Békés Megyei Népújság, 1990. július (45. évfolyam, 153-178. szám)
1990-07-11 / 161. szám
1990. július 11., szerda — Szabad véleménycsere öt tételben és nem kevés tanulsággal ; Megél, túlél vagy felél tó. i a kovácsházi kultúrház? Fizetnek, vagy lövünk „Vállalatunknak immár nem gazdaságos működtet az üzemi óvodát, jó lenne, ha a tanács levenné vállun ról a gondot.” Az idézet lapunk július 3-i Óvodát v ijyenek! cimű cikkének, mindjárt az elején találha S egyben az Unicon igazgatónőjének egymondatos hel zetjelentése. Ha nem olvasnánk a további bonyod; makrói, már akkor is két dolog kiderülne belőle. A ví lalat az óvodát üzemnek tekinti, s ha az nem gazdas gos, búcsút int neki. Papoljanak csak nyugodtan az i a felelősségteljes nevelésről, akiknek ez a dolguk, az apróságokkal majd lesz valami, legfeljebb kallódnak ide-oda. De ezt mégsem akarja az Unicon, ezért jó lenne, ha a tanács levenné vállukról ezt a gondot. Magyarul: üzemeltetné városi közpénzen. És ez el is képzelhető, hiszen a létszám közel kétharmada „városi” gyermek és nem „üzemi”. Már azt hinné az ember, ezután következik, hogy ha a gondlevétel megtörténik, a köszöaet sem marad el érte. Talán így is lenne, ha nem szólna bele a nevelési-szociális kérdésbe az üzlet. Az a bizo-« nyos 35 millió forint, amit a vállalat kér az óvodaépületért a tanácstól a szívességért cserébe. Furcsa ügylet ez az üzlet, már mifit az elképzelés, ugyanis azért kér pénzt — nem is keveset — a vállalat, ami neki egy fillérjébe sem került. Ingyen kapta meg, 1948-ban, az államosításkor. Lehet, hogy azt gondolják — és nem is ok nélkül —, hogy az ingyen jószág is pénzbe került a több évtizedes használat során, mégis sántít a következtetés. Mert ugyan ki más költött volna rá, ha nem a kezelője, egyebet úgysem fizetett érte, se megváltást, se bérleti díjat. Így pedig akár gazdasági, akár erkölcsi oldalról nézzük a kérdést, nincs helye lelépési díjat kérni a vállalatnak az óvódéért. Az ingatlan állami, bolond lenne a tanács, ha azért külön fizetne, hogy az állami épületben állami óvodát tarthasson fenn a saját költségvetéséből évről iévre. Ezenkívül a többi csak mellébeszélés, gazdasági álprobléma. De nem egyedülálló. Ma ugyanis ebben a még zavaros gazdasági helyzetben, amikor az „aki bírja, marja” elv érvényesül — ha hagyják, mindenáron pénzt akarnak szerezni a vállalatok, akár tekervényes utakon is, mint jelen esetben. Amikor az sem számít, hogy ha óvoda nélkül maradnak a környék gyermekei, holott, a mostani három csoport helyett nyolc is elférne az épületben. Az ominózus cikk befejező mondata: „Gyerek van, óvoda kell, s talán egyszerűbb ezt az épületet valami módon átvenni, mint egy újat építeni.” Ezt az óvónő jegyezte meg, s igaza is van, némi korrekcióval: átadni kell, és nem „valami módon”, hanem tisztességgel. És nem alkudozni, mint a hetipiacon, vagy a westemfilmek módján szabni a feltételt, ami nem más, mint: fizetnek, vagy lövünk. . Vass Mart* Mi legyen a kábeltévékkel? tv*...-—..... ........................... „ A 7Z0# mezökovicsházi lakost kell szolgálnunk. Ez itt a lényeg.. " Arnóczky József nem szépíti a dolgokat Fotó: Veress Erzsi Az üzlet megköttetett. Az egyik fél eladta azt, amihez szigorúan véve semmi köze, a másik cserébe nem adott semmit. A politikai harcok közepette a figyelem átmenetileg elterelődött a városi, más néven helyi közösségi, de általában csak kábeltelévízióként emlegetett intézményekről. Természetesen a szélcsend csak átmeneti volt. A stúdiókat, akár elismerik ezt jelenlegi vezetői, akár nem, politikai döntés hozta létre. Egy ideig a pártközpontban mereven elzárkóztak az ellenőrizhetet- lennek és éppen eizért nagyon veszélyesnek ítélt tömegkommunikációs eszköztől. Majd fejedelmi gesztusként megajándékozták a lakosokat az európai szórakoztató műholdas adások vételének lehetőségével, és ehhez kapcsolódóan a kis közösségek életét látszólag leg- demokratikusabban bemutató helyi stúdiókkal. A beruházás természetesen döntő miértékben lakossági hozzájárulásból valósulhatott meg, ám a berendezések egy-két kivételtől eltekintve az állami tulajdon valamilyen formájában maradtak. Van, ahol a tanács vagy az IKV, másutt erre a célra alakult kft. gyakorolja a tulajdonosi jogokat. Ez utóbbiak tisztázása azért fontos, mert a városi televíziókat újabban egy frissiben felbukkant szervezet vásárlásai osztják meg: a Macro-Vision Telekommunikációs Hálózatszervezö Kft. a stúdiók felesleges műsoridejét szerezte meg ingyen. Pontosabban olyan technikai fejlesztéseket helyezett kilátásba, amelyek az anyagi lehetőségekben nem tobzódó helyi szerkesztőségeket elkápráztatták. A legvonzóbb tétel az egész országot összekötő, oda-vissza kapcsolatot biztosító mikrohullámú rendszer. Erre hivatkoztak a kecskemétiek, a dunaújvárosiak, a miskolciak. A sort hosszan lehet folytatni, mivel csatlakozott a hálózathoz a győri, a székesfehérvári, a szegedi stúdió is. Például azért is, mert a pletyka, hogy csak az első huszonöt belépő részesül az áldásból. Igaz, igy még érthetetlenebb, hogy félinformáltan, a szerződéstervezet alapos tanulmányozása nélkül, több ponton félreérthető, vitatható szöveget írtak alá. Ráadásul némely helyütt az „úgysem illesz ebből semmi” alapállásból közelítettek a kérdéshez, és gondolták, akkor miért ne? A helyi televíziók esetében a Springer-ügyhöz hasonlóan kommunikációs javak cserélnek gazdát. A dolgot a politikai átmenet és az ebből fakadó személyi, anyagi és politikai biztonság elvesztése teszi lehetővé. A stúdióvezetők egy része nem szakember, hanem a korábbi hatalom politikai megbízottja, aki most a helyét félti. Ezért fel sem méri, hogy a csatorna eladásakor olyan technika felett rendelkezik, ami nem az ő tulajdona, de nem is a munkatársaié. Igaz, hogy cserébe reális tartalom nélküli ígéreteket kap. A mikrohullámú rendszerrel kapcsolatban a szerződés sehol nem rögzíti, hogy azt a helyi stúdiók ingyen használhatják saját anyagaik továbbítására. A kft. ugyan ígéri a műsorkészítési lehetőséget, de itt sem köti ki. hogy mennyi megbízást köteles adni. Az is elképzelhető, hogy egy-egy stúdiótól átvesz heti egy percnyi anyagot. Ezzel a szerződés formai követelményeit betartotta. Közben vészesen közeledik az önkormányzati választások ideje, amikor a politikai pártok vélhetően nagyobb figyelmet szentelnék majd a célzott közönséghez szóló médiáknak. Vagyis lehet, a Macro-Vision műszaki ígéreteit a pártok politikai ígéretei követik hamarosan. Szabó Z. Levente O — Játszunk el a szavakkal, igazgató úr! — fordultam egyik közeli délelőtt Arnóezky Józsefhez, a mezőkovácsházi kultúrház, újabb, szép szóhasználat szerint „közösségi intézmény" főnökéhez könyvekkel zsúfolt irodájában, tehát a helyszínen. — Például azzal, hogy mostanában mit csinálnak? És itt jön a játék, csak éppen nagyon komoly játék. Hogy ez a közösségi intézmény most átél? Felél? Megél? Túlél? Kiél? Végigél? Netán visszaél? Persze mivel? A hírével? Sikereivel? Mert amióta Amócz- ky József az igazgatója, jó híre lett és sikerei is egyértelműek. Tudom ugyanakkor, hogy voltak prominensek, akik évekkel ezelőtt (vagy csak a közeli múltban) próbálgatták lesajnálni az itteni, igencsak példaértékű életet, de ez mára mit sem számít. Tény viszont, hogy egyfajta lelkiismereti nyugalommal könyvelheti el magában azt az időt, amikor a kovácsházi intézmény megyei, néha országos hírűvé emelkedett. De ez a múlt, igazgató úr. Mi van most? Túlélés? — Régi elvem az, hogy időjáráson, életkoron és külpolitikán ne problémázzak, újabban azt is hozzáteszem, hogy a közvetlen holnapon sem. Ebből következik az, hogy minden nap úgy kell dolgozni, mintha harminc évig még ezen a munkahelyen lennék. Egyszerűen nem érdekel a közvetlen holnap, mert ha hagyom, hogy érdekeljen, elkap a letargia, a tehetetlenség. Hangsúlyozom: itt. Ebben a székben, ebben az irodában, ebben a házban. Tehát csak ebből a szempontból nem érdekel, mi lesz holnap. A másik: óriási mértékben megterhelődtünk gazdálkodási feladatokkal. 1989. január 1-jétől a tanács ránk testálta a könyvtár és a családi intézet gazdasági ügyeit, március 1-jétől pedig a családi intézet feladatait is, mert végül is megszüntették, pénz hiányában. — Igen, hallom, hogy az intézet bútorait és függönyeit a hamarosan elkészülő új könyvtár kapja. — Én viszont .el vagyok képedve. Megint nem szóltak annak, akihez a dolog lényegében tartozik. Üjabb adalék ahhoz, hogy túlélünk-e, vagy átélünk, vagy felélünk. Valahogy így kérdezte. o Fél órával később, már higgadtabban. Az interjú tovább görög. Meg-megáll közben, körülnéz, majd kapja hirtelen, átvált egy más témára, lényegében ugyanarról. — Mi az ami változik? Változóban van? — Nem kezdem mással, ahogy akadnak megkérdezettek, és aztán „szerencsésen” kikerülik a választ. Annyira mégis, hogy mi már tavaly elébementünk á (várható) változásoknak. Miről van szó? Arról, hogy a politikai mozgástól függetlenül fel kellett ismernünk: nehéz gazdasági problémák lesznek a kultúrában. Olyan művelődési formákkal kezdtünk próbálkojni, amelyek legrosszabb esetben önmagukat tartják el, de hozhatnak valami pluszt is (igen, forintot!) az intézmény kasz- szájába. Első helyen a tanfolyamok. Harmadik éve nem hagyhatjuk abba (például) a gáz-Vés olajfűtő berendezések kezelői tanfolyamát, sok a nyelvtanfolyam, főleg a német, de angol is, és nemcsak itt, a környező községekben is szervezünk ilyeneket, mert az igény felismerése nem elég, szolgálni kell azt, pláne, ha pénzt hoz. Más: már tavaly januárban készen voltunk az orosztanárok átképzésének tervezetével, habár ezt kissé megbonyolították a központi intézkedések, de nincs semmi baj. És most mondom az egészen rövid választ a kérdésre: igen, változóban van az intézmény belső élete, szolgáltatása, ajánlata. De csak úgy és annyiban, ahogyan a közművelő okosan megtanulta: az igényfeltárás következményeként. És ez az igényfeltárás, tehát az, hogy tudjam, mit vár tőlünk, mit szeretne 7200 mezőkovácsházi lakos, meg a közvetlen környék, ez állandó. Ha nem az, lemaradunk, és szépnek tűnő elképzeléseink befuccsolnak. Közhasznú dolgok soha. Munkavédelmi, elsősegélynyújtó tanfolyamra mindig szükség lesz, és a cukorbetegek klubja is, ha jó, megél. Ez csak két példa, persze. © Az igazgatót keresik. Nincs olyan, hogy most nem ér rá. Pár perc múlva újra „ráér”. Folytathatjuk a beszélgetést. ■— Hogyan jönnek ide mostanában a kovácsháziak? Mi célból? Feltételezem, már nem azért, amiért 10-15 évvel ezelőtt. Ez is az időszak megélésének jellemzője lehet és az is. Közben tudom, vannak olyan közösségi, kulturális inétzmények, melyek az anyagi összeomlás határához jutottak. Másféle ösz- szeomlás határához is, ahol a vezető és a munkatársak nem úgy gondolkoznak, mint (kiderült) itt, hogy „úgy kell dolgozni, mintha harminc év múlva is ezt csinálnánk”. Nem azon vívódnak, hogy „jaj, mi lesz”? Hogy az új polgármester nem ad majd egy vasat sem, és kirúg innen minket. Mert így nem lehet. — Igen, mindig az volt az élvem: úgy kell dolgozni, mintha még harminc évig itt dolgoznék. Ilyen szempontból nem llehet azon töp- renkedni, hogy ma lesz holnap. Lesz holnap is 7200 ember és igényeik lesznek, lehet, sőt biztos, hogy nem egészen olyanok, mint 10-20 éve, hanem másabbak. Korszerűbbek, a helyzet diktálta mai igények. — Nem tapasztalható, hogy megint visszafordulunk az úgynevezett „nagytermi” közművelődéshez? Hogy ami van, az a nagyteremben zajlik. Színház, színész-hakni, koncert, lakodalom. Mint valamikor a negyvenes, ötvenes, hatvanas években. Meg a negyvenesek előtt is. Nincs olyan, hogy a közösséget szervező, az embereket művelő, okító munka elveszőben? Hogy ez a ház .mintha nélkülözni kezdené az intim kapcsolatot az emberekkel? — Ez társadalmi jelenség és valóságosan létezik. Mégis vannak itt kis közösségek, ezekben viszont két „véglet” vesz részt, a gyerekek és az idősek. A közép- korosztály sehol. Azok agyonhajtják magukat a pénzért, a megélhetésért. Akinek meg nem kell hajtania magát, mert olyan az anyagi helyzete, annak a kultúrház nem konveniál. Magyarul: nem tetszik neki. Otthon megvan a luxus- Persze kérdés, hogy kultúrában is? Különös, de köny- nyen magyarázható, hogy két klubunk van idős tagokkal, hiszen nekik itt összejönni, maga az áldás és az öröm. Az egyikben most bontakozik Albert Gábriel Erdélyből áttelepült fiatal állatorvos vezetésiével a népi éneklés. Ez a meghatározás a legjobb. Az összeomlás szele viszont azzal süvölt be ide is, hogy nincs pénzünk tiszteletdíjra. Nem Is fizetünk. Klubvezetőink egy része mégis tovább csinálja. Hitből és lelkiismeretből -Mert ha nem csinálná, önmagának sem tudná megmagyarázni. miért. Ez felemelő. — Végül megint odajutottunk, hogy pénz. Mennyi a pénz, mennyivel kevesebb, mint tavaly volt? .— Hatszázezerrel. Eny- nyivel csökkent az úgynevezett állami támogatás. Most, 1990-ben 2 millió 209 ezer forint. — Volt ennek nyilván kemény kihatása erre-arra. — Volt. Főfoglalkozású dolgozókat kellett elkülde- nünk, beszüntettük a kiscsoportvezetők tisztetetdíját, mint már említettéin, ez összejövetelenként 150-400 forint volt, levonás és egyebek után tényleg a tisztelet díja maradt csak, persze, most már az sem. Most kezet szorítunk, esetenként. — És mekkora az az őszszeg, amit 1990-re saját bevételként terveztek? — 1 millió 40 ezer. Amit tavaly terveztünk, túlteljesítettük'. Ez is meglesz, sőt, lehet, hogy valamivel több. — Akkor semmi baj! — Más az, ami papíron van és más a valóság. Még ha össze is jön az 1 millió 40 ezer. — Miért? — Mert már ősztől mindent eldöntő lesz, hogy marad-e az állami támogatás (most mondjam, hogy a kultúrát mindenütt a világon támogatják?!), és, hogy meg- találjuk-e a még újabb, formákat, arpi most kell az embereknek, de még talán mgg se fogalmazták. — Például? — Például már szervezzük-etőkészítjük a gazdakört. Nem népfőiskola, dehogy. Kör, ahol előadások hangzanak el anról, hogyan kell gazdálkodni, piacot keresni, teremteni. Amikor először összejövünk, hogy miként is legyen, a pártok képvieslőit is meghívjuk: gondolkozzunk együtt. — Forduljunk vissza egy pillanatra! Sokat és meggyőzően beszélt a ház tanfolyamairól. Hoztak ezek hasznot anyagilag is? — Hoztak. Tavaly 270 ezer forintot. Tisztán. Azért ne legyen ez túl elégedett befejezés. Mondhassam el azt is, hogy az állami támogatás nem fedezi az itt dolgozók munkabérét és a kötelező SZTK-t. Nem baj, ugye? De hát ami igaz, az igaz. © — Segíthetnék, valamivel közvetlenül és most? — Igen. Ha megírja, hogy július 15-én lesz a házban a nyári vásár, ötven kisiparos és kiskereskedő hozza el portékáit. A kovácsháziak tudják, hogy érdemes eljönni. Ég vásárolni, nálunk. Játsszunk megint a szavakkal? Mit csinál a kovácsházi kultúrház? Megél, túlél, átél? Vissza nem él semmivel, az biztos. Sass Ervin
