Békés Megyei Népújság, 1990. nonvember (45. évfolyam, 256-281. szám)
1990-11-17 / 270. szám
1990. november 11., szombat o Egyelőre nem emelkednek a térítési díjak Ha az óvoda bezárna... ök szerencsére még mit sem értenek a „magasröptű politikából”! Nemsokára hozzák az ebédet, ez a lényeg, semmi más Fotó: Fazekas Ferenc Az országos sajtó szinte naponta foglalkozott a problémával: lesz-e drasztikus óvodaidíj-emelés? Az eredeti hír — miszerint ,,a pénzügyi tárca hajthatatlan” és az állami költségvetés „leveszi a kezét” az óvodákról — szerencsére nem igaz. Sőt! Ha már ekkora „cirkusz” lett a nem teljesen egyértelmű önkormányzati törvénytervezetből, az illetékesek (a művelődési és a pénzügyi tárca) újraértékelték az óvodai támogatások ügyét, s ennek során az eddigi személyenkénti 4180 forint helyett 15 ezer forint gyermekenkénti támogatást ígértek az intézményeknek. Ez azt jelenti, hogy ezt a háromszorosára emelkedett összeget az önkormányzatoknak mindenképp biztosítaniuk kell az óvodák részére. (Természetesen, ha lehetőségük van, ezt saját bevételeikből ki is egészíthetik.) A teljes igazsághoz tartozik, hogy itt lényegében az önkormányzatokhoz jutott központi pénzforrások átcsoportosításáról van csupán szó, és nem a pénzek emeléséről! Akárhogyan is, egy dolog mindenképp megnyugtató: a szülőknek nem kell többet fizetniük! mint eddig. Az óvónők azonban még mindig nem mernek hinni. „Nem zörög a haraszt, ha nem fújják. így volt ez a benzináremelés előtt is. Nem igaz, nem igaz, aztán mint derült égből a villámcsapás, egyszeriben alapja lett a szóbeszédnek” — mondják többen is. Reméljük, ezúttal tartós marad a legutóbbi megállapodás. Mindenesetre jó tisztában lenni az esetleges következményekkel. (Volt már rá példa ugyanis, hogy egy kormány nem mérte fel ezeket előre!) Mi most megtesz- szük. Ködös novemberi délelőtt van, amikor megállunk a sarkad! 5. számú óvoda előtt. Sarkadi nyelven szólva ez az úgynevezett cigányóvoda, hiszen zömében cigány szülők gyermekei járnak ide. A négyéves Horváth Misiké épp most gyógyult ki a torokgyulladásból, édesanyja kézenfogva hozza. Elképedve hallja tőlünk a hírt, miszerint úgy volt, hogy emelik az óvodai térítési díjakat. Rövid fejcsóválás után árad belőle a szó: — Tizenhármán élünk otthon. Apám, anyám, a testvéreim, meg a kicsik. Négy gyerekem van, kettő ide jár, ebbe az óvodába. Mivel nagycsalád vagyunk, én kedvezményesen fizetem az óvodai díjat. De ezt is csak úgy hozom be mindig, mintha a fogamat húznák. Több mint 600 forint. Képzelje csak el! Az uram elhagyott, nekem meg nincs munkahelyem. Jelentkeztem én már mindenhol, de hát most munkahelyhez jutni...?! így aztán elállók a magyarokhoz. Vizet hordok, takarítok, mikor mi adódik. De ez is csak egy-kétszáz forint. Van olyan nap, hogy otthon nincs mit enni. Ezért is örülök, hogy Sanyi meg Misiké ide jár. így tudom: ők legalább naponta háromszor esznek. S bár sejtem a válaszát, mégis megkérdezem: — Mi lenne, ha többet kellene fizetniük az óvodáért? — Hát kivenném őket! — bólint határozottan. — Igaz, sajnálnám, ipert Itt nagyon sokat tanulnak... Szépen beszélnek, énekelnek... De hát a pénz nagyobb úr! Mást nem tudok mondani. Kivenném őket és buták maradnának ... Később aztán még egy gondolata támadt a fiatal anyukának: Juhász Károlyné: „Ha pedig ez az óvoda bezárna, a gyerekek elkallódnának” — ... Vagy összefogna a cigánysor, és mivel nekünk vonatra nem telik, gyalog mennénk tiltakozni a Parlament elé! Mint a taxisok... Juhász Károlyné vezető óvónő hasonló aggodalommal beszél egy díjemelés esetleges következményei ről: — A volt tanácsnak, a családsegítőknek és nekünk nagyon sok munkánk van abban, hogy ezek a gyerekek bejöttek az óvodába. Annak pedig, hogy óvodába járnak, igen látványosak az eredményei. Sokkal kevesebb kisgyerek kerül közülük a kisegítő iskolába, és amire nagyon büszke vagyok, 1985 óta hat kis óvodásom lett kitűnő tanuló. Nem is tudom, mi lenne a gyerekekkel egy esetleges díjemeléskor. Mert hogy bezárnánk, az biztos. Mostanában szerencsére nem jellemző, de korábban volt olyan időszak, hogy 30-40 ezer forintos hátralékokkal zártunk. Sokan ugyanis a jelenlegi óvodai díjakat sem tudták már befizetni. Ha pedig ez az óvoda bezárna, a gyerekek elkallódnának. S meggyőződésem, hogy ezáltal legalább 30< évet lépnénk vissza! Ottjártunk napján éppen ez ügyben tárgyalt az ön- kormányzat pénzügyig ellenőrző bizottsága az érintett intézmények vezetőivel. Szerencsére ekkorra már tudni lehetett: nem igaz a hír, hogy..., s így tervezni is könnyebb volt. Az eredmény pedig a lehető legpozitívabb : a pénzügyi ellenőrző bizottság a kötelező kedvezményeken túl valamennyi intézmény által benyújtott szociálpolitikai kérelmet is támogatni tudja. Ezzel teljesült Juhász Károlyné álma is, hiszen óvodájukban ezentúl minden kisgyerek 50 százalékos kedvezménnyel étkezhet. (A 46 óvodásuk közül ugyanis 10- en nem részesültek a normatív támogatásban.) S bár az „áment” majd az önkormányzati testület egésze fogja (kimondani, Kovács László, a polgármesteri hivatal művelődésügyi főmunkatársa szerint ezúttal nyugodtan ihatunk a medve bőrére. Júniusig legalábbis. Akkorra ugyanis kiderül: egy esetleges 40-50 százalékos infláció nem kényszerí- ti-e mégis az állami költségvetést s az önkormányzatokat arra, hogy megemeljék az óvodai térítési díjakat. Volt egyszer egy műkedvelő „mozgalom” A mozgalom azért került macskakörömbe, mert amikor olyan sokan műkedve- lőztek ebben az országban, hogy tényleg annak lehetett volna nevezni, ezt a szót ki sem ejtette senki. Divat vagy inkább kötelező elnevezés csak jóval később lett, amikor már hivatalosan színjátszóknak nyilvánították az addigi falusi, városi műkedvelőket. Azokat a fiatal lányokat, fiúkat és az ifjú házasokká letteket, akik szórakozásból színdarabokat tanultak be, s egyszer-kétszer lejátszották valamelyik kocsma vagy vendéglő színpadán. A mi falunkban azt mondták: a száliában. Majd amikor már két, nagytermes kocsma lett, akkor vagy Kecsénél, vagy a Tótasszonynál. Az utóbbin a Szarvasról Gádorosra telepedett Litauszki Zsuzsika nénit értette mindenki. Nála inkább a paraszt- és iparostársaság műkedvelőzött, Kecsééknél meg az úribb fajta. De tisztán egyiket sem lehetett összehozni, a keveredés volt a jellemző. Lehetett is, mert az ifjúság több helyen is megfordult. Nem kevesen érezték otthon magukat a Polgári Olvasókörben, a Katholikus Leány- vagy Legényegyletben, meg az iskola Ifjúsági Körében vagy a Protestáns Otthonban. ■ Hogy a Nőegyletet el ne felejtsem és persze az Iparosok és Kereskedők Körét sem. Talán még ezeknél is többféle egyesület működött a mi ötezres lélekszámú falunkban, s hozzá kell tennem, hogy mindegyik saját könyvtárral rendelkezett. Ezek a könyvtárak hivatalosan vasárnap délután nyitottak ki, de mivel az egyesületi élet — legalábbis ősztől tavaszig — szinte minden este zajlott, s a könyvtáros is ott töltötte az időt, nem volt akadálya a sűrűbb könyvcserének. Visszatérve a műkedvelőre, nem voltam egyedül, aki már kisiskolásként színpadra lépett. Mindig akadt ugyanis olyan színdarab, amelyikhez egy-két gyermek- szereplő is kellett. Ennek köszönhetően hamar megtanulta az ember, hogyan kell a világot jelentő deszkákon természetesen mozogni, beszélni. Ezek a fellépések az illető életbeli fellépését is formálták: elfogódottság nélkül tudott viselkedni idegen társaságban vagy bármely hivatalos helyen. A modora simább lett, öntudatlanul is volt önbizalma, tartása. Nem hebegett, habogott, hanem nyugodtan előadta jövetele célját, vagy ha addig ismeretlenek közé került, nem ült kukán, szó nélkül és nem cserélte össze idegességében a kezét a lábával. Persze távol állt tőlünk, hogy bármi pedagógiai céllal műkedv előzzünk, ilyesmiről fogalmunk sem volt nekünk, meg az előttünk járóknak, csak az időtöltést és a szórakozást kerestük. S nem csak falun és nem csak a század első felében. Elég arra utalni, hogy a békéscsabai kőszínházat a múlt évszázadban az itteni műkedvelők előadásával nyitották meg. Ugyanis a híres Krecsányi-társulat a délvidéki árvíz miatt nem tudott a megnyitó kitűzött napjára ideérni. Így fordult elő aztán, hogy az ő első fellépésük a színház második megnyitója lett. Mint említettem, szó se volt bármiféle népművelő mozgalomról, a műkedvelő előadások rendezése úgyszólván elemi emberi igényt elégített ki: az életrevaló fiatalság nyilvánosság elé lépését. Azt, hogy megmutassa, mit tud, mire képes. Am ez is csak egy része a valóságnak, mert bár fontos volt a produkció és a siker, de a dolog igazi vonzerejét a felkészülés, a próbák adta esténkénti találkőiás jelentette. Már a darabválasztás, a szereposztás esemény volt, a betanulás során pedig mindig történt valami. Szerelmek szövődtek, estek át válságon, netán szétmentek és újak léptek a helyükbe. Barátságok jöttek létre, erősödtek meg. No és a vidámság, a sok tréfa és bolondozás, a komoly munka mellett, amit általában egy-egy, a színházat szerető tanító irányított. Vagyis rendezte az előadást, a háromfelvonásos prózai darabot, ritkábban operettet. A siker sohasem maradt el. Néha került csak sor második előadásra, de arra az egyetlenre sokáig emlékezett mindenki, még aki lábujjhegyen szorongott valahol hátul, az is. Egy-egy télen két-három színdarabhoz ülhettek be a nézők — a belépti díj leginkább jótékony célra ment —, de igazi társadalmi esemény minden évben a nőegylet szilveszteri tarka, műsoros teaestje volt. Ezt az előadást pedig évről évre Juliska néni, a már nem fiatal és igen terebélyes óvónő rendezte. Alig lett vége és már elkezdte gyűjteni a humoros jeleneteket — kabarédarabokat —, hogy a három legjobb ismét a műsor gerincét képezze. A többi szám táncból és énekből állt. December első napjaiban mindig izgatottan vártuk a levélkét Juliska nénitől, hogy mikor menjünk a megbeszélésre. S már számítottunk a jó szerepekre. S azt is tudtuk, hogy Kis Pali, a kovács, aki született nevettető volt, most is így fog szólni: óvó néni, kérem, én két-három mondatnál többre nem vagyok képes... Nem is kapott többet, de az fölért oldalakkal, mert a legnagyobb kacagást váltotta ki vele Pali. Az égi kabaré nézőiből talán most is... Olyan ma már az egész, mint egy mese. Egyszer volt, hol nem volt... Hogy mégis gyönyörű valóság volt, a korán sötétedő esték juttatták eszembe azokat a régi estéket, amikor sietve meggyújtottuk a kis viharlámpákat és elindultunk, ha esett, ha fújt, a hepehupás járdákon a próbákra. Mert otthon tartani semmivel sem tudtak volna a szüléink. De nem is akartak. Vass Márta Szinte hihetetlen! Hol van ilyen csend? GAL EDIT FELVÉTELE Magyar Mária
