Békés Megyei Népújság, 1990. szeptember (45. évfolyam, 205-229. szám)
1990-09-22 / 223. szám
1990. szeptember 22., szombat \ ...ha akadt egy jótél lélek, akkor jött a fegyelmi és miegymás Szigorúan titkos! TÜK-irat. Duplanullás anyag. így neveztük — s nevezik ma is — azokat az iratokat, melyeket „hét lakat alatt"’ kellett őrizni a levéltárakban nem is olyan régen. Mert ezeknek a megsárgult (s kevésbé megsárgult) papíroknak vasrácsos ablak, külön ember és páncélozott szekrény dukált az előírások szerint, nehogy illetéktelen kezekbe kerüljön az, ami „szigorúan titkos”... (Az igazán nagy titkokat őrző iratokból a levéltárak sem kaptak.) Hogy ki az illetéktelen, s ki nem? Nos, erről is magasabb régiókban és korántsem az őrzéssel megbízott levéltárakban döntöttek. Dr. Erdmann Gyulával, a Békés Megyei Levéltár igazgatójával nemrég arról beszélgettünk, sikerült-e az igencsak „berozsdásodott hét lakatot” leverniük? És egyáltalán. Milyen anyagok tartoztak az úgynevezett titkos ügykezelés fogalomkörébe? — Az ötvenes években minden valamirevaló információt így kellett elzárni az illetéktelen szemek elől. A Begyűjtési Minisztérium anyaga például teljes egészében TÜK-irat vált... Ám a korlátozások nem csak az ilyen anyagokra vonatkoztak. — Hanem? — Ragadjunk ki talán egy időszakot, mondjuk az 1944. szeptember 30. után keletkezett iratok körét! Ezekre az esztendőkre vonatkozott a legtöbb tilalom. Hadd idézzek az 1975-ös minisztertanácsi rendelet e fejezetéből! Nem volt kutatható a demokratikus rendőrség, határőrség, karhatalom, kormányőrség és így tovább, valamint a Belügyminisztériumhoz tartozó kormánybiztosságok dolgozóinak személyére vonatkozó iratanyag. Az internálásra, rendőri felügyeletre, rendőri kitiltásokra, vagy kitelepítésekre vonatkozó iratok. A magyarországi német lakosság kitelepítésére és általában a lakossági cserére vonatkozó iratok. A kivándorlási, visszavándorlási és disszidálási ügyek iratai. A külföldi állampolgárok ellenőrzését tárgyaló iratok. Az 1956-os cselekményekre vonatkozó iratok. A Külügyminisztérium a magyar külképviseletek és a minisztérium felügyelete alatt álló szervek szervezeti, személyzeti, költségvetési és pénzügyi ügyeinek iratai. A hadifogolyügyek ... — Tart még? Hiszen ezek a tilalmak teljesen gúzsba kötötték a kutatók kezét! — Eddig is csak részleteket idéztem, de a lista itt még korántsem ér véget, mert nem kutathattunk a Magyarország és a külálla- mok között fennálló, úgymond „különösen jelentős értékelésekben summázott” tudományos és kulturális kapcsolatok irataiban, a Magyarország és a külállamok között fennálló diplomáciai és politikai kapcsolatok irataiban, a külkereskedelmünk összesített adatait tartalmazó iratokban, a magyar emigráns szervezetekre és személyekre, ezek tevékenységére vonatkozó iratokban, az Igazgatásügyi Minisztérium teljes iratanyagában és így tovább, és így tovább, összesen 27 tilalom volt, csak ebből az időszakból... — Ez a rendelet, úgy látom, igen szűkre szabta azokat a témaköröket, melyekkel a hivatásos és nem hivatásos kutatók foglalkozhattak. — A kutatókat közvetlenül is érintették e tilalmak. Aki hivatásánál fogva érdeklődött az egyes anyagok iránt, több mindenhez hozzájuthatott, mint az, akinek nem volt jogosítványa a levéltári gyűjtéshez. Ez a többsávos szabályozás már eleve anomáliákhoz vezetett, csakúgy, mint az, hogy csakis az vehette igénybe közgyűjteményünket, aki a 18. életévét betöltötte. — Mennyire vették mindezt szigorúan? — Mi mindig azok közé a levéltárak közé tartoztunk, amelyek liberálisan fogták fel a rendeleteket. Annál is inkább, mert például nem egy, diákoknak 'kiírt pályázat elképzelhetetlen volt levéltári gyűjtés nélkül. Miért szúrtunk volna ki ezekkel a gyerekekkel? Olyan eset persze volt, hogy az iratokból — ha nem vagyunk elég éberek — kerül az aktatáskába is. Természetes, hogy az ilyen „elszánt” kutatót — úgy hiszem, teljes joggal — kitiltottuk e falak közül. De egyébként nem korlátoztuk a kutatók körét. — És mennyire voltak liberálisak az egyes témakörök tekintetében? — Nézze! Kiskapuk mindig akadtak. Az adott iratot létrehozó szerv vagy annak jogutódja megadhatta a fölmentését, s általában meg is 1. A tSbbéve» b«gyüjt<tei r«nd*«er »lapjaiban hslywmuk bizonyult és tawtój árult a jH-.rn***8ér, ternelési ita«vénoV, teröelésj, biztonságénak és anyagi érdekeltségén!* nt>veV«:é»éfce*. -son k»dvo»« hatása dacára a* elterjedt Jobboldali nézetek, nolyek a begyOJtíai minkével kaj>- csol.-.tben ij-eo nagymértékben Jelentkeztek, odavezettek, hogy 195k-ke-n nem toljeaitettek begyűjtési teyvtlnket. Ez annál zulyoaabt, isivel 195«-b<>n a kisteleié kondás nerrsnit 1953-1»» képest líSnyoííesan csifkkentattuk. * Az lOSá.évi állatai begyűjtés Bzzztorvét 93,9 é-rs tolj aaltet tűk. bolill tonoly Meüyo*egyráízr«l az, 1Jcy s kevéabbé Jolnntés cikkek /bab, nspraforgé; anrhn, vénák túl teljes! táso mellett egye* nlapvotü cikkeknél! kukorii-n /JZ.* ” rmitrttkoilk Isaarad&a. * másik hiányosság, hogy n beadás iurvtal^iVao /l^bclSrSroézy 91.S*. állat á. AUtt Wk ét rézzét á zzweSdézez és szabod felvásárlási terv 11C.? é-os teljesítése egysnlitette ki. 181 it Duplanullás anyag. (A két nulla jól látható a bélyegzőn) Fotó: Gál Edit — Egy skribler megjegyzései Valamikor, jó pár évtizede, amikor még csak „skrib- ler”-nek (kis újságírócska) hívtak, nálamnál jóval idősebb atyai ismerőseim így fogadtak, ha találkoztunk: „Nocsak, itt a közvélemény". Pedig dehogy voltam én a „közvélemény”. Persze, úgy hittem, az vagyok. Hogy amit írok, az feltétlenül a köz haijgja, véleménye, akarata, miegymása. Holott azt írtam meg, amit itt vagy ott hallottam és ahogy hallottam. Gondolva közben: akik mondták csak jobban tudják, hiszen egy „skribler” az még semmi. Aztán elkövetkeztek idők, amikor rá kellett jönnöm: az, hogy közvélemény, nagyon is megfoghatatlan dolog. Arra is, hogy az éppen aktuális szövegszökőár lép elő általában az igénnyel, hogy ő a közvélemény és jaj annak, aki mást mondani merészelne. Aztán arra is rájött idővel az ember, aki akkorra már kissé többre tartotta magát, minthogy „skribler” legyen, hogy a köz megsejtett véleményét úgy is el lehet mondani, hogy nem .mondod el. De még akkor sem biztos, hogy a közvéleménynek sejtett közvélemény a nagy köz véleménye, de hát a szíved volt rajta, gondolhattad-e másként? Miközben a szöveg szökőár, szóőceán és társaik idűt- állóbb időtöltéshez vezettek, rá kellett jönnöd arra, hogy attól még, ha nem figyelsz oda, d szövegszököár pusztít és nyomorba dönti a hiszékenyeket. Valahol leírtam rnár, hogy mi olvasható az egykori békéscsabai újság, a Viharsarok 1948. április 27-i számának első oldalán. Rákosi Mátyás mezőhegyesi beszéde olvasható. Ilyen mondatok: „A magyar demokrácia a dolgozók állama és minden intézkedése odairányul, hogy a munkások, a parasztok, a dolgozó kisemberek sorsát javítsa és tulajdonukat biztosítsa. Teljes erővel megvédjük a dolgozó parasztság földjét és magántulajdonát." Kénytelen vagyok ennyi cinizmus olvastán új bekezdéssel reagálni. De akkor, akik azt a beszédet hallották, és ott énekelték a Himnuszt a legjobb magyar tanitvány- nyal, tudhatták-e, hogy a kis köpcös szónok hazudik? Hogy már régen készen az agyában az ellenkezője, amiről beszél? Hogy a háború nyomorából ocsúdó magyarok szinte mindent elveszítettek, de a hiszékenységük semmit nem változott? Hogy ez a nemzet hiszékenységből világelső volt és maradt?! Nyilván, nem azért idézem fel a hazug kis köpcös könnyűszerrel végrehajtóit morális trükkjeit, mert akkoriban kezdődött el valami, aminek kezdete akárhonnan nézzük, törvényszerű volt. Aminek kezdetét meghatározták azok a helyzetek, amelybe az ország került a második nagy háború után, melybe beleugrani annyi is elég volt a Bárdossy-kormánynak, hogy „állítólag” orosz gépek bombázták Kassát. Most helye lenne itt niás példáknak is arról, hogy a magyar történelem hemzseg az ,.ál- lítólag”-októl, Zrínyi Miklós halálától egészen addig, amikor a század közepén a vádló még azt is tudta, hogy a vádlott mire gondol. A kitérő azonban túl nagy lenne, maradjunk inkább azon a vonalon, hogy a közre, a közvéleményre, a népre hivatkozni és nevében cselekedni roppant felelős dolog. És azon is, amiről Deák Ferenc, ,.a haza bölcse” a Parlamentben beszélt 1867-ben: „Alig van nehezebb föladat, mint igen sok tárgyra nézve a valóságos közvéleményt megtudni. Ki-ki azon körnek véleményét ismeri legjobban, amelyben él, mellyel társalog; csak néha vonja magára figyelmét egy-két hang a távolból; és igen hajlandó az ember saját körének véleményét közvéleménynek tekinteni." Bevallom, valamikor, jó pár évtizede, az a kezdő kis „skribler” nem olvasta Deák Ferenc parlamenti beszédét. De ha olvassa, sem tudja úgy, mint most, a lényeget, amikor akadnak szóbűvészek, akik a közt és véleményét unásig hangoztatják, ártva ezzel a szó nemes értelmének, a mögöttes területek nagyszerűségének, melyeket megismerni igazán soha nem lehet, de megsejteni (hiszem), hogy mégis. Kérdezhetné a tisztelt olvasó: mire megy hát ki ez az elménckiedés a „közvéleményről”? Mi köze ennek 1990-hez? Szeptember 22-éhez? Lehet, hogy semmi, főleg, ha sejtéseink cserbenhagynak. De ha nem hagynak cserben, akkor helyénvaló lenne elgondolkodni azon, hogy ritka, mint a rózsaszín párduc az olyan ember, aki nem keresi az igazságot, mégis rátalál. Vegyen lottót, mondhatná bárki, hiszen ő a szerencse fia! Hogy mit mond erről a közvélemény? Nem tudom. Hogyan is kérdezhetném meg? De, hogy mit mond arról, akinek egyszer csak idegenül cseng a hangja, akiről mindent feltételezhetek, aki eszelős vágtában játszana lóversenyt másokkal; nos, hogy ezekről mit mond, közelesen tudhatjuk. A legkevesebb, hogy nem fogadja el prófétának. De kellenek-e a próféták, megszállott (at játszó) kiválasztottak? Vagy inkább a deákferenci józanság hívei kellenek? Mögöttünk történelmi évszázadok, példák és események. Legyen lehetőséged, megítélni! És én most nem hiszékenyen hiszem, hogy van. Aztán forduljunk előre s válasszuk meg az utat, és fogadjuk el a felénk nyújtott, segítő kezeket. Hogy sokféle kéz nyúl utánunk? Persze, hogy sokféle. Biztos-e, hogy tévedünk? Nem biztos. Nem lehet, hogy tévedjünk!. Hogyan is írta Seneca, a római bölcs? „Győzhet a jobbik. de nem lehet, hogfy ne az legyen a rosszabb, aki győzött...” A történelem vívócsarnokában Caesar és Pompeius. Az antik Róma. Ami mostan van, az egészen más. Tudnunk is kell, meg hinnünk is benne. Hogy megint a hiszékenység? De ha tudjuk?! Sass Ervin Óraigazítás jövfi vasárnap adta. Ám a gyakorlat nem ez volt. — Akadt talán másik kiskapu is? Vagy egyszerűen megkerülték a bejáratot? — Ez utóbbira mondanék egy példát. Az 1944—45-ös fordulatról „Sorsfordulói’ címmel Karsai Eltít ésSom- lyai Magda 1970-Den szerkesztett egy dokumentumkötetet, melybe hogy, hogy nem, néhány olyan anyag is becsúszott, melyet az akkori viszonyok között nem hogy közzétenni, de kézbe venni sem illett. Ez még mindig nem lett volna baj, hisz nemegyszer megkerültük szép csendben a hatóságokat. Ám ezúttal akadt egy jóakaró, aki a Szovjetunió nagykövetségéhez fordult. Ebből aztán hatalmas botrány kerekedett... — Tehát kutatni — ha nem is hivatalosan — bármit lehetett, de ha meg is jelent az adott tabutéma, bekövetkezhetett a retorzió ... — Ha előtte az engedélyező szervnek bemutatták, nem volt baj. Igen ám, de ezt nem tették meg a szerzők, és ha akadt egy jótét lélek, akkor jött a fegyelmi és miegymás. Szerencsére nem volt jellemző, hogy ezek a „jóakarók”, s még, inkább a hatóságok a mi történelmi tanulmányainkat olvasgatták volna. így aztán a magam gyakorlatából is több olyan írást fölsorolhatnék, melyekhez bőséggel használhattam akár TÜK- iratot is, s nem lett megjelenésükből semmi baj. Egyetlen esetben emlékszem arra, hogy egy kitűnő vállalkozás kútba esett. Pető Ivánnal a gazdasági főtanácsról (1947 végéig a gazdasági élet csúcsszerve) készítettünk egy olyan munkát, mely meggyőződésem, hogy az 1945 utáni gazdaság- történet alapkötete lett volna. Második éve dolgoztunk rajta, mikor úgy 1975—76 táján megtiltották, hogy kiadóhoz forduljunk. így aztán a kötetből, vagy inkább a kötetekből, nem iett semmi... — Ha jól tudom, a közeljövőben olyan kiadás lát napvilágot az ön tollából, mely korábban nemigen jelenhetett volna meg? — Igen, a napokban kerül a könyvesboltokba a sváb deportálásokról szóló munkám, mely úgy hiszem, különösen itt, Gyulán számíthat nagy érdeklődésre. Ez is bizonyítja, sokat változott a helyzet, ám nyugodt még mindig nem vagyok. Az elmúlt évben volt némi rendeleti liberalizálás, ám mi, levéltárosok az új informatikai törvényt várjuk, melyben lefektetik végre, hogy igenis állampolgári jog a kutatás. A tilalmak pedig, úgy hiszem, csak szigorúan vett államérdekben, vagy akkor indokoltak, ha a kutatás személyi jogokat sért. Tehát a lehető legszűkebben kellene megfogalmazni a területeket, széleskörű konzultációk és egyeztetések után. Végül is meg kell mondjam — bár az imént a törvény mielőbbi megszületését sürgettem —, ma már nem veszi senki olyan komolyan e düledező korlátokat, mint néhány évvel ezelőtt. Az új törvényre azért lenne szükségünk, hogy nyugodt hátországgal fogjunk megnövekedett feladataink ellátásához. — A közművelődési, köz- gyűjteményi intézményeJq épp ennek az ellenkezőjéről, az érdektelenségről beszélnek mostanában... — Nálunk más a helyzet, hiszen a volt föld-, ház-, gyártulajdonosok özöne lep el miniket máris, pedig az őket érintő törvény még meg sem született. Ráadásul — visszatérve kiindulási témánkhoz —, mivel e kutatható területek köre bővült, biztos vagyok benne, egyre inkább élénkülni fog az 1944 —1945-ös fordulat utáni időszak dokumentumai iránti kereslet. De mi örömmel állunk e megnövekedett igények elébe... Nagy Ágnes Egy hét múlva, szeptember 30-án vasárnap, hajnali három órakor ér véget a nyári időszámítás, tehát egy órával vissza kell állítani az időmérő szerkezetek mutatóit: 3-ról 2 órára. Az átállás ebben az időpontban okozza a legkisebb zavart a tömegközlekedésben, mert ilyenkor van úton a legkevesebb járat. Több nemzetközi gyorsvonatot azonban, útközben ér az óraigazítás. Ezért valamelyik állom íson egy órán át kell vesztegelni. A belföldi vasúti közlekedésben csupán a mellékvonalakon járó 7 személyvonatot és 9 postavonatot érint az átállás időpontja. ,JYIi mindig azok közé a levéltárak közé tartoztunk, amelyek liberálisan fogták fel a rendeleteket”