Békés Megyei Népújság, 1990. október (45. évfolyam, 230-255. szám)

1990-10-21 / 248. szám

1990. október 21., vasárnap NÉPÚJSÁG o Ismerkedjen a székely népi kultúrával! o A Népújság exkluzív sorozata Tányérok, korsók Erdélyből Ahogy más tájegységek­ben, úgy Erdélyben is a né­pi művészetnek tömegalapja van. Él a hagyomány! Füg­getlenül az ipari haladástól, a hagyományőrző tájegysé­gek közösségei saját ízlésük szerint készítik, szövik, varr­ják, faragják, korongozzák a kettős szerepű tárgyaikat. Minden esetben a tárgyak használatiak, de maradékta­lanul magukon viselik a szé- kelység sajátos ízlésvilágá­nak díszítését is. Az egész alkotómozgalom a hagyomá­nyok ismereteiből indul ki. A népi tárgykészítés és dí­szítés több területének tár­gyai. mint a csergék, rakot- tas szőnyegek, abroszok, té­rítők. törülközők, népi vise­leti darabok, párnák, vessző­ből. szalmából és háncsból készült kosarak, szatyrok, kalapok, faragott bútordara­bok. kisebb tárgyak, cserép­edények, mind-mind hagyo­mányos használati tárgyak­nak készülnek. A ráadás­ként a díszelgő motívumok értéke emeli művészeti ér­tékrangra ezeket. A motívu­mok (virágos és mértanias) színe, elhelyezése, tömörsége megemeli a díszítés fokát, esztétikai értékét. A tárgyak díszítését — a népi művészetet — tudatos társadalmi közösségi indíté­kok tartják fenn. Nagy Im­re festő naplójegyzetében és föl jegyzéseiben a népművé­szet tömegalapját a követ­kezőképpen fogalmazta meg: ..A népművészet a nép éle­tét fejezi ki, a mindennapi­tól az ünnepiig, a szerelem­től a halálig. Élete életét formálja, s annak termése a dalban, a balladában (...) és a nép többi művészeti alko­tásában jutott el az érettsé­gig”. A napjainkban készülő tárgyakat az alkotók tagozó­dása szerint több csoportba soroljuk: egyéni alkotók ha­gyományos munkái, a házi­iparban és a kisiparban dol­gozók alkotásai. Függetlenül forrásaiktól, a tárgyak ké­szítésénél minden esetben a célszerűség és az anyagsze­rűség szempontjai érvénye­sülnek. Ezek az alkotások részei­ben és egészében is magu­kon hordozzák a jelenlegi generáció tudatos részválla­lását, a népi hagyományok megőrzésének hármas fel­adatát: a megismerést, az át­vételt és a továbbadást. Amikor a hagyomány to­vábbviteléről beszélünk, szól­ni kell az újítás lehetőségei­ről is. Az újítás jelensége az esz­tétikailag elfogadható krité­riumok kereteiben jelentke­zik, vagyis a tárgyaknak az új igényekhez való igazodá­sában látható, észlelhető és határozható meg. Az újítá­sok (formák, méretek,- szí­nek) nem hallgatólagosak, hanem az alkotók tudatos mértéktartó megnyilvánulá­sai. Még a merészebb újítá­sok közepette sem- változhat a tárgykészítés anyaga, fo­lyamata, eszköze, nem be­szélve a már fent is emle­getett célszerűségről. Ebbe a körbe azok a tár­gyak tartoznak, amelyek el­sősorban formailag illeszked­nek az új lakáskultúrához és használati igényekhez, az emberi igényekhez. Ma a szőttes, a vayrottas térítők, falvédők, párnák, szőnyegek, csergék az új típusú lakások és bútorok méreteihez és színeihez találóan készül­nek. A szőttesek igazodása az új igényekhez aránylag rö­vid idő alatt lejátszódott. A rakottas (festékes) szőnye­gek, gyapjúcsergék, szedettes szőttesek egész sora kerül ki az alkotók műhelyéből. A hagyományőrzés teljes be­tartásával készültek olyan szőnyegek, csergék és más szőttesek, amelyek a legkü­lönbözőbb és a legigénye­sebb lakásokban is betöltik kettős szerepüket. Hasonló látásmódban ké­szülnek a faragott és festett fatárgyak, a bútorok: székek, asztalok, ágyak, előszobabú­torok, lámpatestek stb. A fa­ragott és festett tárgyak, bú­torok megfelelő helyet kap­tak a korszerű lakásokban, a hétvégi házakban, minden emberi környezetben. A fazekasság hagyományos megtartása is megfigyelhető az alkotási folyamatban. El­sősorban használati szerepű cseréptárgyak készülnek. Az újítás jelensége a fazekas­ságban a tárgyak használati szerepének fokozásában je­lölhető meg. A cserépedé­nyek hagyományos falusi szerepkörén kívül megjelen­nek az urbánus igények ki­elégítésére is alkalmas tár­gyak, igazodva az új funk­cióhoz. Addig, amíg a vizes­korsók minden esetben meg­maradnak a hagyományos vízhordó edény szerepében, addig a cseréptálak, tányé­rok. kancsók, kalácssütők, hússütők és más edények méretei, formái az új lakás- kultúrához igen jól illesz­kednek. Gyakori látni a cse­répedényt hasonló üveg-, porcelán-, fém- és műanyag edények társaságában, min­den típusú háztartásban. Sőt, egyes cserépedények haszná­lata nélkülözhetetlen a jó háztartásból, még a teflon­edény korában is. A hagyományos erdélyi né­pi tárgykészítés körébe tar­toznak továbbá a vessző-, háncs- és a szalmafonatok. Egyes tájegységekben régi használati tárgyak sorát ké­pezik a kosarak, kalapok, újabban pedig a vesszőfo­natból készült bútorok. A fonatok esetében a funkcio­nalitás mellett a tárgyak új- szerűekké és szebbé éppen formáikban váltak. A házi­ipartól származó vessző-, szalma- és háncsfonatok a legigényesebb ízlés kielégíté­se mellett változatos hasz­nálati szerepet töltenek be. Gyümölcs, zöldség, virág, ita­los üvegek, olvasnivalók tar­tására. kézimunkázóknak, be­vásárlóknak kitűnő, ízléses használati tárgy. A szalma­fonatok szerényebb díszítő használati szerepben (sza­tyor, kalap) kapnak megér­demelt helyet a jelenkori al­kotóm ozgal ómban. Rövid sorozatom ízelítőt nyújtott a székely kultúra köréből, lehetőséget a ha­gyományok megismerésére. Remélni szeretném, hogy nem volt hiábavaló. Kardalus János Csíkszereda (Vége) Nem hiszek a Cassandrákban Hetek óta küzdők az információk soka­ságával, melyek mind arról szólnak, hogy a kulturális és művészeti intézmények, hogy (egyáltalán) a kultúra összeomlik. Hogy összeomlik a színház, eladósorba kerülnek a művelődési házak, becsukják a múzeumokat, a könyvtárakat, hogy ezek esetleg nem is nagyon hozzáértő vélemé­nyek (és szavazatok) döntő többségét szenvedik majd el, és balkanizálódnak. Hallom a pár évvel ezelőtt felkapott ön­magyarázatot, hogy a „kultúra áru”, amelyből nyilván annak kellene követ­keznie a kiagyalók szempontjából, hogy „ha nem tudja eladni magát, nyilván rossz, nem kell senkinek, múljon ki!" El­képesztő feszültség gyűlik össze abban, aki valami többet is sejt vagy tud a kul­túra dolgairól, a közművelés megkerül- hetetlenségéről, a művészetek szükséges­ségéről, miközben naponta találja szem­ben magát a nem is mindig objektív, sok­szor le is kicsinylő szlogennel: a kultúra áru, kereskedjenek! Szegény közművelők (írhatom-e azt, hogy népművelők?) kereskednek is, hogy intézményük és önmaguk létét igazolják. Van, ahol vásárokat rendeznek, mások he­lyett szerveznek tanfolyamokat, amit jól is tesznek (tennének), ha közben nem húznák ki alapvető tennivalóik és hivatá­suk közül a humán műveltség, a művé­szetek emberközeli istápolását, a lélek igényeinek szolgálatát, csak azért,- mert azokat az „áru” aspektusból méricskélő (és a kultúrát sokszor messzire elkerülő) kishatalmasok nem néznék jó szemmel?! Kísérteties lenne a hasonlóság egy letűnt kor kultúraellenességéhez, gyanús szem- villanásaihoz, amelyet átélni sokunknak megadatott. Tapasztalatok okán jó is volt az úgy, habár milyen jó lett volna, ha nem úgy van. Kérdés persze: közismer­tek-e ezek a tapasztalatok? Hiszen egé­szen leegyszerűsítve: életkori kérdés is, ki mit élt át, ki miféle tapasztalatokat szerzett arról, hogy miként és hogyan döntött az a hatalmasság (kisvároson, nagyvároson, falun) a kultúra ügyeiben, aki még arra sem tartotta méltónak (mondjuk) a könyvtárat, hogy alkalma­sint betérjen oda. A napokban reggeli rádiózás közben felfigyeltem egy interjúra. Valaki (felte­hetően hivatalosság) válaszolt a riporter kérdéseire, arra, hogy mi lesz a művelő­dési intézményrendszerrel, mi a közmű­velőkkel és mi a lakossággal? Elismerte egyrészt, hogy a művelődési intézmény- rendszer kell, de abban már nem biztos, hogy felismerik-e mindenütt: miért? Majd szó szerint: „Mi nem tudunk olyan szentenciákat kimondani, hogy a művelő- dási ház kell vagy nem kell egy adott te­lepülésen, annyit tudunk kimondani, hogy gondolják meg az önkormányzatok, ha netalántán szükségtelennek ítélnék.” Ez viszont egyenes beszéd. De hallották-e azok, akikhez szólt? De kell-e, hogy hall­ják, hiszen tudniuk illik: saját érdekeik (a település érdeke) ellen nem jó, ha dolgoznak. Az, hogy művelt, ismeret­anyagokkal bőven rendelkező, érzelmei­ben modern emberekkel (nyilván ezernyi színvonalon) könnyebb a jövőbe indulni és meg is érkezni oda, az kétségtelen. De az is, ha a művelődési intézmény csak vásárszervezővé, csak gázvezeték-szerelő tanfolyam-szervezővé lesz (lett), akkor egy lábon fog állni, és egy lábon bizony nem sokáig lehet. Ez a reggeli rádiós eszmecsere újfent arra ösztönzött, hogy saját gondolataimat megintcsak előszedjem e tárgykörből, ar­ról a könnyen érzékelhető bizonytalan­ságról, amely (kár lenne ma is szépíte­ni) a közművelőkben, könyvtárosokban, muzeológusokban és másokban él, amit a beszélgetésre vállalkozó „szakmai vál­ságnak” nevezett. Én beleértem az egzisz­tenciálisan is, bár aláírom, hogy a szak­mai válság éppen elég ahhoz, hogy a megrendült biztonság átcsapjon rossz munkába, ami pedig már egziszten­ciális fenyegetettség, hiszen aki rosszul dolgozik, az nem oda való. Tehát felütötte a fejét bennem is a ke­serűség, a féltés, amit ezekben a hetek- ben-napokban, de már jóelőbb is egyre- másra kimondták, leírtak az idevágó „szak­mák” jelesei. A minap Törőcsik Mari és Garas Dezső jósolta a színházak összeom­lását, ha kiderül valahol: „nincs rájuk szükség”, illetve nem érdemesek anyagi támogatásra oly mértékben, ahogy eddig részesültek. Kocsis Zoltán zongoravirtuóz a zenéről mondta ugyanazt, egy szobrász és egy rendező a televíziós hetilapban szóról szóra, és egy régi barátom, a falusi „művházig” tegnap. Hiába kötözködtem önmagámmal: nem kiabálnak-e túl korán arról, hogy „összeomlás”, meg az átkos „maradékelv” túlélése és hasonlók; és ha nem úgy lesz? Ha az önkormányzatok kivétel nélkül azt mondják: kell a kul­túra 1990-től is!? Áldozunk (?) rá! Ha nem lesz olyan rémkép valósággá, hogy a dolgokat nem értők mondják ki a ver­diktet? Hanem az lesz, hogy okos gyüle­kezetek akarják az őket oda küldők szel­lemi-érzelmi javát továbbra is? Sőt: sok­kal igazabbul, mint bármely kis időszak­ban, amikor talán úgy tűnt: a köz mű­velését nem lehet huszadrangúvá lefokoz­ni?! Szóval jött a keserűség és a körben já­rás, amikor csak oda juthat vissza az em­ber, hogy „Távol-Keletre” kellene néznie, ahogy az orosházi kultúrház megbízott igazgatónője teszi. Aztán csütörtökön ez az én keserűsé­gem egészen más közegbe települt át, sokkal inkább lett az értelem gyermeke, mint az érzelemé (is). A pénzügyminiszter üzent nekem, meg a tízmilliónak. „A kér­dés így merül fel: bezárjuk-e a múzeu­mokat, befűtsünk-e az egyetemeken, el­bocsássuk-e a pedagógusokat...” ötödik olvasatra is ugyanaz, a kényszerhelyzet ténye csak egyre jobban megvilágosult bennem, és a tízmillióban is bizonyára. És még valami: „A kormánynak nem az a dolga, hogy fokozza a megrázkódtatást, s hogy a múltban keresgélje a hibák for­rását, hanem össze kell fogni és közösen cselekedni.” Ez lenne hát a helyes út? Ha nem megy külön utakra a Kalmár, a Fejede­lem és a Tudós, mint Vörösmarty Cson­gor és Tündéjében, hanem a modem, a válságkörülmény szerint hárman együtt, ugyanarra? De jó lesz-e az irány? Az út? Ha ezt tudná valaki, jövőbe látó lenne. Jós, aki csalhatatlanul tudja, mi lesz ez­után. Nem hiszek a Cassandrákban, az emberiség