Békés Megyei Népújság, 1990. május (45. évfolyam, 101-126. szám)
1990-05-26 / 122. szám
nek elmondani magukról ? Mit tart fontosnak a batto- nyai szerbek XX. századvégi felnőtt generációja? — Elöljáróban annyit mondhatok — kezdte Zority Márk, hogy Battonyára előbb érkeztek szerbek, körülbelül 50 évvel, mint az ország többi részére. A nagy betelepülési hullám 1690-ben volt, országosan ezt ünnepük az idén a szerb lakta településeken. De hányán is vannak itt Battonyán? Szerb születésű kétezer körül, közülük mintegy nyolcszáz beszéü, érti a nyelvet. A szerb iskolában 39-en tanulnak. Jövő szeptemberre három első osztályos iratkozott be. Zority Mánk arca kicsit elkomorult, mikor ezeket sorolta. Az 1914-es összeíráskor háromezren vallották szerbnek magukat. Néhány év múlva azonban, Jugoszlávia megalakulásakor sokan elmentek. A háború, majd a békeidők téeszesítése, a ku- láküldözés tovább csökkentette a létszámot, hiszen a szerbek közül sokaknak volt tanyája. Roczkó Frigyes gyorsan hozzátette: — Tudom, ez mindenkit egyformán sújtott, de aki közülünk ment el, az a nyelvet is vitte magával. A nyelvet pedig meg kell tanulni, meg kell tanítani. A szerb tannyelvű délszláv iskolában az alsó tagozatosok számára anyanyelven folyik az oktatás, a felsőben csak az irodalom és a nyelvtan. Kevés a szerbet beszélő szaktanár, hiányzik egy jó énekkarvezető, nincs külön órakeret, tankönyv, hogy a szerbek történetét oktassák. Számtalan nincs, amit felsoroltak, de korántsem csak panaszból álltak. Tizenegy gyerekük a tanév befejezése tatán, a szünidő első napjaiban indul Kikindára, hogy az ottani iskolai életbe bekapcsolódjon. Már szervezik a nyári nemzetiségi kólótábort, ahol a megye gyerekei szerb és román tánclépéseket tanulhatnak. Átalakulóban van a Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetsége is. Az új strukEzt az ágyterítőt négy óra hossza alatt lehet kivasalni Fotó: Gál Edit túra lényege, hogy a központon kívül kisebb önálló horvát, szlovén, szerb szervezetek lesznek. A háromszázas” évforduló A „háromszázas” évforduló — ahogy maguk között nevezik — egyik legnagyobb eseménye lesz az, hogy megnyitnak egy kiállítást a helyi szerb emlékekből. Régi komódok, fiókok mélyéről kerültek elő a féltve őrzött kincsek. A kiállításnak két része van. Az egyik iskolatörténeti, a másik pedig a helyi hímzéseket mutatja be. — Ha szakszerű előadást akarnak hallani erről, és egy igazi szerb szobát is látni, menjenek el Paulina nénihez — mondták a tanári szobában. Tyuroski Milosné Paulina néni, bár váratlanul állítottunk be, kedvesen foegyütt. Ott láttam meg egy szép kézimunkát, amin egy fiú és egy lány közeledik egymáshoz. Ez annyira megtetszett, hogy még akkor este kifaragtam egy képet fából, és elneveztem „el nem csókolt csókoknak”. Az is a baj, hogy sok dolog megtetszik, de nincs időm mind megcsinálni. Készítettem az asszonynak egy ebédlőasztalkát is, telis-tele faragva mintákkal, hozzá támlás székeket. Hogy mindezt mikor valósítom meg? Régebben a munka után, most pedig már éjjel és nappal, amikor csak kedvem van. Számomra nem fárasztó, mert szeretem csinálni. — Mire a legbüszkébb? — Nem tudok kivételt tenni, de a Békéscsabai Meseháznak készített 18 figurámra most is szívesen gondolok vissza. , — halasi — Fotó: Veress Erzsi gadott. Rögtön be is invitált, s miközben nézelődtünk a díványon heverő holmik között, ő sorolta, hogy mi micsoda. Ingecske, ágyterítő, párnahaj, első, másodosztályú végvászon, ez még eredeti, ez már nem, ez régi, ez új. Al gyöngyös, flitteres „fé- ketőt” kezében tartva eltévedve megjegyezte: — Ki gondolta volna, hogy ezekre még szükség lesz egyszer? Én, amíg bírom, mosom, vasalom, tisztítom őket. De a gyerekeimnek már nem kellenek. Nem is csoda. Nézzék csak meg a benti szobában lévő ágyterítőt. Négy óra hosszat tart kivasalni... Ki gondolta volna? Az iskola falán ott függ egy festmény. A szerbek bevonulását ábrázolja. Marcona arcú férfiak jönnek gyalog, lovon, szakállas pátriáka vezeti őket. Itt találták meg a helyüket. Csak el ne veszítsék azt. Csak el ne veszítsük őket. Kiss Katalin Hiba Regia kamarazenei találkozó Vonósok, fúvósok, zongoristák képviselték Békés megyét május 18—20-án az Alba Regia kamarazenei találkozón. E fesztiválnak már öt éve Székesfehérvár ad otthont. Előtte közei egy évtizedig az ország más-más városában rendezték meg. Nem könnyű eljutni ide: az együtteseknek megyei elöválogatón kel bemutatkozniuk. Az orosházi zeneiskola zongoranégyesét, a szarvasi zeneiskola vonós- trióját és a szeghalmi fúvósötöst is harmincöt jelentkező közül választották ki, még februárban. Bár az országos találkozón nem minősítik a megjélenteket, bírálatot, szakmai tanácsot kapnak a szakemberekből álló zsűritől. Pechan Zoltánt. a „veterán orosháziak” tanárát arról kérdeztük, hogy is szerepeltek. Azért nevezhetjük őket veteránnak, mert öt éve mindig ott vannak ezen aá* országos találkozón. — A Békés megyeieket nagyon megdicsérték — mondta az igazgató —, mindhárom együttes kitett magáért. Különösen igaz ez a szeghalmi fúvósokra, mert városukban csak három éve működik zeneiskola. Mi Haydn C-dúr divertimentő- ját játszottuk. Ahogy a bírálat szólt: stílusos előadásban sikerült megszólaltatni a művet. — Nagyon egyenletes, kiegyensúlyozott volt a színvonal. Egyenletesen magas. Minden csoport, amely korábban is szerepelt, fejlődést mutatott. Az újonnan jövők pedig igen ígéretesek. k. k. 1990. május 26., szombat Háromszáz éve jöttek Ide a szerb betelepülök Megérkeztünk Battonyára. Mivel volt még egy kis időnk, betértünk néhány percre a Hunyadi úton álló szerb pravoszláv templomba. Odabenn félhomály, málladozó falak, sötét tónusú festmények. Üres és elhagyatott volna? Bár nem sok a hívő szerb errefelé, és a kora délután sem templomba járó idő, az életnek azért van némi jele. A székeken lévő táblácskák friss festése azt mutatja, hogy még mindig akad rájuk „vevő”. A pravoszlávoknál ugyanis az a szokás, hogy a széket a templomban megveszik az egyháztól. Ez azután a holtáig a tulajdonosáé marad, ott is van rajta a neve, s a vásárlás dátuma. Nem régiek a felírások: 1975, 1985, 1986. De nemcsak a széket szegzik így a tulajdonoshoz, hanem az ember is a székhez köttetik. Ez lesz az ő helye. A hely pedig sokféle lehet. Van jobb és rosszabb, drágább, olcsóbb. Ám ez attól a pillanattól fogva, Hogy sajátja lesz valakinek, már nem sokat számít. így van ez az ember otthonával is. Szépségeit csak az érti meg igazán, akié. Furcsaságai pedig a tulajdonosnak nem is furcsaságok, hanem magától értetődő, szeretetre méltó jellemvonások. Mi is tapasztaltunk valami hasonlót korábbi itt- jártunkkor, Battonyán. Rácsodálkoztunk arra a házra, ahol kísérőnk szerbül kívánt jónapot, s a házigazdák időnként keresgélték a magyar kifejezéseket. A kis Gulyás Marianna pedig, akit az iskolában ismertünk meg, szerb édesanyjával szerbül, magyar édesapjával magyarul beszélgetett. — Ez így természetes — mondta. S valóban, miért is ne ez fölött. No, gondoltam, ezt én is megpróbálom. A természetem egyébként olyan, hogy ami a szememnek tetsző, azt a kezemmel többé- kevésbé ki is tudom faragni. Ezután a citeráról átálltam a hegedűre. A ’60-as évek elején a lányomtól küldtem egyet Pestre, amelyiken Vajda-Hunyad várának kicsinyített mása volt. Azt üzenték vissza, hogy látszik a tehetségem, de tanulnom kellene. Ha pedig erre adom a fejem, akkor sótarTűhegyi Mihály bácsi azok közé az emberek közé tartozik, akiknek a természet eredendően tehetséget adott a fafaragáshoz. Ahogy ő mondja: „én már úgy születtem, hogy nem tudom megállni, ami szép, azt meg ne próbáljam utánozni”. Valóban csodálatos, hogy iskola nélkül, mindennemű szaksegítség nélkül talál rá az élet apró szépségeire, örömeire. Kunágotán él feleségével, abban a házban, ahol született és nevelkedett. Itt kerestük fel, és kértük meg, mondja el élete történetét. — Itt születtem Kunágotán 1914-ben. Akkoriban nem volt könnyű az élet, korán cselédsorba léptem. Budapestre adtak a szüleim egy asztalosmesterhez, de bevallom, ott nem sokat tanultam. Közben haza-haza* jöttem látogatóba. Egyszer, amikor vissza kellett volna menni Pestre, kaptam egy levelet, hogy csak ügy mehetek, ha viszek annyi lisztet, ami elég az étkezésemhez. Ezen elgondolkodtam, és úgy döntöttem, hogy ilyen módon pem kell az inaskodás. Itthon maradtam. Apám részes arató volt, és Vöröskupán dolgozott egy családnál. Ahogy cseperedtem, lassan átvettem a gazdaságot. Nem voltam nyápic, elég erős és jó magas gyerekké nőttem — emlékezik vissza Mihály bácsi a régi időkre, miközben hol elnyomja, hol meggyújtja a kis szivarcson-- kot a szipkájában. — Hogy fordult a* élete sora később? — Az utcánkban lakott egy ácsmester, annál nap- számoskodtam. Később egy másikhoz kerültem, szintén ebbe az utcába. A napszámosmunka tartott 25 évig. 1941—42-ben tényleges katonai szolgálatot töltöttem, majd 1943-ban elvittek a Szovjetunióba. Ebben az időben nem is foglalatoskodtam fafaragással. A katonaság után ismét a régi ácsmesterhez mentem vissza, majd később a kétegyházi állami gazdaságba kerültem. Ezután következett a kolhozvilág. Én nem akartam, de muszáj volt beiratkozni. 1948-ban halt meg az első feleségem, és ittmaradtam két kicsi gyerekkel. Nekik anya kellett. Kommendáltak egy asszonyt, akivel egy év múlva össze is házasodtunk. Ö a feleségem. Neki egy gyereke volt, közös is lett, így négy gyereket neveltünk. Jól megvagyunk — fejezi be a történetet. — A fafaragáshoz mikor kezdett? — Még fiatal vbltam, amikor láttam egy képet, rajta egy szarvast, amelyik a fa leveleit eszegette. Nagyon megtetszett, és kifűrészeltem a mását. Egész jól sikerült. Ez volt az első munkám. Még inasként készítettem egy citerát, majd később többet is. Pesten láttam egy idős bácsit, aki szitakávából készített hegedűt. Az egész műveletet ugyan nem láttam, csak azt, amikor az oldalát hajlította a lámpa „No, gondoltam, ezt is megpróbálom" A negyedik emberöltő képviselői Mindez akkor jutott eszembe, amikor a délszláv és román iskola közös igazgatójára, Zority Márkra vártunk, s eközben betértünk szétnézni az iskola melletti szerb templomba. Az igazgatót ezekben a napokban igen nehéz megtalálni. Szombaton, ma ünnepük a szerbek betelepülésének 300. évfordulóját. Várnak egy csomó vendéget, lesz istentisztelet, emléktáblát avatnak a templom falán, megnyitnak egy kiállítást, fellép az énekkar, a tánccsoport, egyszóval van jópár dolog, ami után futkosnia kell. Rövid idő múlva mégis megérkezett Zority Márk Roczkó Frigyessel, aki a délMálladozó falak közt életet jelző táblácskák a templomban szláv szövetség helyi vezetője. ök ketten a szombati rendezvény fő szervezői. A harmadik az egyház. Sok mindenről beszélgethettünk volna: a háromszáz évről, ami négy emberöltő, az ünnepségről; beszédtémát adnának ezek bőven. .Érdekesebb és maibb azonban, hogy mit akarnak, mit szeretnétókat is faragjak, mert arra volna igény. Ezután kezdtem el a komolyabb fafaragást. Ügy a magam fejétől, mert sajnos iskolába nem járhattam. Azóta sok tárgy kikerült a kezem alól. Ezt bizonyítani nem is kellett, hisz már a kapuban egy faragott félfával találkozhattunk. Az udvaron kis kőszobrok, a folyosón, a konyhában és az egész lakásban csontból, fából készült edények, bútorok, szobrocskák. Elsősorban a paraszti élet témaköréből merít. A figurák mellett kedvencei a hangszerek, így készített gitárt, mandolint és okarinát is. „Furulyát még nem sikerült — mondja —, pedig sokszor próbálkoztam vele.” — Emlékszik-e valami érdekes esetre az életében? — Egyik évben, itt Kunágotán volt egy kiállításom, egy gobelinkészítő hölggyel Roczkó Frigyes és Zority Márk körülbelül együtt olyan idős, mint a középen álló fakulacs volna a természetes egy olyan településen, mint Bat- tonya, ahol három nemzetiség: magyar, szerb és román él együtt, egymás mellett... Naiv művészet Kunágotán „llmi a szememnek tetsző, azt a kezem kifaragja” Ma ünnepelnek Battonyán
