Békés Megyei Népújság, 1990. július (45. évfolyam, 153-178. szám)
1990-07-28 / 176. szám
“kÖRÖSTÁJ SZÜLŐFÖLDÜNK 1990. július 28., szombat o A Kettős-Körös töltése négy órával a szakadás után Készül az új töltés 1980. július 28., 6 óra 35 perc: Átszakadt a Kettős-Körös jobbparti töltése! 1980 júliusának második felében rendkívül és ebben az időszakban szokatlanul csapadékos volt az időjárás egész Európában. A Körösök hegyvidéki vízgyűjtő területein a hónap utolsó hetében, a már telített talajra 230-260 milliméter csapadék hullott. Ebben a ciklontevékenységben leesett az éves csapadékmennyiség 20-25 százaléka, és valamennyi Körösön és a Berettyón heves árhullámok indultak el. Az árhullámok a hazai alsó szakaszon találkoztak. Ezt a vízterhelést a Berettyó balparti töltése nem bírta és július 26-án délben — amikor az átlagos 3,5-4 méter magas töltésen mintegy 3 méteres vízterhelés volt — 5 méter szélességben átszakadt. A szakadás 27-én és 28-án a „megroskadások miatt” 62 méterre bővült. Itt kifolyt 20 millió köbméter víz, a már korábban kialakított—Szeghalom határában, a Berettyó és Sebes- Körös szögletében lévő — 21,7 négyzetkilométer területű, 36 millió térfogatú halaspusztai szükségtározóba, melyet időközben kiürítettek. Ebben a rendkívüli időjárásban példa nélküli volt a Fekete- Körös áradása. Antalnál július 23-án reggel még + 26 centiméter volt a vízállás, és másnap 24 órakor'988 centiméterrel tetőzött a folyó. Közben a 24-i éjszakán ezen a folyószakaszon 7,2 kilométer hosszúságban 60-70 centiméter magas nyúlgátat kellett építeni. Ennek eredményeképpen, valamint azért, mert a határon túl, a Tőz-patak töltése átszakadt — kifolyt 20 millió köbméter víz, 20 ezer hektár terület elöntését okozva — elmúlt ezen a folyószakaszon az árvíz- veszély. (A kifolyt vizeket a határmenti lokalizációs töltés fogta fel.) Az 1980. évi Körös-völgyi árvíz legsúlyosabb eseménye július 28-án, 6 óra 35 perckor következett be: a Kettős-Körös j^bparti töltése (916 centiméteres békési vízállásnál, amikor már 30 óra óta apadt a folyó, a Hosszúfoki szivattyútelep felett 5 méter szélességben) átszakadt. Ekkor az átlagosan 6-6,5 méter magas töltésen mintegy 5 méter vízterhelés volt. Rövid idő alatt a szakadás 78 méter szélességre bővült. Kiömlött 10 ezer 500 hektár területre 208 millió köbméter víz. Közvetlen veszélybe került Bélmegyer, Vizesfás, Újladány és a Békés környéki tanyák lakossága. A legkritikusabb helyzetbe Tarhos és Doboz térsége került. .A-veszélyeztetett területekről több mint 4 ezer embert helyeztek biztonságba. ^Kettős- és Sebes-Körösből kizúduló vízmennyiség csökkentése érdekében megnyitották két irányból a Kettős- és Sebes-Körös deltájában lévő mérgesi szükségtározót. Ugyanekkor Gyula város határában, a Fekete-Körös menti 3300 ha területű, 75 millió köbméter térfogatú mályvádi szükségtározó megnyitásával, 17 millió köbméter vizet vezettek ki a Kettős-Körös mentesítésére. Hősies helytállással építették a nyúlgátakat, a lokalizációs vonalakat. Rendkívüli erőfeszítések árán védték Tarhos 14,2 kilométer hosszú körtöltését, majd 4 kilométer hosszú új töltésépítéssel sikerült megvédeni a települést. A Doboz régi körtöltésén történt védekezéssel megmenekült az árvíztől a tanyavilág, néhány bejterületi lakóház kivételével. Újladánynál 3,8 kilométer körtöltés, Sarkad védelme érdekében 5,1 kilométer hosszú lokalizációs töltés készült. A védekezések időszakában átlagosan 5575 ember dolgozott, katonák, a vízügyi és társszervek műszaki és fizikai dolgozói. Csúcsidőben 9388 embert foglalkoztattak. Több mint 300 közúti jármű, 36 vízijármű segítette a védekezők munkáját. Felhasználtak 1 millió 420 ezer homokzsákot, megmozgattak több százezer köbméter föld- mennyiséget. Az árvíz után a szakértői bizottság megállapította, hogy a Kettős-Körös töltésszakadását az okozta, hogy a szakadás szelvényében az árvédelmi töltés keresztezi a folyónak egy régi yolt holtmedrét. A holtmederben, annak természetes felisza- polódása során oly réteg rakódott le, mely talajtörésre volt hajlamos. Góg Imre Adalék a füzesgyarmati népi élet megismeréséhez Szinte hihetetlenül hangzik, de igaz, hogy 1715-ben falunk 35 ezer 585 kataszteri hold földet tett ki, s lakosai mindössze 60 hold földet fogtak művelés alá. Viszont az is igaz, hogy ebben az időben csupán 145-en éltek a faluban. Az újratelepüléskor az elpusztult falvak és határaik nagyobb részét „magukhoz ölelték”, az új területekre korántsem azért volt szükségük, hogy azokat gabonatermő földekké változtassák, hanem, hogy kiterjedt jószágtartásukhoz pompás legelőket biztosítsanak. Mert ugye az újratelepüléskor mindent újra kellett kezdeni. Ahogy szaporodott a lakosság és a jószágállomány, a XVIII. század második felében, kezdik nagyobb arányban „eke alá fogni az ősi földet”. Például 1773-ban 2 ezer 189 holdat, 15 évvel később, azaz 1788-ban már 5 ezer 760 holdat „művelnek” meg! De mivel a falu határának nagy része „hozzáférhetetlen posványság”, ezért is igyekeznek bérelni a közeli és távolabbi kaszáló és legelőhelyeket. A helység 1795-ben ki- bérli az uraságtól 3 évre a határában található összes kaszáló helyeket, ezért az uraság „bíkásta- vába 250 darab tekenősbíkát és 3 akó csíkot tartozik bébocsájta- ni Gyulára...” Ugorjunk talán időben néhány évet! 1809-ben már a füzesgyarmati lakosok, jószágtartók igen szívós küzdelem árán a következő állatállománnyal rendelkeztek: „... Túl A Gáti Gazdáknak vót 779 lovuk, 412 ökrük, 421 tehenük, gulya vót 807, sertés 516, mig birkájuk (juh) 2 ezer 753 darab. Az Innen a Gátiaknak vót 1043 lovuk, 462 tehén, 452 ökör, 989 vót a gulyába, 610 sertés, aztán 3 ezer 12 birka... summázata nékiek téhát 12 ezer 276 számos állat...”. Ezek „csak” a nyilvántartottak voltak, mint tudniillik a gazdák nem mindig „vallották” be, hogy mennyi is jószáguk, erre vallanak a dévaványai Egri Zsigmond 89 esztendős pásztorember (az 1930-as évek végén) Szűcs Sándor bácsinak, a híres néprajzkutatónak mondott szavai: „...a ványai szeghalmi, gyarmati gazdáknak annyi jószáguk volt, hogy nem fért el az udvarukon...”. A sárréti ember vagyonát nem a szántóföld és annak termése, hanem az állatállomány, képezte. Nem földmívelő volt, hanem állattenyésztő. E foglalkozásnak kedveztek a gazdag ártéri legelők, amelyek aszályos esztendőkben sem égtek ki. „Sok helyen olyan buja fű nőtt, hogy megbújhatott bene a jószág...” A sárréti legelőkön „egész évi” legeltetés folyt, s a vegetáció változása szerint vándoroltak a jószágokkal. A nyomásos gazdálkodás idején a szabadon hagyott ugar, a betakarított, termesztett növények helyén (pl. tarló), felburjánzott gaz szolgált legelőül. E korban a földesúr és a jobbágyai közösen használták a legelőket, a lehetőség esetén bárki korlátozás nélkül bármennyi állatot hajthatott rá. Katona János füzesgyarmati jegyző írja, a Pesty-féle névgyűjtés részére 1864 májusában, hogy „...sok dolgok lehettek írásba téve, s vótak is, de a melyeket a mostoha és háborús idők viszontagságai magokkal a Városokkal, helységekkel együtt megemésztettek...”. De azért maradtak fenn, s ami fennmaradt, érdemes felkutatni és megismerni. Borbíré Lajos Az alkímiától a számítógépig — Látogatás a Magyar Vegyészeti Múzeumban Őseink sört ittak Amikor még aratták a levendulát, ilyen készülékben párolták belőle az olajat Tihanyban az 1930-as években Alig 36 éve, 1954-ben született a 4. számú törvényerejű rendelet, amely védelem alá helyezte Magyarországon a felkutatott vegyipari eszközöket. A rendelet csak jó egy évtized múltán teljesedhetett ki igazán, amikor hosszú előkészítő munka után Veszprém megyében, Várpalotán kezdte el működését a hazánkban, de Közép-Európá- ban is egyedülálló Vegyészeti Múzeum. Az ipari háttér mellett valószínűleg a beruházásszűke is hozzájárult ahhoz, hogy egy eléggé megviselt állapotban- lévő középkori erődítményt, Thury György egykori várát szemelték ki az utóbbi kétszáz év muzeális műszaki és jelentős ipartörténeti emlékeinek gyűjtésére, feldolgozására és bemutatására. A furcsa „házasság” napjainkra termékenynek bizonyult, hiszen miközben a Magyar Vegyészeti Múzeum továbbra is albérlője a váregyüttesnek, 1963 és 1988 között a vegyipari vállalatok és a várpalotai tanács 24 millió forintot fordított a helyreállításra, korszerűsítésre. Az újjáépítés során 2000 négyzetméterre nőtt a kiállítóhely területe, és alkalmassá vált tudományos tanácskozások rendezésére, érdeklődő csoportok videós tájékoztatására. 1976-tól a lovagteremben befogadhatták a várpalotai bányászkodás 100 éves történetét feldolgozó bányászati gyűjteményt is. Az itt dolgozó szakemberek — mint dr. Kovács István, a Nehézvegyipari Kutató Intézet osztályvezetője, a múzeum igazgatója elmondotta — elsősorban a magyar vegyipar történeti emlékeivel foglalkoznak, de kitekintenek a határainkon túl hírnevet szerzett magyar tudósokra is. A magyar vegyiparon kívül a mezőgazdaság, az élelmiszeripar, a szilikátipar, az olaj- és gázipar, a bányászat, az ércdúsítás, timföldgyártás, a fémkohászat kémiai szakterületeiről- származó tárgyak száma meghaladja a 7100-at, emellett mintegy 32 ezer általános ipartörténeti dokumentumot őriznek, míg a könyvtár állománya megközelíti a 15 ezer kötetet. Mindezeket 31 ezer méter film, videofelvételek, folyóiratok, különlenyomatok teszik gazdagabbá. A : laikus könnyen kirn o n d a n á , hogy egy eny- nyire speciális múzeum csak a szakemberek számára igazán érdekes. De az év hét hónapjában a múzeumba látogató 30 ezer vendég többsége érdeklődéssel szemléli a tematikus kiállítások mellett a különleges becsben tartott emlékeket is. Találhatók itt XVII. és a XVIII. századból származó alkimista rajzok, iratok, desztilláló kemence rajza 1676-ból, feljegyzés Nagyszombatról „vasból réz előállítására”, az első magyar nyelvű fizika könyv 1777- ből, vagy az első kémiai folyóirat példányai. S hogy a tárgyakról se feledkezzünk meg: aranymosó felszerelés mellett itt őrzik a hajdani tihanyi levendula-lepárló egy komplett készülékét, Than Károly professzor laboratóriumi demonstrációs eszközeit, egyedülálló higanyos súlysorozatát, vagy az első, ipari célra használt, szobányi területet elfoglaló számítógépet is. A kémia és a vegyipar magyarországi története tulajdonképpen a középkori fémkohászattal kezdődik, s ugyanekkor Európa aranytermelésének mintegy 90 százalékát, az akkor ismert világának egyharmadát hazánk szolgáltatta. Ugyancsak szemléletes bizonyítékokat találunk arra, hogy a reformkor vezéralakjai hogyan igyekeztek felszámolni hazánk ipari elmaradottságát. Talán a ma emberének is hihetetlen, hogy nem a bor, hanem a sör volt népünk legrégebben ismert erjesztett itala, s hogy a sörfőzés, vagy ahogy régebben mondták „sernevelés” ismeretét már a honfoglalók hozták magukkal. Juhász Ferenc Ebben főzték a hamuzsírt 200 éve
