Békés Megyei Népújság, 1990. december (45. évfolyam, 282-305. szám)
1990-12-15 / 294. szám
1990. december 15., smmbat Frank Sinatra tud-e róluk? — Régi karácsonyokra nem is emlékeznek Aranyszobor a szeretetnek Tény, hogy gyönyörűen énekelt Frank Sinatra. Hogy bálványa volt a bálványo- zóknak. Meg is gazdagodott ezen, roppant mértékben. így aztán tehette, hogy nagy szerelmének, Ava Gardnernek arany (aranyozott?) szobrot állítson palotája kertjében. A sztár most 75 éves, közölte a minap a Magyar Rádió» kellő elájulással e történelmi dolgok felett. Pontosan annak a napnak a reggelén, amikor Dévaványá- ra indultam, hogy vendége legyek a falu- széli kis „palota”, a leánynevelő otthon lakóinak. Az 1900 körül épített, egykori ismétlőiskola és a hozzá toldott épületek határolta betonos udvaron hiába kerestem volna aranyszobrot, csak az ugrálójáték lefestett számai t és kockáit találtam, és valami egészen különöset: szeretetet. Meg ragaszkodást, a láb szólag idegen előtti kedves kitárulkozást, amint tíz-ti-' zennégy éves életkéik szomorú vargabetűit kérdezgettem, de mindig úgy, hogy azért mosoly is lehessen az arcukon, és többe? beszélhessenek önmaguk örömeiről. Mert ilyenek is vannak, mert a nevelőotthonban azért nem szomorúság az élet. — Ha úgy lenne, az volna a teljes tragédia — mondja Barabás Józsefné, az otthon igazgatója, két tucat kislány egyik anyukája, még hanem is az édes. Mert az „édes”, az talán nincs is, van, aki két éve nem látta, van, akit már-már el is felejtettek. 4,5 négyzetméter egy gyerekre Kemény váltás ez itt a szeretetből és a mosolyból arra, hogy a még most is érvényes előírások (rendeletek?) szerint 4,5 négyzetméter egy állami gondozott, nevelőotthoni gyermek élettere. Ennek a követelménynek a tudatában kell osztani és szorozni, ami végül is Dévaványán oda vezet, hogy 35 kislány (nemsokára talán fiú is, mert koedukálódnak) kaphat otthont itt, nem úgy, mint még pár éve is, amikor volt idő, hogy súrolták a háromszor annyit. Közben az állami gondozottak száma is csökken? — kérdezem, tudva, hogy rossz a kérdés, mert éppen az ellenkezője igaz. De hát itt, Dévaványán alig vannak többen két tucatnál! Barabásné beavat a rejtelmek mögöttes dolgaiba, hogy miként tükrözi a látszat annak éppen az ellenkezőjét. Valami olyan alakult ki mostanában, meséli, hogy mind kevesebb gyereket küld a gyámügy nevelőotthonokba. Hogy miért? Nem egészen világos. Tény, hogy ebben az évben (1990) 198 ezer forintot adott az állam egy állami gondozott eltartására, nevelésére, oktatására,-kérdés, hogy csökkenti k-e ezt is? (Ebben a 198 ezerben persze minden benne van, még a nevelőotthoni pedagógusok, gyermekfelügyelők, szakácsnők és takarítónők bére is, nehéz tehát kiszámítani, hogy ezeken túl mennyi marad egy gyerekre!) Inkább kevés, mint sok. Nos, lehet, hogy egyik megoldás, ha az otthonban lakók száma csökken, habár nagy kérdés: mi lesz azokkal, akik az utcán maradnak? — A választások utáni el- 6Ő országos tanácskozáson Rókusfalvy Pál, a Népjóléti Minisztérium helyettes államtitkára például arról beszélt, hogy a sokszorosan veszélyeztetett gyerekeket először meg kell kísérelni a családban tartani, ha ez nem megy, örökbe adni, ha ez sem, akkor nevelőszülőkhöz tenni, és ha ez sem, utolsó helyen, végső esélyként ott a nevelőotthon. Ez az utolsó helyen említés nem biztató. A gyerekek védelmében mondom: kár lenne lerombolni a nevelőotthonok hálózatát, bezárni az otthonokat. Hogy miért, kérem, gondolja végig. Másfél napig ezen gondolkoztam. Elképesztőnek tartanám, és nem is hiszem. Nem hiszem, közben tudom, hogy minden elképzelhető. De mi lesz (például) azzal a kisgyerekkel, aki tízévesen szakad ki a családból, örökbe veszik? Nem. Megtalálják vele a hangot a nevelőszülők? Nehezen. Az otthon mégiscsak más. Még akkor is. ha buta felnőttek .„majd megnevelnek az intézetben!” fenyegetéssel bírják engedelmeskedésre a riadt kis lelkeket. Nem igazán karácsony előtti a beszélgetés ebben a ványai nevelőotthonban, az igazgatónő irodájában, melynek berendezését pár hónapja kapták a Máltai Szeretetszolgálat közreműködésével. Hogy hogyan, azt nem kérdezem, mert nem ez a témánk. Témánk az a jó kéttucatnyi kislány 10-től 14 éves korig, akik itt élnek, itt nevetnek és itt sírnak (ha senki sem látja). És akiket itt simogat meg az anyuka-pótlék, ez vagy az a kedves néni, aki arra adta az életét, hogy nekik, egyszál magukban élő gyerekeknek jobb legyen. Patrona Hungáriáé és a szé Olyan furcsán köntörfalaz- va, megkerülve a régi szavakat tudhatok meg többet arról, hogy azért még most sincsenek egyedül. A „patronáló brigádok” (totálisan lejárt lemez!) azért nem párologtak él, mint a gyorsan illanó olaj, nem nagyon törődnek elnevezésük retrográd Ez a karácsony 1988-ban volt. Krisztit látjuk a kis csoport bal szélén, Katit a jobb szélén és Kati húgát, Böbit középen. A többiek már nincsenek Ványán hangulatával, ezek az emberi közösségek megtartják „emberi arcukat”. Magyarul: a gyomai Kner-nyomdások, és a pesti Minőségellenőrző Rt. vegyészcsoportja 25 éve patronálja (pártfogolja, támogatja) a ványai nevelő- otthon gyerekeit. Amikor negy ven év előtt magyar bélyegen is megjelenhetett „Patrona Hungáriáé”, a Magyarországot pártfogoló Szűz Mária, a Nagyasszony, senki nem hitte, hogy rossz- csengésű lesz a szó, hogy „patronál”. Bárcsak sokan tennék, és Magyarország Nagyasszonyára gondolnának közben, aki a szeretet szent jegyében vállalta nemes küldetését... Nos, a pestieket és a gyomaiakat sem a „szó” érdekli, hanem a tett, a cselekvésvágy, hogy karácsony ünnepén az égő gyertyák fényében örömöt varázsoljanak az otthontalan gyermekek szívébe. És még? — hétszer is állítunk ka- ' rácsonyfát, kétszer is ünnepelünk, énekelünk, olvasgatjuk a gyermekbibliát. Amikor aztán a gyerekek fele elmegy az otthonból (nagyszülőkhöz, szülőkhöz, esetleg más családokhoz) az itt maradókkal még családiasab- • ban tartjuk meg a szentestét. Bemegyünk a legnagyobb hálóterembe, megterítünk, az almákba tűzött gyertyákat meggyújtjuk és karácsonyi énekeket énekelgetünk. Ilyenkor minden má- sabb, meghittebb, és csendesebb. A szavak, leírni mindent, talán nem is elegendők. Csoda-e, hogy a kislányok azt mondják: itt jó, itt minden van. Szeretet is, ugye, lányok? Micsoda nagy kincs! Estilla, Katalin, Ibolya és Kriszti Már kora délután van, amikor leülünk beszélgetni, a riporter és a négy kislány. Tiszták, csinosak, és fénylik a szemük. Hogyisne fényiénél Életük első interjúját adják arról, hogy ők és a világ. Hogy ők és az a kicsi világrész, amit és amiben élnek. Tíz-tizennégy évük sok-' kevés története. Egy jó szó története és egy ütés története. Talán nem-is-volt örömé, és sokféle, hallgatag szomorúságé. Hogy volt-e régi, otthoni karácsony, amire emlékeznek? Estilla: Fát díszítettünk, szép volt. Katalin: Nem tudom, nem emlékszem... Ibolya: A nevelőanyámmal ketten, jó karácsony volt. Kriszti: Babát kaptam... Ritkák az. emlékek, talán nem is igaziak. A valóság összemosódik a gondolatképekkel, meg a régenvolttal, amikor több volt (lehetett?) a karácsony sivár szónál, üres együttlétnél. Mert ami volt, azt megszépíti az idő ebben a négy lányban is, és jó hinni, hogy úgy volt. Nem is lehetett másképp. Elkezdenek mesélni,. egyik a másik szavait fűzi tovább. Kriszti a gyönyörű kék babáról mesél, ami a hálóterem asztalán áll, és amit apukája küldött Tengizből. Ibolya, aki 13 éves, cipőfelsőrész-készítő szeretne lenni és feltétlenül ír egy képeslapot 7 évig nevelőanyjának, Vésztőre; Estilla a bátyja üzenetét várja, hogy 'karácsonyra Veszprémbe mehessen, az ő körükbe; Kati pedig egyre csak azt hajtogatja: jobban érzi itt magát, mint otthon. Már tudják, hiszen régiek itt, hogy milyen lesz a karácsonyi este. A gyertya- fény, a csillagszórók, az ének: ezék a középpontjai a nagy készülődésnek. Meg a trükk: hogyan kell kicsenni egy-egy szem szaloncukrot, és visszacsomagolni ügyesen a sztaniolpapírt, hogy senki se vegye észre ... összenevetnek. Szinte „ki»kórusban” Az idő lepkeszámyakan siet és egy-egy nevetésnél mintha csak lebegne térben, időben, hangulatban. Egyszer csak megakad a szavam, nem is tudok már mit kérdezni. Csak érzem, hogy ezeknek a kislányoknak nincs is megfogható, el nem felejthető emlékük valamikori otthoni korácso- nyokról. Ki a felelős értük? Élik a maguk életét, most éppen a kultúrházba készülnek, hogy bábelőa'dást tartsanak a még kisebbeknek, hogy ők is adhassanak valamit, másoknak. Pedig nekik kellene kapniuk nagyon sokat. Mindig. Mindig. Sietnek és én is sietek. Amikor visszanéztem a kapuból az esős udvarra, aranyszobrot láttam ott. Hát mégis!? Sárgán csillogott az a szobor, belülről világított. Az volt a talpazatára' írva, hogy „SZERETET”. Aztán a sáros utca kijózanított. Sass Ervin A magyar származású Staller Ilonáról, olasz képviselőnőről és pornósztárról készült plasztikszobor 1990 júniusában, a Velencei Művészeti Biennálén. Szoborpartnere az az amerikai szobrász, Jeff Koons, akivel „Husika” állítólag hamarosan összeházasodik Nagy úr a szokás A beidegződés, a hosszú időn át űzött gyakorlat, főleg rossz szempontból. Olykor rádöbben erre az ember, mert valamin keresztül világossá válik például az, hogy az, hogy a mi népinek hirdetett rendszerünk mennyire nem volt az, inkább az ellenkezője. És nem kevés dologban ezt visszük tovább. Még a tévéműsorban is. Erre a gyengécske Apád, anyád ide jöjjön című műsor legutóbbi — ugyancsak halvány — produkciója figyelmeztetett. A „művészgyerekek” és szüleik látványa juttatta ugyanis eszembe az egyik francia csatorna, a TV5 egyes adásait. S az övék és a miénk közti különbséget. Míg tudtuk fogni a TV5-öt, többször elcsíptünk egy végtelenül kedves műsort.' Apróságok, kicsi lányok és fiúk léptek föl ebben, énekeltek, táncoltak, verseltek. A zsúfolt terem nagy-nagy elismerése, vagyis a közönségsiker közepette. Időnként a kamera megcélozta a sorok közt az éppen illetékes családot, s mi, sok millióan láttuk az izgalmukat, s egyben azt is, miként próbálnak még arcjátékukkal szinte segítve együtt játszani csemetéjükkel. S hogy milyen óriási boldogság nekik mindebben részt venni! láttuk, hallottuk azt is, hogy a műsor vezetője milyen könnyed bájjal cseveg, bánik a gyerekekkel. Akár kis hölgyek, urák lennének a szereplők. S az egészből- kisikeredett valami csodálatos hangulatú műsor — esemény —, amelyhez a pontozó gyerekek is hozzájárultak, mert ki más is bíráskodhatna itt, ha nem ők?! Több, gyermekeknek rendezett zenei vetélkedőt is végigélveztünk, de akár az előbbi esetben, itt sem volt egy sem olyan, ahol a szülők „rangja” jelentette volna a küszöböt. Így nem is lehetett senkinek sem az az érzése, hogy no lám, mekkora előny is a születés. Vagyis, hogy a művész szülők gyermekének már eleve kikövezett az útja az érvényesülés felé, a lehetőségek: a korai felkészítés és a ha- mari nyilvánosság által. Azok a francia adások minden külön utalás nélkül, ám érzékelhetően azt sugallták: szabad a pálya. Bárki ráléphet, ha megüt egy mércét. Úgy, ahogy ezt a demokráciáról elképzeljük, de egyelőre még csak szavalgatjuk, mert még erős a régi — úrhatnám? — beidegződés. Talán nem is csoda, mert a szokás nagy úr. Vass Márta MTL-f»tó
