Békés Megyei Népújság, 1990. nonvember (45. évfolyam, 256-281. szám)
1990-11-10 / 264. szám
1990. november 10., szombat IRODALOM—MŰVÉSZET ■kÖRÖSTÁJ Balogh Ferentz: Klasszikusan Nagy Mihály Tibor versei: Vert gyönyörország Mert vétek a te gyönyöröd, az örömöd is métely, húsodtól kárhozott a föld, és férgesül az étel, a fényedet halálból fontad, a ragyogásod átok, „ inkább leszek salakja pornak, mintsem a te virágod! De megrabol érzékiséged, már együtt kárhozom tevéled égő tüzpoklokon, de futnék bár hét messzeségnek, már nincs erőm elhagyni téged: erőd—gyalázatom. Az ősz hűvös asszonykeze Szeretem az utat a sínig, honnan kifut a nyár, a kopott peront, mely izzik, hol vágyódásom áll, a délután tört szemét szereti már szemem, az ősz hűvös asszonykezét borzongó ingemen, szeretem lomblengését, a kék suttogású estét, ahol halálom épül, a föld férgét, akinek lennék édes eledeléül. Molnár Lajos Mindenszentek szemetek föld alatti vizek forrása láthatatlan érként futyelünk arcotok sápadt novemberi Nap szívem a Hold értetek dobban Szentmihályi Szabó Péter A vén szív A vén szív is lüktet, ■ * a vén agy is gondol valamit. De sajnos, eladtuk szívünket, ■ elfeledtük az ész szavait. Am így, titokban, mintha nem számítanának az évek. Arany, tömjén és mirrha. Már csak névtelenül szeretlek Téged. Az utolsó emlék Merőlegesen tűzött a Nap a ház udvarára, s az ég tengerszín kékjében fehér vitorlájú bárányfelhők száguldva szelték át a messzeséget. A fejét a ház kerítésének rései közé dugta egy nagyocska fiú, és némán nézte a bent álló kicsiny, szőke, göndör hajú gyereket, aki értetlenül kémlelt körbe a kertben, majd nevetve körülszaladta a virágokat, melyek millió színben pompázva fordították fejüket a Nap felé. A kisfiú nevetve kiáltott: — Hol a Bobi, hol a Bobi? — A Bobi nincs, a Bobi elszökött, és nem jön vissza többé — hebegte az egyik feketébe öltözött asszony könnyeivel küzdve. A kerítésnél álló fiú még mindig állt, fejét a rácsok közé szorítva szemlélte az eseményeket, hátha odafigyel rá kis barátja. De az csak szaladt, szaladt, majd egyszer csak megállt egy szokatlanul nagy vakondtúrás előtt. — Nahát, mekkora túrás! Láttatok már ekkorát? Tata, Tata, láttál már ekkora túrást?— kiabálta bele a szélbe, mely belebújt torzonborz hajába, és kiáltását fölröpítette az égig. Az egyik fekete ruhás hölgy rosz- szallóan megcsóválta fejét, és így szólt: — Nincs Tata, Morzsikám. Tatának el kellett mennie — szólt nyugodtan, szinte merev csöndességgel. O már hozzászokott az elmúláshoz. A fiú arcát továbbra is a kerítésnek szorítva figyelte az eseményeket, száját félrehúzta. Nem értette, mi ez a játék. A kis szöszi megrántotta vállát, jelezve, nem érti a tacskó és nagyapja eltűnését, de ha így van, hát így van. Most hirtelen ötlettel vidáman beszaladt a házba, körbefutotta a bespalet- tázott, félhomályos szobákat, ahol a régi székek némán álltak egymás mellett, magukba zárva a múltat, az elszívott cigaretták kesernyés illatát, az elhaló sóhajtást, születést és halált, némán őrzik titkukat, a szerelem halk sóhajtását, s á boldogság beteljesült néma csöndjét. Befogadják a csöndes fekete gyászt, a fiatalság virgoncságát. mely a meg nem értésből, a tudatlanságból táplálkozik. Magukba zárják és hallgatnak az évszázados titkokról. Némán őriznek korokat, szellemeket. A kisfiú most újra kiszaladt a kertbe. Barátja pufók arcán piros nyomot hagyott a kerítés rácsa. « Elsötétült az ég, és föltámadt a szél. A szöszi fiúcska széttárta karjait, és ráfeküdt, hagyva, hogy belekapjon a hajába, és megcibálja a szőke fürtöket. Aztán elment a felhő, előbújt a nap, és mérséklődött a szél. A kölyökember megállt az udvar hatalmas fenyőfája előtt, mint törpe az óriás előtt. És a vén öreg, mely eddig felhőtlen boldogságának adott hűsítő árnyékot, most beavatta valamibe. A zöld lomb titkot súgott a fülébe, amit ő, csakis ő érthetett meg. Mert tiszta volt, mert tudatlan volt, és mert kicsiny gyermekszívében a fiatalság lángja lobogott. Csak állt, és nézte a fát. Majd némán megfordult, és lehajtott fejjel odalépett szüleihez, akik karon fogták, és megindultak vele a kapu felé. Buksi fejét még egyszer hátrafordította, és gömbölyű kis arcán két könnycsepp gördült végig. A fiú sem állt már ott a kerítésnél. A vén fa meghajtotta magát a 'távozó előtt. „Te vagy az élet, és te vagy a jövő. Légy boldog, bármerre jársz! Sok szerencsét, kisfiú!” Azóta a vén fát kivágták, a házat lebontották. Talán kis barátja is elfeledte már rég. De a fiú lelkében ott él az utolsó emlék. Kovács Árpád Az élet álom? Azt mondja a latin tapasztalat, hogy „Inter arma silent musae" azaz: háborúban hallgatnak a múzsák. Ha most olyasmit mondanék, hogy hallgatgatnak bizony manapság is, akkor meghökkentő lehetne a következtetés: tán csak nincs háború? Még a kósza gondolat is rettenetes, tehát nyilván nem erről van szó. Arról viszont igen, hogy elcsendesültek a művészetek, visszahúzódtak a művészek, és (milyen furcsa!) szinte le- söprődtek a könyvpiacról, a könyvárusok asztalairól az értékek, és elborította azokat a cifra-tarka értéktelenség, némelykor a szenny lihegő áradata. Egy nappal a halottakra emlékezés napja előtt írom ezeket a sorokat, amit önök, tisztelt olvasóim, november 10-én olvasnak majd. Tizenegy nap, ha eltúlozzuk, majdnem fél hónap, kérdés persze: változik-e addig valami is abban, hogy a művészetek, a lélek kincsei előbbre kerülnek a „toplistán”, ugyanúgy az írók és költők, képzőművészek, muzsikusok? Nem hiszek a Cassandrákban, írtam a közelmúltban, így aztán a jóslatokban sem, hogy így vagy úgy lesz; egy azonban biztosnak látszik: a hallgató múzsák majd azon az eljövendő november 10-i napon sem lesznek hangosabbak, és tovább bujdokolnak valahol vélt vagy várt, vagy ábrándokban létező, tündérhoni ligetekben. Különös, hogy az a művész, aki-szót kér vagy kap, vagy netán a televíziós kamera előtt beszélget arról, hogy ma, első szavában a nyugalom, a kiszámíthatóság ma még elérhetetlennek tűnő világába vágyódik, azt hiányolja, azt tűzi ki a remény első számú napirendi pontjává vívódásainak értekezletein. Mindezt mondhatnám persze harmóniának is, melyre az önmagát már értő ember teljes szívével és értelmével törekszik, mert tudja, hogy a harmónia minden magyarítása nagyszerű: az összhang, a kölcsönös megértés, a béke, az ellentét nélküli, barátságos jó viszony: mind azonos a harmóniával. És, hogy mainapság ezek mind a remények régióiban találhatók, jelzi: milyen messzire is vagyunk a nyugalomtól az élet kiszámíthatóságának aranykorától. De van-e ilyen aranykor? Lehet-e? Ha azt mondanánk, hogy nincs, félrehajítanánk az élet megtartó erejét, mely minden korokban egyenlő azzal, hogy hiszünk az értelmében, a legmélyebb keserűségek, kilá- tástalanságok közepette is. Hogy jön ide a művészet? A lélek tápláléka? Hogy jön ide a „hallgató múzsa” még akkor is, ha csak elhallgat és nehezen jut szóhoz bajaink áradatában? Egyszerű. Úgy, hogy az élet minőségének legjobb szeizmográfja, ha a költő verset ír, ha a festő képet fest, ha a szobrász szobrot farag, ha megüti a lelkünket és maradásra bírja a muzsika, ha emberi kicsinységünk és óriásságunk tudatára ébreszt a színpadi szó: ,MHy csodás s megfoghatatlan álomlátás a mi létünk! Káprázat csak káprázatban, amit végigélni vélünk. Álmodunk, s azt hisszük: élünk!” És ha már majd nem is csak álmodunk, mint azt Calderón írja? Az már egy újabb aranykor határszéle lesz, talán. De mikor? Mikor? Mikor? * „ . Sass Ervin Utassy József Csillagok parazsánál Hamubundában hál a tűz, a tőke hold ágát siratja, pajta előtt pipál a csősz, kalapja van, kerek kalapja. A csillagok parazsát nézi, szítja szúrós tekintetével, és látja Istent, s kérve kéri: ne haljon meg ezen az éjen! Balogh Ferentz: Serrano mester portékái Toledóban
