Békés Megyei Népújság, 1990. augusztus (45. évfolyam, 179-204. szám)

1990-08-25 / 199. szám

1990. augusztus 25., szombat TALLÓZÓ 'fröRÖSTÁJ Legendák — utólag ... Azt hiszem, nyíltan ki kell monaani: a magyar tár­sadalom elsöprő többsége vagy elfogadta, vagy adott­ságként tudomásul vette a Kádár-rendszert. Ellene ak­tívan olyan kevesen léptek fel. hogy azokat szinte név szerint ismerni lehet. Igaz, mintha kezdene megint ak­tuális lenni a régi partizán­szövetségi vicc, hogy -„már intézik”, mégis ez a tény. Ha az ember végignézi a képvi­selői életrajzokat — leszá­mítva azt a bizonyos né­hány, név szerint ismert tényleges ellenzékit, vala­mint a fideszeseket. akiknek koruk miatt nem lehetett múltjuk a felbukkanásuk előtt — igen sok esetben azt látja, hogy az illetők 1948 (esetleg 1956) és 1988—89 kö­zött téli álmot aludtak. Ak­kor régen folytattak valami­lyen említésre méltó tevé­kenységet, aztán egy-két éve elkezdték szervezni a Kis­gazdapártot, a keresztényde­mokrata pártot, az MDF-et, az SZDSZ-t stb. Elkezdték, amikor lehetett. Ezt, hogy „amikor lehetett”, nem gú­nyosan és nem elítélőleg mondom. Tényként mon­dom. és megértőén. De ne­kik is így kellene mondani­uk. A szóban forgó hölgyek és urak túlnyomó részéről (figyelem, az SZDSZ-t is be­levettem a felsorolásba, mert néhány ismert vezetőt le­számítva, ez rájuk is igaz!) senki nem hallott 1988 előtt. Irgalom szegény fejemnek, de így igaz ez még a mi­niszterelnök úrra is, ami kü­lönben jól mutatja, hogy je­lentős politikusegyéniségek rejtőzhetnek az ismeretlen­ségben. No már most, ha nem teszünk úgy, mintha villanásnyi idő alatt elfelej­tettük volna, hogyan műkö­dött a korábbi politikai me­chanizmus évtizedeken át, akkor az is nyilvánvaló, hogy valamilyen mértékben igenis mindenki „szolgált”, vagy tudomásul vette a me­chanizmust. Emlékezzünk például arra, hogy egy ke­rületi pártbizottság bárkit hivathatott, beszámoltatha­tott — a párton kívüli ve­zetőket is. És a' párthatás­köri lista mindenütt érvé­nyes volt... Még egyszer hangsúlyozom: természetes­nek tartom, hogy sokan az elkerülhetetlen mértékig be­leilleszkedtek egy akkoriban megváltoztathatatlannak lát­szó mechanizmusba. De ezt el kellene ismerni. Azt pedig, hegy ne tették volna, nem tudom elképzelni, mert eny- nyire én is ismerem ezt a korábbi mechanizmust. A vagdalkozás különben olyan groteszk formákat ölt, hogy a kisgazdapárti Zsíros Géza azt mondja a Kapu­ban: nem bánja, ha az ál­talánosító elítélés sérti a tsz- vezetőket, megérdemlik, hi­szen „ki kötelezte őket ar­ra. hogy kiszolgálják a párt­állam hatalmát?” Eközben mintha elfelejtené azt, hogy saját pártelnöke, Nagy Fe­renc József földművelésügyi miniszter (akivel a hivatalos nyilatkozatok szerint nem rivalizál) maga is volt tsz- elnök, és éppen erre hivat­kozva nemrég el is utasí­totta az értelmetTen általá­nosításokat. Továbbá elfe­ledkezni látszanak a mai vádlók arról, hogy a Kádár­korszak talán legutolsó szer­vezett koncepciós kampánya éppen a tsz-vezetőket céloz­ta meg. Ma már közismert, hogy a hetvenes évek ha­juknál fogva előrángatott tsz-elnökperei — amelyek számos tisztességes embert meghurcoltak, infarktusba kergettek, elkölcsileg, anya­gilag idegileg tönkretettek —, a gazdasági reformot megfojtani igyekvő dogma­tikusok akciói voltak. A pia­cot. a vállalkozást támoga­tó embereket próbálták meg­félemlíteni ezzel a szégyen- teljes kampánnyal. Nem len­ne méltányos, hogy a piacot és a vállalkozást hirdető mai pártok legalább egy kicsit elismerjék ezt, még akkor is, ha egyébként ellenzik a nagyüzemi mezőgazdálko­dást? És még a szigorúan ítélkező Zsíros doktorhoz visszatérve: azt is olvasom az életrajzában, hogy a me­zőgazdasági tudomány dok­tora. Szép teljesítmény. De talán felmentést kapott a tu­dományos címekhez elen­gedhetetlen marxizmusvizsga alól? Meglepne. Ha pedig nem. akkor honnan e szi­gor? Erkölcsi alapot emlegettem az imént. Igen, mert úgy vé­lem, hogy nagyon kevés em­bernek van erkölcsi alapja számon kérni mások „szol­gálatát”. Annak a kevésnek, aki valóban aktívan harcolt, vagy aki olyasféle remete­ségbe vonult évtizedeken át, hogy ma moshatja kezeit. Csurka István egyszer egy interjúban azzal magyaráz­ta két József Attila-díját, hogy ő olyan jó író, hogy még „azok” is kénytelenek voltak elismerni. Szellemes válasz, de nem igaz. Csurka sem volt ellenzéki a hatva­nas-hetvenes években — legalábbis erről semmi nem szivárgott ki —, és e téren idehaza a pár éve kapott os­toba és otromba eltiltás tet­te ismertté. A Döglött ak­nák, amely szerintem kitű­nő darab, sokak szemében a Kádár-korszak apoteózisa volt. Én ezt sem rovom fel. Nagyon jó társaságba kerül­ne az író, ha végignéznénk, kik ismerték el a Kádár-re­zsimet a hetvenes években, a nyolcvanasok elején itthon és külföldön, mint nem a lé­tező és az elvben lehetsé­ges, de az itt és akkor le­hetséges világok viszonyla­gos legjobbikát. Nincs eb­ben semmi rossz, csak nem kellene utólag legendákat költeni, sem önmagunkról, sem másokról. Aki pedig nem költ legendákat, az ér­zi, hogy kevés erkölcsi alap­ja van a nagy hangú táma- dásgkra. Bántották Csoóri Sándort is eleget, de ő al­kati tulajdonságai mellett, talán azért is csendesebb, mert látja: a vele együtt bántott társalkotó. Kosa Fe­renc a képviselőház szocia­lista padsorában ül vele szemben. És ott ül Annus József, a Tiszatáj kidobott és rehabilitált főszerkesztője is — bizonyára azért, mert bízik abban, hogy az MSZP más párt. mint az MSZMP volt. Pedig Annus Józsefet egyebek közt Nagy Gáspár és Köteles Pál írásai. Nagy tf'mre és az erdélyi magya­rok emlegetése miatt rúgták ki... (Domány András: Nép- szabadság). Vízválasztók „Keresztény kurzus”? Trianon után ... a határok egyben víz­választók is voltak. így a vízügyi feladatokat egysé­ges tervezéssel és irányítás­sal, más érdekektől nem za­varva végezhették el. Ezt a természetes földrajzi egysé­get bontotta meg és szab­dalta fel a trianoni béke- szerződéssel megrajzolt új határvonal, s ez mindmáig _ az érintett országok közötti ‘ súrlódások egyik előidézője. A bajokat a kor kiváló vízimérnöke, Viczián Ede előre látta. Az 1918. decem­berében írt röpiratában (Egységes vízgazdálkodás és vízerőhálózat Magyarország integritásának fenntartásá­val) síkraszállt a terület egysége mellett, s rámuta­tott arra, hogy az ország szétdarabolásábó] milyen ká­rok származnának a víz­ügyek terén ... A trianoni békediktátuma 325 ezer négyzetkilométer kiterjedésű ország területét 93 ezer négyzetkilométer­nyire zsugorította. A víz­gyűjtő területet megosztotta: bizonyos részvízgyűjtőket teljes egészükben elcsatolt, másokat meghagyott, ám az új határok a legtöbbet ket­tészelték (az utóbbiak terü­lete együttesen 62 ezer négy­zetkilométer!). A trianoni határok 89 kisebb-nagyobb vízfolyást szelnek át (köz­tük van a Duna és a Tisza is), s határaink 30 százalé­kát (a 2242-ből 678 kilomé­ternyit) vízfolyás alkotja. Az országon átfolyó víz döntő­en nagy része külföldről ér­kezik. ezért teljesen ki va­gyunk szolgáltatva a szom­szédos országok vízügyi te­vékenységének, mind a fel­használható víz mennyisége, mind pedig a víz minősége tekintetében. 1924-ben a bajokat meg­előzendő — Magyarország és Románia vízügyi egyezményt kötött, s ennek alapján kö­zös műszaki bizottságot hoz­tak létre. Ám a bizottság magyar tagja sokszor tehe­tetlen volt, hiába sürgette partnereit: a magyar ártér - védelme érdekében az el­szakított részeken végrehaj­tandó munkálatok gyakran elmaradtak az érdektelen­ség, a nemtörődömség és a pénzhiány következtében. Nálunk pedig rendre óriási károkat okozott a víz. Pél­dául 1925-ben, amikor a Fe­hér-Körös gátja román te­rületen átszakadt, vagy 1932-ben, amikor a Sebes- Köröst a Fekete-Körössel összekötő «satorna felénk eső töltése bizonyult gyen­gének, a víz sok tízezer hektárnyi magyar termőte­rületet árasztott el és több száz házat döntött romba. Ezekben az években a to­vábbi károkat megelőzendő — a határon nagy költség­gel megépítettük az úgyne­vezett trianoni gátat (e lo­kalizáló gátak építését Ro­mánia kénytelen volt jóvá­hagyni, noha károsan hatot­tak a fölöttük levő elcsa­tolt területekre) ... Már a békeszerződés ide­jén bizonytalan helyzetbe kerültek azok a vízhaszná­lók, gazdaságok (a biharug- rai halasgazdaság, a mező- hegyesi ménesegazdaság stb.), amelyeket román te­rületről láttak el vízzel, an­nak ellenére, hogy a víz- használatot a román ható­ságok engedélyezték. Az el­lentétek azonban csak a má> sodik világháború után éle­ződtek ki, amikor is mind az ipar, mind a mezőgazda­ság vízszükséglete megnőtt. A Trianon örökségeként ránk maradt új helyzetben a fejlődéshez szükséges vi­zet egyebek között úgy- biz­tosítjuk, hogy a saját terü­letünkön vízpótló létesítmé­nyeket építünk... (Dr. Ker­tül Ede; Élet és Tudomány) ... többen a „keresztény kurzus” visszatérésétől, fel­erősödésétől tartanak. Már maga a szófordulat, a rossz kicsengésű kifejezés is alapvetően igazságtalan (hol vannak ma olyan hatalmi erők keresztény kézen, ame­lyek ezt igazolhatnák?), másrészt ellenszenves és gyűlöletet szító a másik fél részéről az a feltételezés, hogy a kereszténység — Krisztus megbocsátást, sze- retetet hirdető tanaitól el­fordulva — a bosszú, s a leszámolás útjára lépne és ugyanazokat az embertelen módszereket követné, minta bolsevista rendszer. Évtizedek óta Európa sza­bad felének eszmei és mo­rális felépítettségét, létét a kereszténydemokrácia köré­ben kifejtett politikai irány­vonal képviseli, mozgatja. Világos elmével felismerhe­tők ennek az útnak és irány­nak előremutató, az emberi jogokat minden vonatkozás­ban támogató, s elősegítő tendenciái, melyek egy nagy európai közösség jövőjének bölcsőjét ringatják. Az ember általános jólé­tének, igazi békéjének és szabadságának megkülön­böztetés nélküli letétménye- se ez az irány; ezért rend­kívül sajnálatosnak érez­zük, hogy mai nemzeti va­júdásunkban éppen ezt az ígéretes jövőt képviselő és támogató keresztény eszmei­séget támadják olyan ele­mek, amelyek működésétől ez ideig még semmi jót nem kaphatott az ország népe. (Szeghalmi Elemér; Mozdul a Föld — Katolikus Élet.) Szadista állatgyilkos ... A környéket időnként látogatja néhány maszek ker­tész, s felajánlja fűnyíró gépét, sövénykurtító ollóját. Egy ilyen munka közben találtak rá a csúnyán megcsonkított ál­lattetemekre, s D. Gézáné felismerte köztük az egyik tacs­kóját. A környéken futótűzként terjedt a'-hír, hogy valaki szadista módon gyilkolja az állatokat, de az elkövetőt meg­találni annyi lenne, mint egy tűt a szénakazalban. Égy érdekes véletlen folytán azonban mégiscsak kitudó­dott, kinek szárad a lelkén a szerencsétlen állatok sorsa. I. Béláné egy belvárosi piacon, élő szárnyasokat vásárolt, s miközben fölfelé gyalogolt a hegyen, az egyik luxusház erkélyéről egy férfi trágár megjegyzéseket tett az állatokra. Megjégyezte, hogy ő bizony ki nem álíhatja az ocsmány dögöket,' s ha csak egy is a közelébe kerül, azt válogatás és gondolkodás nélkül kinyírja. A csodálkozó I.-né megkér­dezte, hogy vajon tud-e az állattetemekről, mire a férfi közölte: „Naná, hogy tudok, én nyiffq.ntottam ki valameny- nyit, sőt, a fiaim is segítettek, hálfstennek, ők is az apjuk­ra ütöttek.” Elmondta, hogy az állatokat mérgezett étellel csalogatta magához, és a legkisebb sajnálat nélkül végzett velük. Ä dolog mindenesetre elgondolkodtató. Néhány éve ol­vashattuk a lapokban, hogy Amerikában egy férfi úgy bosz- szulta meg felesége hűtlenségét, hogy a házimacskát a mik­rohullámúban ropogósra sütötte, ötszáz dollár pénzbírság megfizetésére ítélték, ráadásként az ottani állatvédő liga is beígért — s talán be is váltott — néhány csattanós pofont. Az állatgyűlölő pénze hatalmával hárítja el a felelősség- revonást. Sajnos, meg is teheti, (kuti; Mai Nap.) ALBÉRLŐ- Szoríts egy kis helyet az ellenzéknek, fiam, nehogy aztán majd találjunk valamit a leve­sünkben! BRENNER GYÖRGY RAJZA Csak a testen keresztül! ... A nemek kapcsolata általános eldurvulásának le­hetünk szemtanúi ma — a közeledési kísérletekben, a társasági élet és az együtt­élés különféle formáiban egyaránt. Igv van ez mind a tinédzserek, mind az előttük járó nemzedékek körében. Ahogy a nemek viselkedé­sükben egyre közelebb ke­rülnek egymáshoz, ponto­sabban szólva egyre hason­lóbbá válnak, mind keve­sebbet tudnak megőrizni oly erényeikből, amelyekért még kijárhatott volna a másik megbecsülése. A kölcsönös tiszteletlenség, egymás lebe­csülése tűnik át meg át az egyre gyérülő dialógusokon, a. gesztusokon, az együttlé- teken. Miután a női finom- lelkűség, az érzékenység, a nagyobb empátia legendái szertefoszlottak mára, a gyengébb nem elveszítette viszonylagos védettségét, s még annak illúzióját is, amelyet pedig azért tartott fenn számára az erősebbik fél, »mert magánál gyen­gébbnek, biológiai adottsá­gainál fogva is sérüléke­nyebbnek tudta őt. Vallás- erkölcsi nevelésben része­sült nagyapáink, apáink haj­dan az iránt a hölgy iránt, kinek szívét-lelkét bírhat­ták, kénytelenek voltak fe­lelősséget érezni, s vele „úri­emberként” viselkedni. Fér­finak nőhöz, nőnek férfihoz való közeledése ma jószeré­vel el sem képzelhető más­ként, mint a nemi aktuson keresztül. Előbb ismerik meg egymást testükben, mint lényüknek egyéb réte­geiben, ha egyáltalán föl­ébred bennük egyszer-egy- szer a teljesebb, netán a másik egész egyéniségére tekintő kíváncsiság. A nyilvánvaló tényről, amit a nyugati társadalmak már régóta nem titkolnakel saját maguk előtt, a szexu­ális forradalom felemássá­gáról nálunk a legutóbbi időkig nem volt ildomos be­szélni. Hatalmas áradata indult meg a szexuális tech­nikák különféle változatait népszerűsítő kiadványok­nak. Ami dicséretes és ör­vendetes. Aligha akad ma már olyan tizenéves, aki ne ismerné a szexualitás és a szaporodás összefüggését, és nagyon kevéssé ismerheti a honi társas élet viszonyait az, aki úgy találja még, hogy a magyar népesség tabuként kezeli a testiséget — leg­alábbis ami a nemző- és fo­gamzásképes rétegét illeti társadalmunknak. Miközben beszéltünk a nemi szervek működéséről, fogamzásról, az ellene való védekezés le­hetőségeiről (az iskolákban évente orvos tart előadáso­kat a témában), sehogyan sem készítettük fel gyerme­keinket a társas élet pszic­hológiájából, etikájából. Ha­zai szexológusaink mintha végletesen ragaszkodnának ahhoz a feltételezéshez, hogy a párkapcsolatok sikeressé­ge kizárólag közösülési tech­nikák kérdése. A tanács­adók rendre megfeledkez­nek arról, hogy az ember­gyermeket pszichológiai is­meretekkel, erkölcsi tanítá­sokkal is fel kell vértezni ahhoz, hogy egészséges fel­nőtt válhassék belőle. Mind­addig viszont, amíg egy új erkölcsiség körvonalai nem rajzolódnék ki, amíg szelle- mileg-lelkileg nem emeljük fel önmagunkat, gyermeke­inket az emberhez méltó szexualitás normáihoz, nem változik meg a nőnek a nő, férfinak a férfi szerepéhez való viszonya. Hogyan is várhatnánk el a párkapcso­latokból rendre vereségtu­dattal kiszorulóktól vagy éppen nemiségükben meg- alázottaiktól, hogy felemel­kedni vágyjanak — az anyaság méltóságára? S az ugyancsak identitászavarai­val elfoglalt vagy éppen a divat kínálta tenyészhím pózaiban tetszelgő férfitől, hogy örömmel és önként vállalja atyaságát? ... (Do­bozi Eszter; Kapu.) Köszönni, köszönni? Először akkor dobbant meg a szívem, amikor azt olvastam, hogy a Pesti Viga­dóban Márai-est lesz, s hogy ez lesz Márai, az író első nyilvános, hazai megszólalá­sa, élete és halála után. Má­sodszor akkor dobbant meg a szívem, amikor az,t olvas­tam, hogy az est vendége lesz Simonyi Imre, a költő, hál’ Isten, életében'; Így az­tán elmentem az estre ... Az estet azonban nem le­hetett elkezdeni, mert a földszinti páholyok egyiké­ben ott ült Habsburg Ottó. A politikus, az est felkért elő­adója. Hál’ Isten, életében. Márairól szól majd, mondta a színlap. Ám egyelőre nem szólt, hanem aláírt. Az est nagyon elegáns közönsége ugyanis nem akart leülni, hanem a páholyhoz járult, autogramért. Mindezt persze nem me­séltem volna el, ha még a következő novemberi hét keddjén nem érkezik meg a Magyar Televízió esti kul­túrműsora, akként feliratoz­va, hogy Márai először a ha­zai nyilvánosságban. Rögtön bekapcsoltam, mert sejtet­tem a várhatót. És csak­ugyan. A képernyőn feltűnt Habsburg Ottó. Vibráló agya, fölényes élet- és világ­ismerete valóban lebilincse- lően hallgatnivaló volt. (Má­rai csak várjon a sorára, gondoltam.) Hanem! A tévé mosolygó arcú, bajuszos, po­lihisztor műsorvezetőjének interjúvoló szavaira Habs­burg Ottó egyszer csak azt mondta, hogy ha a Habs­burgok nem lettek volna, ak­kor Magyarország sem len­ne ... Magyar, osztrák, török, szovjet — első a megbéké­lés! De hogy mind és min­denkor — jó barát? Nos hát, uraim — akkor azért volt ilyen könnyű ez a történe­lem! (Papp Zsolt; Kurír)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom