Békés Megyei Népújság, 1990. augusztus (45. évfolyam, 179-204. szám)
1990-08-25 / 199. szám
1990. augusztus 25., szombat Vezéráldozatok Az elmúlt időszak egyik legizgalmasabb kérdése volt, hogy az új kormány megegyezik-e a vállalati menedzsmenttel vagy megütközik velük. A kérdés a gazdaság egyik kulcskérdése. Részint azért, mert kétségkívül még mindig vannak a vállalatok élén a piacgazdaság követelményeinek megfelelni nem tudó vezetők. Részben azért, mert a vállalati szerkezetből adódóan igen erős vállalati lobby érdekérvényesítési képességéről számos tapasztalatunk van: ezen érdekcsoportok nemegyszer torpedózták meg a progresszív kormányzati szándékot, s tennék ezt nyilvánvalóan a jövőben is. De a gazdasági szempontok mellett vannak politikáik is. Az emberek igen nagy része egyelőre nem érzi a rendszerváltást, s annak lényegét sokan éppen abban keresik, hogy a saját környezetükben mi lesz a vezetők sorsa. A menedzsment sorsán így az is lemérhető, mire vállalkozik a kormány. Enged-e a nem egy esetben demagógiával is terhes nyomásnak, s „leváltja” a vállalati vezetést, vagy a gazdasági racionalitást szem előtt tartva elindul egy olyan úton, amely egy ésszerűbb vállalati szerkezetet, s a vállalatok élén a szaktudásuk alapján kiválogatott vezetőket eredményez, függetlenül azok pártállami múltjától. A kérdés a legutóbbi napokban nyilvánosságot kapott intézkedések nyomán eldőlni látszik. Bár a nyilatkozatok nem győzik hangsúlyozni, hogy egyetlen mérce lesz a szaktudás, a vállalati tanácsok majd az igazgatók ú tválasztásának módjáról született rendelkezés ezt korántsem garantálja. Sőt, a szeptember lóig lebonylítandó választások több szempontból problematikusak. A piac minősítsen, ne a politika Problematikus már a vállalati tanácsok összetétele is. Hiába vannak ott ugyanis a dolgozók képviselői, ha továbbra is részt vesznek a vállalati tanácsban a kinevezett tagok, s rajtuk kívül ott lesz az államigazgatás képviselője is, aki a kormány szempontjait érvényesíti majd. Arról tehát ilyen arányok mellett nincs szó, hogy valóban demokratikusan, a dolgozók véleményére támaszkodva válasszák meg — erősítsék meg vagy váltsák le— a vállaltok vezetőit. Ahhoz ugyanis legalább még egy dolog kellene: elegendő idő a felkészülésre. Csakhogy tart még a meleg, a dolgozók jó része szabadságon van. S mire mindenki együtt lesz, felelős, alapos felkészülésre már csak egy-két hét marad. Kétséges, mire elég ennyi idő. Igencsak problematikus az is, hogy a vállalai tanács- és az igazgatóválasztások időben egybeesnek a helyhatósági választásokkal. Ilyenformán pedig aligha kerülhető el,hogy a kétféle kampány egybemosódjon, s hogy így a vállalati élet pártharcok színterévé váljon. Ilyenformán viszont úgy tűnik, a szakmai szempontoknak nem igazán marad helyük a vezetők kiválasztásában arra éppúgy politikai szempontok alapján kerül sor, mint hajdan a pártállamban. Ha nem is adunk hitelt azoknak a pletykáknak, amelyek szerint egyes pártok vezérigazgatói posztokat Ígérgetnek híveiknek, attól a gyakran megfogalmazott követelménytől, hogy a piac minősítse a menedzsmentet, ne pedig a politika, úgy tűnik, egyre távolabb kerülünk. Változatlan gazdaságszerkezet Holott az elmúlt évek óvatos lépései a piacgazdaság irányába egyebek között azzal az igen kedvező tapasztalattal is jártak, hogy a piac jó hatással van a vezetésre. Egyrészt az elmúlt évtizedben, már csak az igazi nagy iparbárók egy részének kiöregedésével is megindult egy erőteljes átalakulás a vállalati vezetők körében. A párttagkönyvért vezető állást kapott igazgatók helyett jól képzett, s mindinkább alkalmazkodni, a piaci viszonyok között is gazdálkodni képes emberek kerültek sok helyen az első számú vezető helyére. S a vállalati átalakulások során is folytatódott ez a szelekció — ha a pártállami vezetők egy része valóban át is mentette magát, a stafétabotot egy újabb nemzedék vette át, akiknek kisöprése aligha használna a gazdaság további fejlődésének. Ésszerűbb lenne tehát továbbra is a piacra bízni elsősorban a vezetők megméretését — ehhez azonban azt kellene vállalni, hogy a kormány erőteljesebb lépéseket tesz a piacgazdaság irányába. Egyelőre azonban nem ez, hanem ennek éppen fordítottja érzékelhető: az elmúlt időszak számos intézkedése a centralizációt erősíti. Egyelőre nem indult meg a vállalatok privatizálása, nem történtek határozott lépések gazdaságtalan, fizetőképtelen vállalatok felszámolására — a nyilvánosságra hozott listán például igazi nagy hal nincs, hanem főleg .közép- vállalatok vannak — nem kezdődött meg a merev nagyvállalati szerkezet szétbontása. Mindebből viszont az következik, hogy a gazdaságot nehezítő nagyvállalati szerkezet lényegében nem változik, csak az abban szerepet játszó személyek változtatására vannak meg a lehetőségek, s arra is elsődlegesen politikai, nem pedig gazdasági, piaci szempontok alapján. Végső soron tehát a vezetőcserék nem a gazdasági hatékonyságot javító lépésként, hanem elsősorban közérzetjavító politikai intézkedésként fognak megvalósulni. Aminek azonban túlságosan nagy az ára. Kozma Judit Teahaz csöveseknek Budapesten Teaházat üzemeltet szerda esténként az „Emberbarát alapítvány” hajléktalanoknak, volt állami gondozottaknak a X. kerületi Maglódi út 143. szám alatti gyermektábor területén. A forró tea és a zsíros kenyér mellett az alapítvány mukatársai lelki és fizikai segítséget nyújtanak a fiataloknak a társadalomba való beileszke- déshez. A teaházi lelki gondozás része az imádkozás o Forgószélben Ezerki lencszáznegy ven. Európa lángokban áll, Németország diadalmámorban úszik. A szárazföldön nincs erő, mely ellenállhatna a Wehrmachtnak. Hitler birodalmi kancellár — mint egykor Napóleon — kedvére szabhatja át az öreg földrész térképét. A bécsi Belvedere- kastélyban augusztus 30-án Ribbentrop- Joachim német birodalmi külügyminiszter és Ciano Galeazzo, Őfelsége Olaszország és Albánia királyának, Etiópia császárának külügyminisztere kormányaik nevében és megbízásából kijelentik: készek eleget tenni a román királyi és a magyar királyi kormány „felkérésének”, azaz a Magyarország részére átengedendő területnek Románia és Magyarország között függőben levő kérdését hajlandók döntőbírói határozattal rendezni. A második bécsi döntés értelmében 43 ezer négyzetkilométer területet Magyarországhoz csatolnak, 2 és fél millió (benne közel 1 millió román nemzetiségű) lakossal. A jegyzőkönyvet aláírja gróf Csáky István magyar királyi külügyminiszter és Manoilescu Mihail román külügyminiszter is. Trianon, 1920 júniusa már messze, a bolse- vizmustól való rettegés közepette aláírt imperialista békediktátum porban hever. Észak- Erdély székelyei kitörő örömmel fogadják a bevonuló magyar csapatokat. Ám az országgyarapítást követően új ellentétek, viszályok, ellenségeskedések marják magyarok és románok százezreit — a magyarországi nacionalizmus tovább élteti és erősíti a cseh, szlovák, román és jugoszláv sovinizmust. Horthy és az uralkodó osztály a világháború gyors befejez- tében reménykedik... A végkifejlet — nemrégiben zúzdába küldött történelemtankönyveinkből — ismert. Don-kanyar, zsidók és cigányok százezrei pusztultak el a halálkamrákban, Szálasi-rému- ralom, a németek kifosztották az országot. Vereség. (Bár a végsőkig kitartottunk, elnyerve ezáltal „a leghűségesebb csatlós” titulust.) Horthyék náci német orientációjának—melyben jelentős szerepet játszott a trianoni béke- szerződés revíziójára irányuló törekvés — befellegzett, a testileg-lelkileg összetört nemzet hitehagyottan várta a végítéletet. Az 1947. évi párizsi békeszerződésben foglaltak alapján Magyarország az 1938. évi határaira szorult vissza. Új éra kezdődött, a hatalmas keleti szomszéddal való, feltétel nélküli szövetség és barátság időszaka. Vigyázó szemeinket Moszkvára, a Nagy Testvérre kellett, hogy vessük. A másként gondolkodók pedig elsüllyedtek a „proletár internacionalizmus” mocsarában. A Keletről érkezett forgószél szinte mindent felkapott és elrabolj ami értéknek minősült e hazában. Mi meg —jó magyar szokás szerint — átbillentünk a ló másik oldalára. Emlékszem, kisdiákkoromban egyszer elhatároztam, hogy sohasem fogok megtanulni németül, mert a németek mind fasiszták. Az orosz nyelv annál inkább vonzott, hiszen megtanulhattam: a dicsőséges Vörös Hadsereg szabadította fel hazánkat a német rabiga alól, s hozta el az annyira várt nemzeti függetlenséget. Május elsején sírva könyörögtem apámnak, hogy én vihessem a gyártól kapott vörös zászlót. Mindmáig őrzöm a fényképet, hol boldog mosollyal vonulok el vele a dísztribün előtt. Most újmódi ünneplés járja. Nézzük a televíziót augusztus 20-án, államalapító Szent István királyunk ünnepén, és -— Pás kai László bíborossal, esztergomi érsekkel együtt — lélegzetvisszafojtva szurkolunk azért, hogy a munkások minden baj nélkül be tudják emelni a Nyugat-Németország i Passauból érkezett harangot a főváros Szent István Bazilikájának tornyába. Ki tudja, mi megy végbe mostanában a tizenötmilliónyi magyarság lelkűidében? Meglehet, itthon segítő, lélekerősítő szavak nélkül maradtunk? Tőkés László nagyváradi református püspök megdöbbentő mojlBa- ta csak néhány napja hangzott el a TV Panoráma című műsorában: „Magyarországon ma sokkal könnyebb azt mondani, hogy zsidó vagyok, mint azt, hogy magyar vagyok.” Duray Miklós, a szlovákiai magyarság élő lelkiismerete arra figyelmezteti a magyarországi értelmiséget: ha nem vállalja fel a kommunizmus legyűrését követően szükségszerűen színre lépő nacionalizmust, és az általa felszínre került évszázados problémákat, a nemzet árulójává válik. Argentínában egy ottani magyar azt írja: „Nincs egy magyar párt, egy magyar vezető, egy magyar akárki, aki odakiáltaná a világnak: Erdély nekünk az, mint Zion a zsidóknak, és senki sem fog titeket vemi még egyszer!” Lehet, hogy a tengerentúlon nem tudják, még az MDF ideológiájában fellelhető pozitív, és igen mérsékelt nacionalizmussal sem tud mit kezdeni ez a nemzeti tudatát, tartását, identitását elveszített nép? S Trianon szelleme eközben tovább mételyezi a Kárpátmedence népeit. Amott a revízió gondolatának újjáélesztésével vádolnak bennünket, emitt meg a Dnyesztertől a Tiszáig terjedő birodalomról álmodoznak. Újra meg újra forgószélként csap le ránk az átok. Ezerkilencszázkilencven. Ó, ha visszahozhatnánk! Nem, nem a Belvedere-i döntőbíró- sági döntést. A magyarok országát. Dányi László Egy krimi ürügyén A jóból is megárt a sok. Az ügyességből is, amikor ügyeskedéssé fajul. Erre kellett gondolni a 177.- forintos krimi láttán az egyik utcai árusnál. Bár nem ő, meg többi társa tehet róla, s főleg nem az utca, ahol a sűrűn jövőmenő nép minduntalan könyvbe botlík. Sokkal inkább ott a hiba ebben az esetben, hogy az egyébként 80-90 forintos ponyva keménypapír kiütést kapott, s ezért mert a kiadó szemrebbenés nélkül dupla árat kérni érte. Mi ez, ha nem csalás? Mert még egy félanalfabéta is könnyen rájön, hogy pusztán a kemény pakundekli nem kerülhet anyiba, mint a szerzői díjjal, kiadói és nyomdai költségei terhelt „értékesebb” fele. Csak a tört részébe. — Jézus — kiáltok akaratlanul, majd az árushoz fordulva kérdem — veszi ezt valaki? Nem kis meglepetésemre igennel felel. Lehet rajta tűnődni. Sokak- szerint szegény — sőt koldus — ország vagyunk, s mégis az utcán úgy veszik mint a cukrot a krimit és a pornóba hajló erotikus „irodalmat”. Amiből, amikor méregdrága? Hisz már a cukor kilója is majdnem 40 forintba kerül, s ha így haladunk, kimegy a divatból a fenti szólás, hogy veszik mint a cukrot, mivel azzal is spórolni kell. S lassan a kapósságot a krimi fogja helyette jellemezni. Még tart a fejtörés hazafelé menet, amikor felpakolt szatyrokkal mellém kerül egy asz- szony. Magában zsörtölődik, majd hangosan az mondja, egy vagyont fizetett érte. Csak a két kilós kenyér több mint 40 forint volt, és hol van még a jóval drágább többi? Szömyűlködik az árakon, s hogy mit megeszik a három fejlődésben levő gyereke és hogy egy vasárnapi ebéd másfél kiló hússal mibe kerül. S akkor még hol a vacsora, mert a maradékot uzsonnára megeszik. Hogy lehet ezt győzni az ő kórházi és a férje technikai fizetéséből? Hát nem könnyen, az biztos, hagyom jóvá tépelődését, majd neki is elmondom, mit tapasztaltam az előbb, s azt is, hogy azóta tart a fejtörésem, ugyan ki veszi meg ezeket a ponyváról árult könyveket. Hallgatja, aztán elővesz kettőt a lektűr és kaland fajtából — ami ugye nem krimi—, egyébként pedig muszáj valami szórakozással pótolni a szürke napok egyhangúságát. S ő különben is mindig szeretett olvasni. Mit lehet erre felelni azonkívül, hogy persze, persze...? Semmit,, mikor végüíis igaza van, ennyi örömöt meg kell engednie magának. Aztán meg, ha nem futná rá, nem venné meg. De akkor mire ez a nagy panaszkodás még egy vadidegennek is? Talán mert panaszkodós nép vagyunk, jól esik mondani a valóban létező gondokat, sőt megtoldani egy kicsit. Aztán az élet rá-rácáfol. Ott volt a karácsonyi vásár a sok tolongó nagymamával, egymás kezéből kapkodták ki a drágábbnál drágább legókat, a mindenttudó babákat, meg egyebeket. Amikor már hónapokon át szinte hisztérikusan mással se foglalkozott a tömegkommunikáció, mint az elképesztő méretű és fokú szegénységgel. Különös tekintettel a nyugdíjasokra. Igaz, több valóban kisnyugdíjas — méghozzá egyedül álló — ismerősöm állított meg az utcán, hogy mi ez? Ok már szégyellik magukat, mert bár nehezen és nagy beosztással élnek, de nem csirkefejen. És segélyt se kérincsélnek. Karácsony után aztán nagy elismeréssel szóltak a csabai tanács bőséges kézzel mért ünnepi ajándékcsomagjáról, amelyben a kakaótól a narancsig volt minden, még kedves, közvetlen hangú kísérőlevél is. Valódi meglepetést szerzett, hogy gondoltak rájuk, hisz nekik eszébe se jutott volna bármit is kérni. így van ez, mondta. később az egyik védőnő, s elmesélte a pár évvel ezelőtti felmérést a város időseinek a helyzetéről, amiben ő is résztvett. A legszegényebbek kerülték legjobban a panaszkodási és igyekeztek mentegetni a rájuk sem néző gyermekeiket, unokáikat. Úgy kellett kierőszakolni belőlük, mire lenne szükségük, hogy azt a maguk tapasztalatával megtoldva az illetékeseknek továbbítsák. Aztán befejezve beszélgetésünket így szólt: az igazi szegények szemérmesek. Sajnos, mert ennek sok esetben ők látják kárát. Vass Márta
