Békés Megyei Népújság, 1990. augusztus (45. évfolyam, 179-204. szám)

1990-08-25 / 199. szám

1990. augusztus 25., szombat a IRODALOM—MŰVÉSZET 0kÖRÖSTÁJ Benke László: Kenyérsírás, gyermeksírás Hamar megöregszik a gyérmekmosoly, kaszára hamar megérik a kalász. És nem csitul a kenyérsírás sem lábon, sem asztagban, sem asztalon, mert letiporják, ha mégis lábra áll éretten vagy éretlenül. Kinek kenyér kellene, kinek hétvégi telek. Parcelláznak már megint néhány rohadt sufniért, szemre éppen olyanok mint az emberek. Habozás nélkül elveszik a másikét, a kenyeret s az életet. Hogyan is ragyoghatna gyermekeink arcán a mosoly, hogyan érhetne meg kaszára a kalász, míg nem csitul a kenyérsírás, hogyha ezek a mohó éretlenek — potomság! — letiporják az életet, kitaposnák édes anyjukból a gyereket egy rohadt sufniért. Szitás Erzsébet: Marosvásárhely Nedvek tánca a pohárban Ki dugdosta ide az ujjacskái- mat? Kérdezi kisfiam. Nézi a kezét és elmereng a formákon. Levágom a körmeit, apró kop- panásokkal potyognak a kör­mök egy fölbontott borítékra. Meglátja az erkély párkányán a cserepes virágot, odaszalad az ablakhoz: nem fél a virág kint egyedül az esőben? A levelek szomjasak, mondom. Erre ő: a lábaim is szomjasak, mossuk meg „őket”. A homokozóra gondol, látod apa, ez itt a mama udvara, ki vannak téve a korlátra a párnák. Nem szabad leesniük, mert sárosak lesznek. Tartály- kocsikat rajzol vékony vízsuga­rakkal. Fröcsköl az autó. Vacso­rázunk. Nem fáj a paradicsom­nak, ha lenyúzod a bőrét? Kive­szi a tejfölből a kenyérmorzsá­kat, mert fázik a „falat”. Fürdés közben megjegyzi: mi most a vízben homokozunk. * Tojásfehérje, tej, rum, csoko­ládé. A nap rásüt a pohárra. Ülsz a parton, mint egy skanzen kö­zepén. Egy hatalmas, gyökerek­kel benőtt üregbe látsz, ágakat, kis kőlapokat veszel észre, meg­érinted a mohát, méz, gyanta surran, bogarak röpködik csí­kosra a levegőt. Távolabbról, az odú fölött galamb ül a lombko­ronában. Iz-központod műkö­désbe kezd az agyadban, föle­meled a tálcát és a fény felé tartod a folyadékprizmát. Orális típus vagy, ebbe fogsz belehalni. Szájadba veszel min­dent, mint egy kisgyerek. A sze­relemben is az ajkakat szereted a legjobban, az illatba vegyült íze­ket, a sűrű nedveket, a szőrzetet, a nyílásokat, a forró szorításo­kat, a csókot. Ady Endrére gondolsz. Lédá­ra és Csinszkára gondolsz. Elképzeled Boncza Bertát és leképezed papírodra a hangula­tot. Kastély egy alkonyi kertben. Csipketerítővei borított kerék­asztal, kovácsoltvas székek. Hamutál szivarokkal. Butéliák, ódon poharak. Almák-és őszibarackok. A férfi szürke kalapban, séta­pálcával. Kényelmes öltöny, laza testtartás. * Arra vágytam, hogy szenve­délyesen átölelj, vonj magadhoz erősen, hevesen és forrón, de Te meg sem mozdultál közben. Esetlteg (néha) piheg'sz. Olyan régen szeretném érezni a Te megkívánásodát. Azt mondod, nem hagyom, hogy'megkíván­jál, olyan sűrűn szeretlek. Épp ezért, mert soha nem érem el forró égöv tájait. Nem érted meg, én se értem, de nekem min­dig újat jelent a tested, mindig másként szép és érdekes. Te ezt eufémiának tartod (a szöveget) és megszokásnak az újbóli „adagokat”. Lehet, hogy beteg vagyok, vagy túlzottan megsze­rettetted velem a testedet, vagy az orális örömök játszanak így egybe bennem, hogy naponta szeretem minden testrészedet. De te mindig fáradt vagy, nem tartod sokra az én igyekezete­met, ami lehet hogy azért nem tud hatni, mert túl „mutatósán” tör célja felé. Én a veszekedések után is szeretem a tested. Ha kiabálsz is, meg tudlak ölelni. Korholhatsz egész délelőtt, pocskondiázhatsz, fölsorolha­tod aljas hazugságaimat, sze­memre vetheted, hogy költőm a pénzt, megbánthatsz azzal, hogy idegbeteg vagyok, a teste­det nem tudom nem szeretni. A tested nem a szavaid. * Az évek múlásával lekopott a mozdulatainkról a kímélet, a tapintat, a gyöngédség. Nyers és feszült minden pillanat. Azt mondtad, hogy a mi sorsunk bezárt élet, ami mint egy gránit- piramis, a hullámtalan tengerbe merül. Ígéreteink: erdő, elvadult sűrű övezet, ideje lenne a tiszto­gatásnak nekilátni. Nem elég az emlékek nyugalma. Változtatni kell, nemcsak Rilke miatt. Lehet rajtad Luther- Kabát, EgyenRuha, Bukósisak vagy BárMi, belül vannak a ka­zamatáid. Ha fölzúgnak, valami majd belobban. Kántor Zsolt ~w Szentmihályi Szabó Péter: Ember a járdán Még június közepén történt, azóta fontolgatom, megírjam-e, kiírjam-e magamból ezt az él­ményt, s most, úgy látszik, eljött az ideje. Iskolai évzáróról vár­tam a fiamat, megálltam a kocsi­val egy árnyas fa alatt, bekap­csoltam a rádiót, rágyújtottam. Ilyenkor különösen nagy a for­galom az iskola környékén, jön- nek-mennek szülők és gyere­kek. Nem nagy, össznépi évzáró volt, hála Istennek, a gyereke­ken nincs piros nyakkendő, és elmaradnak a mikrofonpöcögte- tések, a rémes versezetek és énekkari produkciók, közhelyes évbúcsúztatók is. A gyerekek megkapják a bizonyítványt, és kész. Részben örülök, részben sajnálkozom, mert négy évtized mesterkélt társadalmi szokásait még nem sikerült új rítusokkal felváltani. Márpedig szüksé­günk van közösségi élményekre ünnepekre, szívből jövő szavak­ra — kérdés, mikorra tanuljuk meg őket újra. Most veszem észre az em­bert, aki a vaskerítés talapzatán ül, imbolyog. Részeg. Meghatá­rozhatatlan korú. Törpe növésű felnőtt, trikóban, rövid nadrág­ban. Arca torz, szeme kifejezés­telen. Ki tudja, mit keres itt? Talán ezen a helyen érte utol az elfogyasztott szesz zsibbasztó hatása. Ül, imbolyog, aztán lee­sik a járdára. Elnyújtózik, s bár megüthette magát — arca véres —, már alszik is. A fal mellett, a járdán. Figyelem az embert a járdán, nézem a mellette elhaladó fel­nőttek és gyerekek arcát, figye­lem önmagamat. Aki messziről észreveszi, nagyot kerül. Aki majdnem rá­lép, meglepődik, de nem túlsá­gosan. A gyerekek visszafordul­nak. A kicsik ijedtebben, a na­gyobbak vigyorognak. Ok már láttak ilyesmit. A felnőttek arca rezzenéstelen, mint az enyém. Ülök a kocsiban, tépelődöm. Egy ember feszik a járdán. Vér­zik a homloka. Én tudom, hogy csak horzsolás. Én tudom, hogy részeg. Akik nem tudják mind­ezt, azok jönnek-tnennek, átlé­pik, kikerülik. Akárcsak az alul­járókban, a belvárosban. Akár a piacon a kóbor kutyákat. Mentőt kellene hívni? Nem tudom. Hirtelen ismét ráébredek arra, milyen nyomorúságos vi­lágban élek. Semmi sem vilá­gos. Sem polgári'jogaim, sem kötelességeim, de még erkölcsi alapállásom sem. Megfélemlí­tett, közönyös, gyáva, sunyi ál­lampolgár vagyok, akinek fo­galma sincs, van-e joga intéz­kedni egy ilyen határesetben. Hiszen csak egy részeg ember fekszik a járdán. Voltaképp egy nem közülünk való. Egy garáz­da, egy közbotrányokozó. Le­het, hogy egy fél óra múlva fe­láll, leporolja magát, hazaindul, ha van számára „haza”. Csak neki okoznék bajt, ha megpró­bálnám értesíteni az amúgyis túlterhelt hatóságokat, akiknek illetékessége ilyen esetekben enyhén szólva is homályos. Valaki szólhatott a dologról odabent az iskolában, kijön két elnyűtt proletárasszony, talán takarítónők. Szánakozva nézik a gnómot, váltanak egymás közt néhány szót, visszaindulnak. Az ember fekszik a járdán. Nem normális állapot. Lehet, hogy nem is volt részeg. Ki tud­ja, milyen betegségben szen­ved? Imbolyogni sok mindentől lehet. Gyógyszertől is. És ha ré­szeg, akkor teljesen rátartozik? Csak az ő problémája? Az ő emberi joga, hogy ott feküdjön le, ahol éppen óhajt? Mert így is fel lehet fogni. Ebben a nyomo­rúságos magyar jogállamiság­ában mindenki szabadon berúg­hat, és lefekhet akár a parlament előtt is, nem igaz? Ez az ember valójában egy provokátor. Valamelyik párt ak­tivistája. Vagy rejtett kamerával figyelnek, és mindjárt idelép Vágó István a tévéből, és lesz nagy móka, kacagás. Lassan megtanulunk átlépni egymáson. És lélekben felké­szülhetünk arra, hogy rajtunk is átlépnek majd. Amerikában mindenki tudja, hogy nem ta­nácsos utcai balesetnél megáll­ni, kocsiból kiszállni — sok bű­nöző kihasználta már a jóindula­tú segítségnyújtók védtelensé- gét. Nálunk is feltehetően egyre több esetre kell számítanunk: Amerika már itt van, Magyar- országon, dé persze csak a leg­rosszabb arcát mutatja. Szerencsére megérkezik fiam, ő is riadtan kikerüli á föl­dön heverő, torz és szánalmas figurát, mutatja a bizonyítványt, gyorsan indítok, és távozom a helyszínről, cserbenhagytam ismét valakit, sok századma- gammal. Biztosan bennem van a hiba: nem tudom könnyen megszokni a szabadságot. Pedig hát nagy kanyarral ugyan, de visszatértünk a polgári szabad­ságeszme lényegéhez, melyet Anatole France fogalmazott meg annak idején gunyorosan: a demokrácia lényege, hogy a milliomosnak éppúgy joga van a híd alatt aludni, mint a szegény­nek. A híd alatt, vagy a járdán. Szitás Erzsébet: Judit Képek a templomban Vasárnap volt, augusztus 12-e, amikor újraszentelték a szépen rendbehozott füzesgyarmati unitárius templomot. Soha ennyien nem voltak a kis templomban, még kint, az ajtó előtt is sokan álltak. Odabent, az áhítatos csendben, az énekes szárnyalásban és a szeretet szavaiban a hívek és vendégek egy szokatlan örömben is részesültek: ott láthatták a fehér falakon, bent a templomban a község szülöttének, Szitás Erzsébet festőművésznek a képeit. Tizenegyet az egyik oldalon, kilencet a másikon: a bölcselkedés képeit az egyiken és a hazai vidék csodáit a másikon. Nem is tudom, melyikkel kezdjem. A bölcselkedés képiéi között a bibliai tárgyúak a hely szellemét is sokszorozzák, miközben a történetek újraolva- sására ösztönöz a képi látvány, Pál apostol hajótörése Málta szigetén, de ugyanott, mellette a természet lenyűgöző szép­ségeire hív figyelni a Máltai kék barlang, az Ünnep a Kárpá­tokban csillagos éjszakája és a virággal szembenéző leány­arc, Judit portréja. A másik fal az otthoni tájé, az emlékeké. Mondani sem kell, miféle gondolat-szövevény mozgatta a festő ecsetjét, amikor a Kis házunkat megfestette, meg a Füzesgyarmati utcát, melyen a fák mintha múltba néző jel­zőoszlopok lennének és tudnák a mozdíthatatlan igazságot arról, hogy az összetartozás az egyik legnagyobb emberi érzés. Ott van a falon a Bem utca is, ahol a művész rokonai élnek, és ahová ritka időkben, de mindig örömmel visszajár, régi szavakat keresve átélni régi történeteket, gyermekkori gyönyörűségeket. Aztán a jóslaterejű Tél, varjúmadaraival a meztelen karú fákon, de a háttérben felderengő ezüstszínű világossággal is, napfénnyel talán télidőben: az emberi út vége a tél, de nem biztos, hogy azt kell mondanunk „kár” volt, miként a varjúmadarak, hiszen abban a derengő ezüst­színben itt van már a tavasz ígérete is. Képek egy templomban: füzesgyarmati ajándék azoknak, akik arra járva betérnek a kis unitárius templomba, beülnek a padsorokba és képeket néznek, képek szavát is meghallják. Magam is örültem, hogy ideinvitáltak és láthattam Szitás Erzsébet festményeit, és itt, ezeken a hasábokon írhattam róluk. Sass Ervin Szitás Erzsébet: Székelyek

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom