Békés Megyei Népújság, 1990. augusztus (45. évfolyam, 179-204. szám)

1990-08-18 / 194. szám

úkÖRÖSTÁJ SZÜLŐFÖLDÜNK 1990. augusztus 18., szombat A füstös konyha: a kemence szája előtt az összekötött kéve, a szivanó „Dagasztottunk, fűtöttünk, oszt mars bele a kemencébe!” Beszélgetés a „gyomaias” kenyérsütésről Gyermekkorom nagyon várt eseménye volt a kenyérsütés. Azért is, mert ilyenkor öreg­anyánktól minden unokának ki­járt a kiscipó, hogy a felséges tejfeles lángosról már nehogy megfeledkezzem, meg azért is várva várt esemény volt, mert maga a művelet szinte ünnepé­lyesen zajlott. Bár mi, gyerekek csak úgy reggel hét óra tájt kap­csolódtunk be az eseményekbe, mikor a tejfeles lángos illata ki­csalt a legmélyebb álmunkból is, az ünnepélyes hangulatot ma is átélem. Különösen kiemelkedő ese­mény volt a háznál, ha az akkor­tájt esedékes újkenyéri úrvacso­rára is sütöttek kenyeret. Nem is vállalkozom rangsorolásra, csak megemlékezem arról, hogy a paraszti táplálkozással kap­csolatos, ünnepélyesnek számí­tó események sorában — disz­nótor, mézpergetés, szilvalek- várfőzés, szüret — magasan ki­emelkedik a kenyérsütés. En­gedje meg az olvasó, hogy me­gemlékezésemet úgy ejtsem meg, hogy a kenyérsütés törté­néseit öreganyám hiteles sza­vaival adjam vissza, amúgy „gyomaiasan”. — Nana! tessék már elmon­dani, hogyan is történt a kenyér­sütés, mikor kezdtek hozzá? — Mindig úgy csináltuk, hogy előtte való este szitáltunk lisztet, oszt elkíszítettük szípen. Azután este nyóc órakor ková­szoltunk, ehhez mán a párt (más­képpen kovászmag, megj. tő­lem) megáztattuk dílután 3 óra­kor. Tettünk bele egy kis ílesz- tőt, 2-3 dekát, tettünk bele ren­desen, hogy hamarabb keljen. Megkovászoltuk, oszt hajnalba háromkor hozzáfogtunk Eszti­vel összeállítani a tisztát, ketten A sütülapát és a piszkafa dagasztottunk, sohase dagasz­tottam egyedül, mindig űvele dagasztottam. Akkor osztán le­tettük. Eszti mosogatott, elmos­ta azt a páros edínyt, azt a szitát, ezt azt, osztán mire azt befejez­tük, újra dagasztottunk, oszt hagytuk pihenni, óra hosszáig kelni, akkor azután fűtöttünk, oszt mars befele a kemencébe. — Mennyi lisztből sütöttek egy alkalommal kenyeret? •— Óh, sokat csináltunk mink, fiam, 2-3 kosár lisztből, mán ugye vót kanász, vót kocsis, be­járó asszon vót szombatonkint. Egy kosár liszt 5-6 kilónyi. Sót mindig úgy vettem hozzá ma­rokra, de nem szabad vót nagy marokra, csak ippen hogy. Há­rom maroknyit szórtam bele, mert legtöbbet három kenyeret sütöttünk, kenyír után számolva sóztunk. Vót rá eset, hogy a ko­vásznak friss tísztábul féretet- tem egy kicsit, osztán akkor nem kellett annyi pár. Akkor keve­sebb kelletett a párbúi. Osztán lehetett volna avval a tisztával is tisztán sütni, de hát csináltunk mi mindig párt. — Hogy mennyi időre való kenyeret sütöttünk? Két hétre, tíz napra valót, mikor hogy. Vót rá eset, hogy apró krumplit meg­főztük, megpucoltuk, ledaráltuk és reggel a tisztába kevertük. Nem sokat tettünk bele, mert az se jó, ha sokat tesznek bele. A kemence előtt a sütöteknő a kovászlétrával, ruhával Nagyon jó vót, finom vót a krumplis kenyír. Én nem ken­tem be semmivel a kenyeret, vót aki kente, a pékek kenték vala­mivel, hogy olyan fínyes lett. A mienk se vót alábbvaló, mikor kigyött a kemencéből, azon me­legen mingyár megmostuk víz­zel, dörzsöltük, tudod? Oszt szíp maradt a kenyír. Olyan szíp fínyes vót, hogy csuda. Nagy munka vót az, jaj! Dógpztam én annyit abba a nagy vagyonba... — Hát a fűtés hogy ment? — Mikor mán csutkaízikkel kifűtöttök jól a kemencét, a per­nyét behúztuk a kemence szája alatti üregbe. A kemence forró lett. Jaj, a tejfeles lángos! Hát azt fűtís közbe, mikor mán két kivit fűtöttem, a kemence feneke megmelegedett, közbe sütöttem a láng előtt. Te, fiam, te végtelen szeretted ezt a lángost. (Éppen ezért jegyzem meg soronkívül, hogy ez a lángos kenyértésztából készült, úgy 20-30 cm. A szélét felgyűrték, ebbe sós, ízesített, tejfeles masszát öntöttek, és ez így együtt sült meg, valami fi­nom volt.) — A kemencébe vetés előtt a kenyírtísztát formáztuk, egy ke- nyímek való tisztát késsel kivág­tam, forgattam, göngyölgettem, osztán a kosárba ment, a szakaj­tóba, megliszteltük, letakartuk ruhával, oszt ott kelt, míg a ke­mence elkíszült. Vót segítsíg mindig, de sok dolog vót vele így is. A jó Isten mindig adott erőt mindenhez, sokat kellett dógozni. Hál’Istennek, mindig megvót a betevőnk, a kenye­rünk, a legnehezebb időkben is. így legyen most is, a mostani újkenyér ünnepén is, legyen minden magyar család asztalán, életet jelentő kenyér! „Aki pedig ád magot a mag­vetőnek, ugyanazon adjon ke­nyeret néktek eledeletekre; és sokasítsa meg a ti vetésteket; és nevelje meg a ti jótéteménytek- nek gyümölcseit” (//. Kor. IX. 10.) Cs. I. „Fogadást tőttenek vala” Az 1717-es széki tatárdúlásról Feledhetetlen élmény a széki Birtalan-nap. Minden év augusztusában, a hónap 24. napján emlékeznek meg a mezőségi nagyközség lakosai az 1717-es tatárdúlásról, s a gyászhoz illő ünnepi ko­molysággal idézik meg az öl­döklésben elpusztultak nevét. Hagyomány kötelezi a széki embert, hogy ilyenkor-—bárhol is vállalt munkát — hazasies­sen, ünneplőbe öltözzék, részt vegyen a közösségi tisztelet- adásban. A népművészetében, népvi­seletében annyira színes falu tu­ristaforgalma is jelzi a Birtalan- napi búcsú élményt adó különle­gességét. A pompás vizuális lát­vány, „a gyászban ünneplő” falu elkísérő élménye minden idelá­togatónak. Tatárjárás Széken; hogyan is volt ez? — érdeklődik a látoga­tó’. Történeti eligazítóhoz azon­ban nehezen jut hozzá. Kádár József monográfiája a „Szék város, nagyközség” múltját bemutató füzetes kiadvány kö­zel nyolcvan éve jelent meg, s a könyvtárakban sem mindenütt lelhető fel. A köztudatban a tatárjárás az 1241-es mongol pusztítás histó­riájával azonosul. Tatárdúlás azonban nem is egy pusztított még Erdélyben. A fejedelemség korában, II. Rákóczi György szerencsétlen lengyelországi kalandja után szabadítja ránk a török újra a rabló mongol nyilát, s az osztrák uralom idején is fenyegető veszély még a Krím felől érkező hordák betörése. A Széket is végigpusztító ta­tárdúlás a határok biztosítása előtti ellenséges és rabló szán­dékú vállalkozás utolsó véres epizódja. A kuruc-labanc háborúságot amúgy is nagyon megszenvedő országrészre váratlanul tört rá az újabb csapás. Az Erdélyben be­rendezkedő osztrák államhatal­mat kívánta megzavarni a török azzal,'hogy 1717 nyarán újabb támadásra biztatta a fegyveres kalandozásra még mindig kap­ható tatárokat. Az azonban már a történelem groteszk fintora, hogy éppen az idegen hatalmat, az osztrák vasigát gyűlölő la­kosság szenvedte meg legin­kább a pusztító vállalkozást. ­Azon a nyáron Moldva felől ütöttek be teljesen váratlanul a tatárok. Öldöklő hadaik végig­dúlták Belső-Szolnok, Doboka, Kolozs és Torda megyék fálvait. Északon a mai Máramárosig ju­tottak el, ahol Felsőbányát sar­colták meg. A már 1291-től vá­rosi kiváltságokat élvező Szék­re azután jutott el egy tatár csa­pat, hogy eredménytelenül pró­bálták meg kifosztani a szom­szédos örmény telepítésű vá­rost, az akkor Armenopolisnak nevezett mai íjzamosújvárt. E város örmény, román és magyar lakosai ugyanis a Martinuzzi- várba menekültek, oda mentve értékeiket is. A Székre érkezett tatárok végigpusztították a há­rom völgyben fekvő település házait, kirabolták a falu közép­kori gótikus templomát, össze­harácsolták javaft. „A nép — jegyzi fel á történeteket bemuta­tó tanúvallomás — a kajáni gát felé szaladt, itt többeket levág­tak, s nagy részét, mintegy 600- at, köztük nőket, gyermekeket, férfiakat elrabolták, s magukkal vitték Máramarosba.” A rabok ugyan két hét múlva kiszabadultak, de az üszkös ro­mokból újjáépülő falura további megpróbáltatások szakadtak. A nagy szárazság s a tatárok nyo­mában járó pestisjárvány annyi­ra megtizedelte a sóbányáiról nevezetes helység lakóit, hogy alig százan maradtak életben. A történtekről bizonyosan többet tudnánk, ha a 48-as forra­dalmat követő időkben nem pusztul el olyan szerencsétlenül Szék város levéltára. S történt ez nem a hadak átvonulásával, ha­nem egy, a „rebelis népet gyűlö­lő” osztrák hivatalnok jóvoltá­ból. Hoprich Frigyes cs. kir. fő­jegyző — írja Kádár József — fontszámra adta el a város törté­netére vonatkozó okmányokat: mindent, amihez a német ura­lomnak köze nem volt! Az általános pusztulás a tatá­rok dúlta vidéken olyan nagy volt. hogy — mint Jakó Zsig- mond egyik tanulmányában ol­vasható, „ezeknek a megyéknek .sík része — az egykori hivatalos jelentés szerint — hosszú éve­ken át is nehezen kiheverhető veszteségeket szenvedett”. A történetek emléke lassan fakulni kezdett a múló időben. A bojtos Birtalan (Bertalan)-napi emlékezést azonban 1759-ben erős fogadással felújították. Ek­kor (egy újabb tatár támadás fé­lelmétől indíttatva) „az egész város és ekklézsia megegyezett akaratból — így olvasható egy korabeli dokumentumban —, fogadást tőttenek vala, hogy azt a napot, mely Birtalan nevére iratik a Kalendáriumban, fiúról- fiúra, nemzetségről-nemzetség- re poejiitenita tartásra szente­lik”. Ettől kezdve az írottak szelle­me és betűje szerint állandósul az emlékezés kegyeletes szoká­sa és válik kitörölhetetlen ha­gyománnyá. Az emlékezés a tatárdúlások- ra egyébként nemcsak széki hagyomány. Csíkban az 1694- es pusztítást idézik ilyenképpen. A honismereti mozgalmat pár­toló helyi történészek és tanárok éppen legújabban szerveznek fesztiválokat a csíkmindszenti „Véres kép” legendája nyomán. A történelem idézése, az ön­védelem hősi vagy tragikus momentumainak átörökítése népünk közösségi érzését erősí­ti. Murádin Jenő Fotó: Gál Edit

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom