Békés Megyei Népújság, 1990. nonvember (45. évfolyam, 256-281. szám)

1990-11-10 / 264. szám

I 1990. november 10., szombat BELPOLITIKAI ÉS KULTURÁLIS MELLÉKLET „For a change” Az ember egyedül is képes megváltoztatni a világot! Négy hónap egy idegen országban, egyszerre lehet villanásnyi, de irdatlan hosszú is. Ám legyen így vagy úgy, rengeteg élmény érinti, gazdagítja az embert. Augusztus óta sokan kér­dezték: kikkel találkoztam, s mi tette a legmélyebb be­nyomást? Mindig gondolko­dás nélkül válaszoltam; Mi­chael Lowe újságíró jut eszembe elsőre. Találkozá­sunkhoz „természetesen” a véletlen szerencse segített hozzá, mint annyi minden­hez a krónikást életében. M.ár összekészítettem bő­röndjeimet, amikor kinti kedves ismerősöm, Steve Bo- hus telefonált. (Róla annyit érdemes tudni, hogy annak idején azért választotta Lon­dont egy országos szerv inst­ruktoraként, mert úgy vél­te, a szovjetek ölelő karjai­tól sohasem lesz módunk el­szakadni.) Mr. -Bohus egy találkozóra invitált, ismer­kedjek meg egy érdekes, ál­tala is respektált mozgalom­mal, méghozzá angol kollé­gám segítségével. Egy számunkra szokatlan, az ottaniaknak azonban ab­szolút természetes helyen, nevezetesen a Maida Vale földalatti-állomás közelében, egy húszemeletes bérház tö­vében elterülő park közepén ültünk le. Talán mondanom sem kell, a pázsitra. Nyu­godtan tehettük, mert az an­golok azt is komolyan ve­szik, hogy a parkba kutyá­val bemenni tilos ... Bekapcsoltam a magnót, Michael pedig mesélni kez­dett. — Talán találkoztál már ezzel a fogalommal, vagy in­kább jelmondattal: For a change, vagyis Egy válto­zásért. Ennek a mozgalom­nak az a lényege, hogy az ember egyedül is képes ten­ni a világért, annak saját képére történő változtatásá­ért. Minden embernek van egy küldetése, s előbb-utóbb találkozik a pillanattal, ami­kor rájön, hogy a természe- . tes és közönséges földi teen­dők mellett másra is hiva­tott. Valami többre, minő­ségibbre. A legtöbben'ezt a vallás segítségével találják meg, de jómagam úgy vé­lem, nem biztos, hogy kü­lönben nem fordul az illető a kelleténél jobban egy más világ felé. Én tizenöt éves koromban jöttem rá, hogy okvetlenül közelebb kell ke­rülnöm, pontosabb nevén, a Moral Rearmament mozga­lommal. Ne gondoljon vala­miféle megfoghatatlan, misz­tikus eszmerendszerre, mert tulajdonképpen . nagyon is gyakorlati értékekről van szó. Európa olyan, mint egy keresztrejtvény, amelyen akad néhány kitöltetlen kocka. — Bizonyára megalapoz­ták ezt a hagyományok. — Mondok is egy példát. Eléggé közismert, hogy a második világháború után a németek és a franciák egy­máshoz való közeledésének elősegítésében jelentékeny szerepet vállalt a mozgalom, még azt is merném monda­ni, hegy összebékítésében. Aztán említhetném Zimbab­we esetét, ahol a békés át­menethez sikerült hozzájá­rulni a magunk módján. Kü­lönben a mozgalom valóban építhet hagyományaira. „Fel­találója” Frank Buchmann lutheránus tiszteletes, aki amerikai állampolgár, de igazából világpolgár. Szá­momra azért is hatott erő­sen e rendszer központi gon­dolata, mert, szemben más eszmékkel, működőképes és cselekvésre ösztönzi az em­bereket. — Figyelemre méltó és iz­galmas, amit mond, de vala­hogy a mi gondolkodásmó­dunk szerint mégis nehézen képes, úgymond szelet csap­ni maga körül.. . például milyen -kommunikációs rend­szer mozgatja? — Csak azért véli így, mert keveset tud róla. Az állandó kapcsolattartást a Moral Rearmament Magazin biztosítja, mellesleg ennek a lapnak a hírrovatát szer­kesztem. Havonta jelenik meg, többnyelvű, nyolcezer példányban készül, és száz­nál is több országba jut el. Feltétlenül és szenve­délyesen hiszek az egy­séges Európában Készül Közép-Európában is. itt van nálam például ez az orosz nyelvű kiadvány. Csak néhány címet olvasok fel belőle: „Állampolgári diplomácia”, „Családi élet”, „Hogy tetszik a belépés?” Űjságlevélnek is nevezhető ez a kapcsolat. Azt nem mondom, hogy ideális for­ma, éppen ezért még sokat •kell tennünk azért, hogy előbbre jussunk, főként az úgynevezett nagyvárosi gon­dokkal szemben vagyunk majdhogynem tehetetlenek. Bizonyára tudja, mire gon­dolok: a faji viszonyokra, a kábítószer-problémára, a lakáshelyzetre. Azonban bi­zakodással tölt el bennün­ket, hogy sokan vannak, akik képesek összefogni, és szorosan együttműködni. Valójában az újság legtöbb cikke azzal foglalkozik, hogy bemutasson követendő példákat, jó cselekedeteket. Ilyen szempontból egyébként igencsak eltérünk a mai, na­pi újságírástól, igazán nem a szenzációkat keressük... De van itt még valami! Ma­Michael Lowe: „Higgyenek önmagukban!” A szerző felvétele gammal hoztam egy másik újságcikket, amelyben Ho­ward Grace tanár számol be sajátos vállalkozásának ta­pasztalatairól. Ő Newburyben él, és egy évre felhagyott a tanítással, alkalmi felolvasó­csoportot szervezett, ás nya­kába vette az Egyesült.Ki­rályságot. Hatodik osztályos diákok között tartottak elő­adásokat a mozgalom eszmé­it nemesítve-szélesítve. Negyvenhat helyen járt, s eközben előadták saját egy- felvonásos darabját is, amelynek megírására a Mo­ral Rearmament eszméiből származó felismerés késztet­te ... Körülményeit tekintve nem volt egy weekand Ho­ward számára, családját kényszerült otthagyni a misszió miatt, jelentős köl­csönökkel, de úgy érezte, a felismerés nyomán vissza- tarthatatlan. Viszont cserébe hallatlanul érdekes tapasz­talatokat szerzett. Jóval ké­sőbb levelet kapott például gyerekektől, akik megkö­szönve a találkozást, három órán át beszélgettek az elő­adás után, életük céljáról, amit a nagyszerű, az ő fo­galmazásukkal, hitkaland váltott ki belőlük. Újfajta gondolkodásra késztette őket, felkavaró érzés lett úrrá rajtuk. Hogy mit is tudná­nak hasznosabban tenni ezentúl...! Egy New Cast- le-i, matematikát tanító osz­tályfőnök reagálása: „Az előadás utáni vita fogott meg különösen, s ennek nyo­mán gondolkodtam el a fe­leségemmel, vajh, a kiegyen­súlyozott családi élet, tisztes foglalkozás, a megélhetés elegendő-e, hogy elmond­hassuk — értelmesen él­tünk?!” Nos, én magamnak az egészből azt szűrtem le, hogy ennek a Grace-féle előadás- sorozatnak milyen erős perspektívabővítő hatása volt. Ilyen témájú cikkek al­kotják lapunkat, de szeret­ném újólag hangsúlyozni, hogy ne képzelje valamifé­le zárt szervezetnek a mien­ket, tagnyilvántartással, egyéb formális jegyekkel, költségvetéssel, noha egy­házi eredetű anyagi alappal rendelkezünk. Ez segített például megszervezni azt a nemzetközi találkozónkat is, amelyet a Ayár közepén a svájci Gauxban tartottunk. — Michael! Rendkívül kí­váncsi lennék arra, mit tud Magyarországról! — Nemrég jártam Buda­pesten, igyekeztem tovább ismerkedni az Önök szép ha­zájával, de ahhoz túl keve­set tudok még, hogy most megbízható véleményt al­kothassak. Azért, bizonyos benyomások természetesen engem sem hagytak hidegen. Például megfigyeltem, hogy íhilyen bátrak az emberek, de ugyanakkor mennyire fá­radtak és gondterheltek. Vé­leményem szerint nagyon nagy szükségük lenne má­sok barátságára, segítségére, úgy értem a nyugat-európai- népek támogatására. A kapitalizmus az em­berekben való változás nélkül nem lesz Jobb, mint a kommunizmus. És nagyon fontos, hogy higgyenek önmagukban! Én feltétlenül és szenvedélyesen hiszek a kontinensegység­ben. Egyelőre azonban Eu­rópa olyan, mint egy ke­resztrejtvény, amelyen né­hány kocka kitöltetlen. Mel­lesleg akad aggodalmam is a kis Magyarországgal szem­ben. _ 7 — Túlságosan is nyugatra tekintenek, azt hiszik, a kapitalizmus választ ad minden problémára. Figye­lembe kell venni, hogy a kapitalizmus erős erkölcsi keretek között működik, ám ez a keret 'szétesőben van nyugaton is. Ha megnézi egy kicsit közelebbről Londont, akkor nyomban rájön-, mire is gondolok. Michaelnek igaza van. Mi­ként abban is, hogy nem pusztán a vallási keretek fe­lelnek meg egyedül arra, hogy új felismerésekre jus­son az ember. Különben is, el kell fogadni a keresztény­ség egyik alapeszményét, mi­szerint .valahogy minden­képp megtalálja az ember Isten vezérlő erejét az élet­ben. Lehet, hogy Krisztus­nak képzelve magát, szónok­lat közben, hokedlin állva a Hyde parkban, de lehet, hogy éppenséggel a Morál Rearmament mozgalom ré­vén. Tulajdonképpen egyedül az a fontos, hogy általa job- buljon a világ. Fábián István­Politikai töprengés Nem nagy öröm, legfeljebb elégtétel- ha azt, amit mon­dott, vagy gondolt „a kisember” az egyszerű állampolgár, később „a nagyok”, a vezetők is megismétlik. Vagyis rá­jönnek arra — csak általában már későn —, mit hogyan kellett volna értékelni vagy tenni. Az utóbbi 10-20 esz­tendő erre bőven szolgál példákkal. Hogy csak kettőt említsek a múltból: az 1973-as olajárrobbanást és Nagy­marost. Az emberek tömegének más volt a véleménye, mint a hivatalos. Nem azért, mert okosabb politikusok vagy közgazdászok lettek volna- mint az illetékesek, pusz­tán a józan ész okán. A történelem őket igazolta. Sorra- rendre nekik lett igazuk — sőt káruk — a politikai vak­sággal szemben. Hogy semmire sem mentek vele, hogy a csődtömeg az ő nyakukba szakadt — az más kérdés. A politikai rendszerváltás azt a reményt is hozta, hogy vége lesz az említett ,-kettős látásnak”. Hogy akik most •vezető szerephez jutottak, jól ítélik meg az adott hely­zetet, s cselekvéseiket ehhez igazítják, s nem kell újból megélni azt, hogy létfontosságú dolgokat másként látunk mi, és másként látnak ők. Sajnos azonban a történelem ismétli önmagát. Nem kevesen mondhatják most, amikor a kormányfő, de egyes pártok vezetői is hajlanak a tény­leges nemzeti összefogásra- hogy hiszen én már az első perctől kezdve ezt akartam, ezt szerettem volna. Igen, ezt mondják azok, akik oly nagynak látták a veszélyt, a bajt, hogy az nem bírja el a pártviszálykodást, és az új Parlamenttől és kormánytól azt várták el, hogy ha elhá­rítani nem is tudja, de csökkenteni képes lesz. Ehelyett a kormánykoalíció és az ellenzék hevesnél hevesebb, oly­kor gusztustalan „vitáit” láttuk, az összefogás legcseké­lyebb jele nélkül. Azzal a jelszóval, hogy a demokrácia úgy demokrácia, ha váltógazdaságra épül, vagyis hol az egyik, hol a másik nagy párt kormányozhat. Az állampolgárok józanul gondolkodó része — és még­iscsak ez a többség — másként vélekedett. Tudta, vagy sejtette, hogy mi nem egy több száz éves demokráciában élünk, mint az angolok, sőt még több évtized sem áll a hátunk mögött, mint a nyugatnémeteknek, csupán a kez­dő. lépéseket tettük meg méghozzá elképesztően keserves körülmények között. A helyzet tehát rendkívüli, s ennek megfelelően kellene rá reagálni: minden tisztességes erő összefogásával hozzálátni a gazdaság rendbetételéhez. El­készíteni az alapokat: megteremteni a kereteit az állami tulajdon lebontásának, ami bár nem megy máról hol­napra, de ha nem fogunk hozzá, vagy csak felemásan, később sem lesz belőle semmi. Pedig ezen áll vagy bu­kik minden, az egész létünk, mert az igazi rendszervál­tás: a gazdasági. Nem szemrehányás akar ez lenni — bár joggal lehet­ne —, hanem csak annak érzékeltetése, hogy furcsamó­don megismétlődött a múlt: másként láttunk lent- mint fent. A különbség pusztán csak annyi volt, hogy míg ré­gen csak otthon vagy megbízható baráti társaságban mondhatták el véleményüket az emberek, a közelmúlt­ban és most lehet beszélni, sőt írni is bármiről. Ha a foganatja el is marad. Mert elmaradt például a Szovjet­unióval szembeni viselkedés tekintetében is, holott nem egy külföldi magyar, ’56-os és régebbi emigránsok is fi­gyelmeztettek: nem lehet úgy megsérteni egy szomszédos óriási országot ereje gyengültén sem, ahogy az sorozat­ban történt. Érzelmi indokok ugyan bőven adtak rá okot, ám ez a politikában, a hivatalos kapcsolatok terén rossz tanácsadó^ Abban, felelős személyek legalábbis, csak a józan megítélésre hagyatkozhatnak, itt elsősorban arra- hogy ha tetszik, ha nem, közvetlen szomszédok vagyunk és maradunk. S arra még, hogy egy ekkora nagyságú ke­reskedelmi partnerről nem mondhatunk le, inkább meg­felelő módot kell keresni és találni hozzá. Most már, fő­leg az olajproblémák hatására, fent is kezdik kapizsgál- ni ennek az igazát, s változni látszanak a kapcsolatok. Az elmondottakhoz — a fent és lent aszinkronjához — az is hozzákívánkozik a sejthető, igazság kedvéért, hogy más valamit látni és más cselekedni. Hogy a múlt és a közelmúlt ballépéseit feltehetően nem a látásvakság okozta- hanem a cselekvési önkorlátozás. Ez a kádárt időkben a magyar állampárt feltétlen alárendelését, de legalábbis igazodását jelentette a szovjet egypárthoz: de­mokráciánk kezdetén pedig a több párt vetélkedési kény­szerét. Az egymás utáni választásokon való jó szereplést, megerősödést. Ez ugyan nem mentség, csak magyarázat, s talán remény arra, hogy most már a lényegre fognak koncentrálni. Vass Márta Bukaresti tiltakozás magyar iskola ellen Szerdától nem látogatják Bukarestben az Ady Endre Líceumot a magyar nemzeti­ségi tanulók. Erről az iskola szülői közössége döntött, mert az iskolában nem biz­tosítják az oktatás zavarta­lan menetét. November 5-én a líceum két román tannyelvű osztá­lyának fiataljai elbarikádoz- ták az iskola bejáratait, meg­gátolták, hogy a magyar nemzetiségi tanulók és ta­nárok belépjenek az épület­be. A közzétett nyilatkozatban a szülői testület leszögezi — az illetékes fórumokhoz, tan­felügyelőséghez, az Oktatási Minisztériumhoz, a képvise­lőházhoz és szenátushoz, sőt románia elnökéhez eljutta­tott valamennyi felhívásun­kat és beadványunkat .kö­zönnyel fogadták,- megnyug­tató intézkedéseket nem hoz­tak az illetékes szervek. A bukaresti magyar tannyelvű iskolával összefüggő kérdé­sek «már túlléptek az okta­tás tárgykörén, s ezért in­dokoltnak tartjuk, hogy a helyzet rendezésére felhívás­sal forduljunk a román kor­mányhoz, a hazai és külföl­di demokratikus szerveze­tekhez. A magyar tahulók a ki­alakult helyzetben arra kényszerültek, hogy az egyik belvárosi református temp­lomban keressenek menedé­ket. Ott' gyülekeznek, és ta­náraikkal együtt órarend sze­rinti iskolai foglalkozásokat tartanak.

Next

/
Oldalképek
Tartalom