy bóbiskolt el, kötőtűkkel a kezében...és mennyit szaladgált a Nemzeti Bank engedélyéért, meg a Boy vállalathoz, hogy továbbítsák, hogy a szíve melege eljusson a kanadai télbe. Januárban megjött a hálálkodó levél: István köszönte meg az ajándékot, Barbara és a gyerekek csak aláfirkantották. A mama szíve szerint több dicséretet várt volna, nem sejtette, hogy Barbara dühösen csapkodott, mit csináljon ezzel a sok Fehér Klára: Karácsonyi molyos vacakkal. Micsoda régimódi kötés, Petének kicsi a sapka, különben is a krikettcsapat sapkáját viseli. írd meg az anyádnak, hogy kár a pénzért meg a munkáért. Persze ezt István nem írta meg, hanem ők is feladtak egy csomagot, a legdivatosabb, pe- hellyel töltött steppelt vízhatlan kabátot. Légipostán, expressz, ajánlva, hogy még a tél derekán odaérjen. De nem ért oda se januárban, se februárban, három hónapig döglött a vámhivatal raktárában. Végre áprilisban kiküldtek egy értesítést, itt a csomag, tessék befizetni hatszáz forint vámot. Kertainé ijedtében szívdobogást kapott: kétezer forint volt a nyugdíja. A szomszédok biztatására Kertainé kérvényt írt a vámhatóságnak, de azt válaszolták, hogy kérjen pénzt vámra a dúsgazdag fiától. A csomagot visszaküldeni nem lehet, ha nem fizeti ki a vámot, közadók módjára behajtják. Kertainé kiváltotta a gyönyörű kabátot, hazavitte, felpróbálta és sírva fakadt. Világos drappkabát volt, rézgombokkal, rézkarikákkal, húszéves korában sem ajándék vett volna fel ilyesmit. És hová vegye fel? A piacra? Az eszté- kába? A dög menye találhatta ki ezt a firlefrancos kabátot, gonoszságból. így, durván sosem írták meg egymásnak, hogy nem kell az ajándék. A mama megírta, hogy jövő karácsonyra is kötni akar, szép, világoskék pulóvert mindenkinek. István azt válaszolta, hogy ne fáradjon, mindegyik fiúnak hétszáz pulóvere van, az áruházak tele vannak norvég és finn pulóverekkel, a gyerekek válogatnak saját ízlésük szerint. És Barbara nem visel pulóvert, otthon szabadidőruhában mászkál, ha meg elmennek...nem, köszöni, és magyar könyvet se küldjön, nem olvasnak már magyarul, igazán kedves, kár a pénzért. És a mama is válaszolt, igen, nagyon szép a kabát, de még nem vette fel. Nem jár sehova. Operabérlete már nincs, a régi tanítónő barátnők betegeskednek. Levendulát tett a kabát zsebébe, hogy ne bántsa a moly... És nem tudni, leírták-e, vagy csak érezték, vagy amikor egyszer karácsonykor István hazatelefonált, akkor mondták ki, hogy a szeretet nem kötött sapka, meg amerikai asztalterítő, a szeretet az, hogy egymásra gondolnak, hogy elmondják, mit szánnak egymásnak. Nem kell csomagolni, vámolni, postára menni, csak megírni, hogy mit küldenek gondolatban egymásnak. És azóta karácsonykor Kertainé megírja, hogy mit szán a családnak. Barbara már kapott két ruhára való tiszta selymet. A fiúk aktatáskákat, ingeket, szép nyakkendőket. István gyönyörű karórát kapott, márkás svájci órát, és István a levelében meleg házicipőt, új rádiót, hőálló tálakat írt a mamának. Kertainé végre otthagyta az ékszerüzlet kirakatát. Még törte a fejét, hogy az ametisztvirágos aranyláncot megírja-e Barbarának. Nem érdemli meg... de hát az unokái anyja. Még egy férfidivatüzletben is körül kellett néznie. Új pizsamákat, elegáns ingeket, és egy szép selyemsálat nézett a fiának. Azután hazasietett, és elővette a légipostapapírt. Sokáig írta a listát, talán valami játékfélét is bele kellett volna írni. De hát futball-labdát tavaly küldött... És amíg írta, írta, az ajándékok szinte kézzel- foghatóakká váltak. Elballagott a postára. Lefelé menet a kapualjban megnézte a postaládát, hátha jött a fiától levél. De nem jött. Biztosan holnap. Vagy holnapután. Hosszú sor állt a postán. Várakozott türelmesen. Kezében szorongatta a tízforintost. — Kanadába — dugta be az ablakon a levelet és a pénzt. — Tizenhét forint — mondta a postáskislány. — Mennyi? — Tizenhét forint. *— Én azt hittem...én csak... — Ne tartsa fel a sort — mordultak az emberek. Tizenhét forint, ez volt már tavaly is, már Noé bárkájában is. Kertainé előkotorta az erszényét, és ijedten szedegette a húsz- és ötvenfilléreseket. — Tessék már segíteni, nem látok jól. — A postáslány kiválogatta a filléreket. Kertainé kilépett az utcára. A postával szemben a téren karácsonyfát árultak. Valaha náluk mindig ezüstfenyő volt. A szmogos, benzinbűzös téren messzi erdők jó levegőjét hozták a fák. Váratlanul kövér, laza, fehér pelyhek ereszkedtek alá az égből. Kertainé kinyújtotta a tenyerét, hadd essen rá a hó. Azt is meg kellett volna írni a levélben, hogy fehér karácsonyunk lesz. Szúdy Géza: Karácsonyok Nekem ők váltják már az éveket, nem szilveszterek, születésnapok. Ajándéknak érzem az életet, mit a fa alá évenként kapok. A csillagszórós, fényes fa alá, mit gyermekszívvel én díszítgetek. S hunyni is megyek, buzgón várva rá, hogy befejezzék angyali kezek. És csengő szól, halk csembalózene hullámzik át (égből-e?) a szobán. Valaki átfog, könnyes a szeme, egy angyalé tekint biztatva rám. Hogy ott, a csillagszórós fa alatt meglelhetem a legszebb érveket az örömre, s hogy remélni szabad, még várni egy-egy évnyi életet. Séta a hóban Olyan volt az a tanítói lakás, hogy volt bejárata a nagyszoba felől meg a konyha felől is. Egyetlen olyan emlékem van hatéves korom előttről (mert iskolába már máshonnan jártam), hogy a gangra nyíló ajtó nyitva van, és egy bádogból készült sárga villamossal játszom, melyet az apám Bécsből hozott, amikor kirándultak oda a dalegylettel. A legtávolabbi útja volt ez, ha Doberdót leszámítom, ahová tizenkilenc évesen vitte- tuszkolta ki az első nagy háború, és ahonnan kórházba került, és megmaradt. Jött aztán tizenkilenc, meg a többi, nyolc év múlva elvette az anyámat, és beköltöztek a Komlósi utcai iskolába, habár akkor azt Horthy Miklós utcának hívták. Szemben az ecetgyár félköríves épülete volt számomra az első, ablakon át látott különösség, a másik oldalon a nyaranta falat támasztó öreg paraszt, akit csak „kidűl a fal’ ’-nak hívott a környék, meg télen a szánkók, ezek a csengőszó beragyogta, száguldó alkalmatosságok. Hogy hersegett a hó a talpak alatt! Hogy délceges- kedett a subában a hajtó! Hogy kapkodták a lábukat a barnák és vasderesek! Olyan volt ott (nekem) minden, mintha elvarázsolt kastélyban laknék, de azért a szobákba mindig a konyhán keresztül mentünk. Abból nyílt a hálószoba is, ahol a sarokban állt az ágyam, és a fejem felett, valami kis polcon fekete bakelitdobozos detektoros rádió. A fejhallgatóban muzsika szólt, elaludni vele, az volt a legszebb! £>tt, azon a konyhaajtón kopogtak be hozzánk a betlehemesek. Subában, botokkal, betlehemmel, mert a kis, papírból készült tornyos templomot, amit vittek, annak neveztük. Nyitott volt a templom egyik oldala, és a kíváncsi gyerek láthatta ott a jászolt, a marhákat, bárányokat és főként a Jézuskát az anyja karján, vagy a jászolban éppen. Mintha tegnap történt volna! Kopogtak, és a szóra, hogy „lehet”, bevonulgattak egymás után. Letelepedtek a piros konyhakőre, körben, az öreg pásztor meg a pásztorlegényke is, és középre tették a templomot, amelyben kicsi gyertya világított. És elkezdtek énekelni: „Mennyből az angyal, lejött hozzátok, pásztorok, pásztorok...” Én, bizonyára az anyám ölében ülve, hallgattam és figyeltem minden szóra. A betlehemesek egymás közt szépen felosztva elmesélték a Jézuska születésének történetét, miközben felvillantotta valamelyikük a betlehemi ezüstcsillagot is, amit addig a subája alatt rejtegetett. Sokáig tartott, és megtelt valami (csak ahogy emlékezem) melegséggel a konyha, meg gyertyaillattal, subaszaggal. Aztán összeszede- lődzködtek, énekeltek, elballagtak, köszönték a pénzt meg az ajándékot, amit kaptak. Az ablakból néztem utánuk, ahogy csengőt csendítve, komótosan, csizmás léptekkel mentek a járdán át, a túloldalra, jobbra nézve, balra nézve: hová hívják be őket megint? Ropogott a hó a lábuk alatt, mert akkoriban, karácsony táján, mindig esett a hó, és a nagy, puha fehérség rátelepült a lelkekre, könnyítette a szegénységet meg a szomorúságot. Érdekes, akárhogy ösztönzőm az emlékezetem, nincsen azokban farsangi hoppáré, csak csendesen viselt; tűrt szegénység, amelynek jobbik fokozatán élt a tanító úr és családja, például. A nemzetnek napszámosa akkor és most is... A tél illatai felejthetetlenek. A hó illata is és a jóízű, hideg levegőé, amilyet mainapság már régen nem érezni. A kopasz gömbakácok törzsének illata közelről, a fában keringő nedvesség földszaga, fanyarsága. A gömbakácoké, melyekről azt írtam sokkal később: „megölelném kérges törzsük anyám sétálgat mögöttük a nagy utcán véges végig felsétál a kéklő égig’ ’ Akkor még nem tudtam, mi az, hogy halál. Azt se, hogy élet, se kicsi betűvel, se naggyal: voltam, és az anyám vigyázott rám. Hogy egyszer idáig is eljuthassak, hogy megírjam ezt a „sétát a hóban”, az emlékek járdáin, akácosai és fenyőfái között. Hogy úgy nézhessek a kicsi emberkék szemébe: miért is vagy, te kicsi emberke, olyan kiszolgáltatott? Mi is lenne belőled, egyedül? Miközben erre gondolok, elősorolnak más képek, más morzsák onnan,' a Komlósi utcából. A sült krumpli szaga és párolgó látványa, a párélesztő-illatú kenyérdagasztás és a friss lángos gyönyörűsége. Az éneklő katonák, ahogy este, zárt sorokban menetelnek az ablakunk előtt, a havas úton, szállingáló hópely- hek függönyén túl. Fújják a dalt, amit a tanteremben tanultak az imént, a karnagy-tanító úr segédletével. Sose hallottam később, hogy az a katonaénekkar szerepelt-e valahol, de azon a télen hetenként kétszer mindig megjelentek. Jövet-menet ropogott a hó a bakancsuk alatt. Ez a hóropogás a világ legjobb orvossága! Nyugalom, bizalmas csönd. Karácsony. Séta a hóban. Nem emlékszem a karácsonyfákra! Pedig voltak biztosan. Valahonnan, az agytekervényeim mélyéről csak dereng a látvány, hogy voltak, és csillagszórók sziporkáztak a fenyők ágain: lehet az is, hogy mindez más, későbbi karácsonyok fényképei. Mert a „mit hoz a Jézuska?” izgalmaira semmi válasz az emlékezetben, annál inkább él bennem a kép a bodza - fa puskáról, amit iskolás gyerekek faragtak nekem nyarak előtt vagy kora ősszel. Még egy Mikulás-reggelre is jobban emlékszem: ültem az ágyban, és egy nagy tálcán ott volt előttem a piros Mikulás és az aranyszínűre festett virgács, az elmaradhatatlan. Tudják; milyen meghökkentő a kép, ami föltolul az emberben fél évszázad előttről? És ahogy nézem, látom, egyre több lesz, egyre élőbb és egyre jobb illatú, pedig ugyancsak büdös volt a box, amivel előző este, nagy szorgalommal fényesre pucoltam a cipőmet. Közben a szívszorító bánat, amint a torkomban dobog, dörömböl: nem hallom az anyám hangját! Nem emlékszem rá, nem tudom megidézni, felőrölték az évtizedek, vége. Ha a fényképeit nézem, ahol fogja a kezem, mintha beszélne. De hangtalan, nem hallom, mit mond, pedig hozzám beszél. Egyetlen mondatáért mit nem adnék! Ha megőrződhetett volna bennem, ha szid, korhol, az pedig már egészen meseálom, ha dicsér. Az utolsó kézmozdulata csak az, ami örök: a legutolsó, ahogy int nekem, az elmenőnek. 1954-ből, ide, 1990-be, egy akkori karácsony előttről, a félelmek kútjai, mélységei előtt. Szomorúra sikeredett ez a „séta a hóban”, fájlalom is. Aztán arra gondolok: a szomorúság megtisztogatja a lelket, és a mi lelkünk mostanában igencsak áhítozik a tisztaság után. Sass Ervin
