Békés Megyei Népújság, 1990. július (45. évfolyam, 153-178. szám)
1990-07-28 / 176. szám
1990. július 28., szomßat IRODALOM—MŰVÉSZET Bertalan Ágnes: Megbékélés ,,A magyar mindig csak csipeget a történelemből, s azt a kicsit se tudja megtartani." (Igazoltató felkelő a forradalom után, Szolnok alatt.) Tomyi Sándor harmincöt éves tanyás paraszt nyár óta készül megmondani a tanácstitkárnak szíve szándékát. Márhogy... ő tudja, hol vannak azok a tartalékföldek! Egymás közt osztották szét! És a soha-meg-nem tett fuvarok? Amiknek számláit a sógorával írattak alá, fenyegetéssel, persze. Meg kell mondani, mert elég a hazugságból! De: elkésett. Mert a leszakadt őszben kitört a forradalom. — Hete, ugye, Rózsa? — kérdezi ezen a hajnalon a feleségétől az ébrenlét és az álom mezsgyéjén. Kicsit hangosra sikerültek a szavak, de legalább helyrebillent benne a létezés. — Hete. Leverik, biztosan leverik... — szövi Rózsa szíve a félelmet, aggodalmat. Nem nyitja ki a szemét, nem bírja látni se a férje vergődését. — Mindenki akarja, az semmi? — Akarja! Te is akartad, hogy ne seperjék le a padlást, én is akartam, hogy tojással gyúrjam a tésztát, ne sós vízzel... Az akarat semmit nem ér... — kis, csukló sírással felsír. — Ne sírjál... — nyugtatón, csak találomra simítja meg Rózsa kócos haját. — Igen, de... olyan sokan meghaltak... ■— Meg. Meghaltak... — sóhajtja Tomyi Sándor, s tudja, a szó, semmi szó nem ad vigasztalást. Legyűri magáról a takarót, nagy sóhajjal felül, s kapkodja magára a ruháit. . Az ablakon belopakodott a reggel. S Tomyi Sándor határozottan érzi: tennie kell valamit, azonnal, hogy ne késsen le időtől, történelemtől. Tegnap, meg azelőtti • napokon is összegyűltek a falubeliek, mindenki hangos volt, mindenki a maga keserűségét ordította, azonnal jóvátenni, amit hallgatással, megalázva tűrtek a tizenkét év alatt. Minden könnyet letörölni, a félelmet széttörni... Ez pedig úgy lehetséges, ha azonnal menesztik az elnököt, meg a titkárt, az összes hatalmonülő- ket, mindenkit, aki vezette a falut. Vezette? Fenét. Kiszolgáltatta. Tomyi Sándor innen is lekésett, mert mire ő bekeveredett a faluba, azokra éppen akkor jött rá a rokonlátogatási láz, vagyis: megléptek. Valamit tenni kell hát... talán... megünnepelni a szabadságot! Örül a gondolatnak, ha már lemaradt, kimaradt a forradalomból, legalább a pontot, az ünneplést ő tegye rá! Vet a tehén elé, Ibolyát, a sárga lovát — megitatja, s töprengve áll az istálló ajtójában. A virradat hunyorgása, mint ígéret— terül szét a keleti égen, arra, a Bihari hegyek felett. Ekkor a faluba futó dűlőúton egy ember tűnik fel, erre tart. Jön az ember, s csak amikor a tanyaudvaron jár, akkor ismeri meg Tomyi, az öreg Tóth István ez, s itt lakik a faluvégen. — Csinálni kéne valamit, szomszéd... — mondja, még ide sem ért. — Én is azon gondolkodom, bátyám... — míg tétován bukdácsolnak a szavak, kezet fognak. Állnak, s nézik a könnyű köd hömpölygését. Csak az érzéseikben vonulnak az eddigi ünneplések, amik inkább kiabálásból álltak, egy sem méltó ehhez a nagy dologhoz. Nem fejezik ki ezt az egetverő örömöt, ami nem fér meg az ember lelkében. Ilyen nem volt mostanában, hogy jajon keresztül is ujjongjon az ember. Kiáltani szeretne, hogy beleremegjen az ég, de hát nincs ember, aki ezt tüdővel bírná... Sími kellene, meghalni tán, hogy a hullája felett ne legyen senkinek joga ehhez az éghez, ehhez a virradathoz, ehhez a földhöz... — Befogok, aztán... gyerünk! Menjünk Szentmik- lósra! — Pátosszal kiáltja, ujjongva. — Szent Isten! Hova akarsz te menni?«— kapaszkodik meg ijedten Rózsa az ajtófélben. — A határon át, csak úgy...? — Csak úgy. Megünnepeljük a szabadságot! — Te tisztára meg vagy őrülve! Mit akarsz te a határon túl ünnepelni? — A szabadságban nincsenek határok! A szabadság száguld, érted? Míg mondja, vezeti ki Ibolyát, s sietve fogja be. Közben magyarázza, hogy hiszen odaát élnek a rokonai, barátai is voltak annak idején, míg ide nem vetette a sorsa. Miért ne látogathatná meg az ember a rokonait, amikor akarja? De: nem. Dűlőnyi terület van felszántva, boronáivá, takarosán elgereblyézve végesvégig a határ mentén, még a madár se mehetne át nyomtalanul. De amadámak jó, mert átrepül, ha akar, de a halandó ember otthagyja a lába nyomát. Hát most maradjon! Most maradhat! ❖ Még ki sem értek a váradi útra, már tele volt a szekér emberekkel. Voltak úgy... hatan, heten. Egyike állt a felhércen, a másik lógatta a lábát a saroglyábán lefelé... A valamikori nagybirtokon keresztül visz a dülőút Szentmiklós felé, már csak gazok nőnek satnyán rajta. Megvirradt, de a Nap korongja csak halványan látszik a ködben. A Bihari hegyek kiborították ölükből a szelet, görgetik elfelé a ritka, ezüst ködöt. Fogy az út. A régi érzések, a régen itt járt menések emléke bolydul az emberekben. — Hogy az a...—káromkod- ja el magát Tomyi Sándor, de inkább zengőn' mint méreggel. Nem csoda, negyvenöt óta nem lépte át a határt. A feltörő indulatra kibuknak a szavak az emberekből. Mindenkinek van valami élménye, s most egyszerre mondják. Nemigen értik egymás szavát, de nem is fontos. A határt lesik, a közeledő szántott sávot, a kilátótornyot... Ibolya baktat. Egykedvűn vágja a szántott sáv lucskos porát, azt se figyeli, hogy túlérve megint zörög a szekér. Az idegek pattanásig feszülnek. Egy román katona nyargal lefelé a toronyból. Tomyi idegességében ügetésre nógatja Ibolyát. — Lő, vagy... nem lő? — szakad ki a félelem belőle. Ibolya nagy igyekezettel kocog. A pikét közeledik, egyre közeledik, s katonák szaladgálnak, kiabálnak. — Lőnek, vagy... nem lőnek? — teszi fel újra a kérdést Tomyi Sándor, de vacog a foga, s reszket, annyira, hogy beleizzad. *• Lőni ezért se tudnának a határőrök, mert nincs mivel. Se puskájuk, se géppisztolyuk nincsen. Még a bajonétot is elvették tőlük, felső parancsra, persze. Nem azért, mintha valamelyiknek is eszébe jutott volna, hogy pár árva magyar paraszt átgázol majd a határon. A határőrök kiabálnak, de vidáman csattan minden szó. Tomyiék bizonytalanul ugyan, de vigyorognak. Egy katona elé- bük szalad, a sapkáját lengeti, s sorozatban kiabálja: • ‘ — Itt vannak a magyarok! Megfogja a lőcsöt, még szalad pár lépést a szekérrel, míg Ibolya végre megáll. Pár perc, s a katonák, s a parasztok ölelgetik egymást. Csak úgy, találomra. Az előbb kiáltozó katona már másodszor lapogatja Tomyi Sándor hátát. Közben mondják, mondják, amiből sokat megért Tomyi Sándor. Öleléssel, hangos szavak közepette vezetik be őket a pikétre. A parancsnokuk, egy száraz, fekete fiatalember üveget lódít az asztalra, s ahány, annyi féle poharat rak mellé. Töltöget s koccintanak. — Még jó ez, hajjátok! — állapítja meg Tomyi Sándor. — Olyan, mint a geszti pálinka! — Hát... forradalom vari nálatok? De hát... honnan van puskátok? A forradalomhoz fegyver kell... Látod, tőlünk mindent elvettek! — Puska is van, ha akarja az ember! A katonák is, a rendőrök is — hogyan képzeled? Csak úgy, nézik? Puska is van, keserűség is van, megalázás is van, és hát magyar is van, komám! Aztán... van öklünk is! Kicsit mámorosak a szavak, amiket egyszerre szórnak egymás elé. Könnyű a lélek a pálinkától, ami olyan, mintha Geszten főzték volna. A szóözönben azt kérdezi a parancsnok: — Mit csináltok, ha minden meglesz? ^ — Mit? Először is megbékélünk,'veletek. Ti is velünk,...Aztán... járkálunk itt át- meg át a határon. Jövünk, ha akarunk. Ti is jöttök, ha akartok — magyarázza Tomyi, mert úgy érzi, semmi más nem fontos, csak a békesség. Megbékél az ember önmagával, a haragosával, az idővel, öregséggel... Tóth szomszéd a forradalomról magyaráz, mindenkit túlkiabál, azt hiszi, ha harsogja a magyar szavakat, akkor biztosan megértik. — Tudjátok, én nem értek a politikához, én csak a földhöz értek, meg hogy... ember legyen az ember... — magyarázza fátyolos hangon, hiszen majdnem elsírja magát. De minden mondatában ott van, hogy: szabadság. Amitől izzik a lélek, mint a Koszta Rozália: Üzenet a végekről zsoltárok mélye, benne van a búza ringása, vizek»sodra... De ide gyűlik a havasok csillogó hótakarója, az erdők hűse... Uramisten! Mennyi szép van a világban! Mennyi szép az emberi érzésben! A román tiszt két öklét az asztalra löki, s kiszakad belőle a dal. Kidőlt fáról, elment szeretőről... . — Igyál, komám — koccintja a poharát Tomyi Sándor a parancsnokéhoz. — Nagy a feje, búsuljon a ló... — zengi harsogva. — Hol vannak a régi jajok, gyűlöletek? A fene ette vóna meg, ahány úr van a világon! S azon kezd gondolkodni, mi lenne hát az a jóban levés első jele. — Valahol el kell kezdeni! Tudjátok mit? Adunk nektek búzát, ti meg... hoztok majd szilvát. De sok szilvát hordtak valamikor az apáitok! — Ó, hajjátok — harsogja Tóth szomszéd —én meg majd jövök, aztán... veszek mangalica kocát! Vettem én még negyvenkettőben, itt, Szentmiklóson egy kis kocát. Akár hiszitek, akár nem, de íiekem soha nem döglött meg disznóm! De... kikoptam belőle... Tudjáktok, az a... szalontai fajta az, de... mindegy az már, hogy magyar fajta, vagy oláh fajta... — Román, te! — löki meg a könyökét az egyik magyar. — Mindegy az, csak legyék az ember! Ők meg azt mondják: ungur, pedig magyar, nem? Mindenki mondja a maga nyelvén! — Nem mehetünk segíteni, látjátok, nincs fegyverünk! — kesergi az egyik katona. — Mitől félnek? Volt már a történelemben olyan is, hogy... együtt harcoltunk... — De komám,- hát... volt olyan, hogy becsaptatok, na. De az már a múlté! - billegted a fejét Tomyi. — Azért beteg az ember, hogy meggyógyuljon... azért haragszik, hogy megbékélhessen... — filozofál a tiszt. — De, mit is adjunk már, na mit? Kell élesztő! Meg... só? Bemegyünk a faluba, aztán... És bement a faluba három katona. A faluba, ami alig kiáltás- nyira van, s még le se csendesült a száguldó öröm, itf is van az élesztő, meg a só. Öt kiló élesztő, két mázsa só. Ennyit tudtak hamarjában összeszedni. Meggémberedett a délután. Ibolya nyugtalanul kapál. De anny i lenne még a mondanivaló! És újra és újra búcsúzni kell. Kézfogás, hátbaveregetés, ölelés... — Ezt a román adja a magyarnak — magyarázzák egyszerre a katonák, míg rendezik a zsákokat. — Te osszad szét! Igazságosan! Az a fontos, hogy igazsággal! — míg kéri Tornyit, aprókat paskol a karján. — Ne féljetek! Tudunk mi igazságosak lenni, ha akarunk! Hozunk nektek érte búzát! Van nekünk búzánk is, meg minden, csak... a szabadság hiányzott. De hát, azt meg... megcsináljuk, ne féljetek! Ibolya nekilódul az alkonyainak. Az emberek a szekér mellett, mögött baktatnak, s mint vezérlőcsillag az irdatlan messzeségben, úgy harsan utánuk a búcsú: — Csak... jól csináljátok már! A szavakból melódiát moto- lál az idő, amitől lábujjhegyre áll a'világ. ❖ Ezen időtájt a keresztesi műúton iszonytató robajjal vonultak a tankok, páncélautók. Egyetlen nagy dübörgés a Föld, mintha kitépte volna szívét az Ember, ami itt vergődik valahol a vak Időben... ...A búzászsákok hónapokig várakoztak Tomyiék kamrájában, nem tudták soha átvinni. Csak a sóhajok lebegtek át, meg vissza a mindig frissen boronáit határsávon.-kÖRÖSTÁJ Arcok közelről Koszta Rozália Ballagni lefelé a gyulai Sugárúton az öreg-óriás fák alatt, még a forgalom dacára is, találkozás a természettel. Ez folytatódik, ha belép az ember a művésznő ajtaján, ahol a maga ültette, s mára már naggyá nőtt két sor fa fogadja. Bent a műteremé a fő hely, s a szorgos munka dominál. — Hogyan érzed magad ebben a változó világban? — Mint annyian mások, én is abba próbálok kapaszkodni, ami kedvet ad, mert most mindenkinek, így a művészembernek is az életkedvre van a legnagyobb szüksége. S ki ebből, ki abból merít. Én továbbra is a szülőföldem, szülővárosom és a szüleim adta értékekből, kötődésekből. S abból, hogy műveimmel felépítettem valamit, s azt be kell fejeznem. — Ahogy széjjelnéztem, mintha témát változtattál volna. — Igen is, nem is. Eddig szinte állandóan embereket festettem, s általuk a paraszti világot, amelyhez közvetlenül vagy közvetve az egész nemzet kapcsolódik. S a képeken a természet csak olykor és akkor is háttérként szerepel. Most előtérbe került. — Ez „helycserének” is felfogható? — Ahogy vesszük. Hiszen az ember is a természet gyermeke, mint a fű, fa, virág, csak mára ez a kapcsolat lazább lett. De bennünk van, hol gyengébben, hol erősebben. Mostanában sokat barangolok erre, arra, kimegyek a Szanazugba, elnézem, figyelem a vizet, a part menti fákat, s a táj részének érzem magam. Ám éppúgy elvarázsol a kertben a kivirágzott almafa, s aztán ahogy a gyümölcs érik, fejlődik. Vagy az állatok, a megszelídített kóbor macskák, amint hallgatják a beszélgetést... — Látok itt egy képet a várról. Ez is újdonság. — Ez egy régi gyulai Körös- táj-összejövetel kései terméke. Akkor és utána csináltam rajzokat a városról, s mintegy emlékül letettem, de a téma bennem lappangott, s amikor később elővettem, az egyik különösen megragadott. Olyannak éreztem, akár egy üzenetet a végekről, s ez is lett aztán a címe. — Milyen most a képzőművészeti élet? Nem csappant meg az érdeklődés? — Nem, bár van változás, aminek anyagi okai vannak. Kevesebb az egyéni kiállítás és több a közös. Leghamarabb augusztusban lesz csoportos tárlat Szolnokon, majd az ősszel a hódmezővásárhelyi következik. És itt volt a tavaszi megyei tárlat, amit átvittünk Aradra. — Gondolom, nagy élmény volt... — Szinte nehéz szavakba foglalni azt az érdeklődést és szeretetet, amivel vártak és fogadtak minket. S hasonlóval szeretnénk viszonozni, ha Csabára jönnek. 1957. január hó Vass Márta