tapasztalataiban inkább. Pél­dául abban, hogy „Ne higgyük magunkat gyöngébbeknek, mint vagyunk: csak erő­sebbnek se, a világért se higgyük”. Deák Ferenc mondta ezt 1867 februárjában, és nem tudhatta (de sejthette bizonyára), hogy majd a másfél évszázaddal későbbi nemzedék is hasznosan töprenghet el e szavakon. És azon is, hogy (szabad le­gyen itt egy nagy fordulatot tennem): ér­zelmeink és tudásunk napszámosai ér­tünk vannak, hogy nem lehet tovább di­vat, szomorú allűr leszólni és figyelmen kívül hagyni azt, ami a lelki-ember igé­nye, öröme: a kultúrát, a művészeteket. Mert az általuk nemesedett lelki-ember lehet csak képes arra, hogy olyan helyze­tet teremtsen, amikor szóba sem jöhet már a múzeumok bezárása, a hideg egye­temi előadó, iskola és a pedagógusok el­bocsátása. Amikor a válság a múlté lesz, és valami egészen szép idő következik. Sass Ervin ....lent a porban, egy könyörtelen korban É rtelmet a napoknak Szokatlan hirdetményre bukkantam a Szabad Föld hasábjain. Íme: „Egv vidéki, irodalmat támogató alap létrehozásán fá­radozunk. Már közel 30 000 forint áll ren­delkezésre, de ez még nagyon kevés, ezért a lakossághoz fordulunk segítségért: ha lé­tezik még olyan személy, aki hajlandó a zsebébe nyúlni az irodalom megsegítéséért, akkor megkérnénk, hogy juttasson el bár­mekkora összeget a következő címre; Vidé­ki Irodalmat Támogató Alap, Dévaványa Arany J. u. 9., minden küldeményért ga­ranciát vállalunk, és kérésre bármikor visszaküldjük a juttatott összeget!” A megadott címen Vad Zsigmondot ta­lálom, aki szüleivel, testvéreivel él. Fiatal­ember. De talán ennél sokkal fontosabb: 95%-os látáscsökkent. A barna hajú, bajszos, mosolygós fiatal­ember éppen a hízókat eteti. Sietve végez, hogy aztán beszélgethessünk. — Előbb talán magamról, aztán arról a felhívásról — vezeti be mondandóját. — Itt Ványán láttam meg a napvilágot. Október 1-jén ünnepeltem a 24. születésnapomat. Az általános iskolát itt, míg a közgazdasági szakközépiskolát Kisújszálláson végeztem. Az érettségi után a tanácsnál dolgoztam. Mindössze három hónapot. Aztán a szeg­halmi Csepel Autógyárban statisztikus, és raktáros lettem. Két hónapig. Aztán azt ta­nácsolták, hogy nyugdíjaztassam magam, mielőtt valami baleset ér munka közben. 19 éves voltam akkor. Így lett 1986-tól rokkantnyugdíjas. — Mivel tölti a napjait? — Teszek-veszek a ház körül, segítek az édesanyámnak. Csakhogy ezzel a munkával viszonylag hamar végzek, marad időm és energiám hát arra, hogy írogassak. Igaz, a lapok nem túlzottan kapkodnak az írásaim után, de azért a Népújságnál és a Kis Új­ságnál is jelent már meg anyagom. Egy év alatt állítottam össze egy kötet­nyi kétsoros szösszenetet. Jó lenne, ha si­kerülne könyv formájában kiadni. — Erről jutott eszébe, hogy pénzért (k)a- lapoljon? — Is. De higgye el, nem csak rólam van szó. Azt gondolom, Dévaványán, és a kör­nyékén is vannak olyan írók, költők, akik­nek jól jönne, ha a kiadáshoz anyagi se­gítséget tudnánk adni. Ezért hittem abban, sikerülni fog! — És? — Senki nem küldött egyetlen fillért sem. Nem vártam sok pénzt, de azt sem gon­doltam, hogy ilyen érdektelenséget tapasz­talok. — Súlyos a 95 százalékos látáscsökkenés. Mégis tud írni, tud olvasni. Hogyan lehet­séges ez? —• 4-5 centire tartom magam előtt a pa­pírt. Kissé fárasztó betűvetés, olvasás, de szeretem a mai magyar írókat. — Például? — Bertha Bulcsút, Moldova Györgyöt, Végh Antalt... — Ugye beszőheti néhány kétsorosomat az anyagába? — kérdezi búcsúzóul a szim­patikus fiatalember. — Tudom, messze já­rok a nagy költőktől, de számomra ez a „hobbi” ad értelmet a napoknak. „Itt vagyok lent a porban, egy könyörtelen korban” „Azt mondják, hogy itt a Haza de nem találok sehogy haza” „Iszom egy kis szódát borral és perelek az utókorral” Béla Vall

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom